Már nem harcolok a fájdalom ellen, amit a szakításunk hozott…

Több hónap telt el azóta, hogy elhagytál. Vannak napok, amikor csak túlélésre játszom. Amikor minden egyes momentum, amivel aznap találkozom, valahogy emlékeztet a hiányodra és a saját aktuális nyomoromra.

Ezeken a napokon az összes életbölcsesség megtalál, felhorkanok, szigorúan csak magamban, hogy könnyű mondani: „Engedd el!” Azt érzed, a csapból is ez folyik, és mindenki azt mondja, utána jobb lesz. Persze senki nem vágyik arra, hogy reggel az első és este az utolsó pillanat az legyen, ami sajgatja a szívét. Nem beszélve azokról a percekről, amikor éjszaka is felébredsz, és az az első gondolatod, hogy még mindig fáj.

A környezet körülötted próbálkozik: süt a nap, kék az ég, tarka színekben játszanak a fák, amit érezhetnél gyönyörűnek, de ettől sem tudod még összeszedni magad. Hiszen van ez a maró belső hiány, hogy nincs melletted az, akinek ott lenne a helye, és te még nem tudod ezt elfogadni. Mert nem birkóztál meg a döntéssel, ami derült égből csapott közétek: hogy ő nem akarja már ezt és továbblép.

Szerencsére ott vannak a barátok, az elején vigasztalnak, egy idő után nem értik – de már te sem -, hogy több hét eltelte után még mindig nem sminkelsz. Hiszen tudod, hogy a reggeli percek a kocsiban úgyis bőgéssel telnek. Próbálsz úgy csinálni, mintha menne tovább az élet, végighallgatod a barátaid napi beszámolóit, és ugyanúgy okos tanácsokat osztogatsz párkapcsolat ügyileg – hiszen “aki nem tudja, tanítja”, tartja a mondás.

Aztán eltelnek a hónapok, és már senkit nem akarsz nyomasztani, ezért egyre kevesebbet beszélsz róla. De még mindig fáj más boldogságát hallani, minden egyes momentum esetén párhuzamot vonsz, hogy ha nálad minden rendben lett volna, már te is itt tartanál. Te is ennyire boldog lennél… De nem vagy. Lehajtott fejjel bandukolsz, pedig tudod, hogy ez a legrosszabb, amit tehetsz, de hiába, egyelőre csak így megy.

FORRÁS: UNSPLASH

Újra élsz társasági életet, bár miközben a borlapot olvasod a zajos borbárban, eszedbe ötlik, hogy ő vajon mit választana. Fájó tekintettel felnézel, míg a barátnőd épp az elmúlt heti jógatáborról mesél, és megengeded magadnak, hogy arra az asztalra bámulj, ahol a harmadik randitok volt. Eszedbe jut, ahogy egymással szemben ültetek, megsimogatta a kézfejed, és ezzel a finom érintéssel lopta be magát a szívedbe igazán.

Végül most újra itt vagy, és csak hallgatod az asztal túlsó végéről a  csacsogást, amikor megkapod azt, amire hónapok óta szükséged van. Egy mondatot, amit barátnőd a múlt heti jógatárborból hozott, és ami végre felszabadít: „Fogadd el, hogy nem tudod elfogadni!” És ahogy értelmet nyer benned a mondat, végre nem marcangolod magad tovább, hogy miért nem jobb, hogy miért érzel még mindig fájdalmat. Hazafelé pedig már mosolyra húzódik a szád, és azt gondolod, hogy így is lehet.

Elfogadod, hogy most ennek a szar időszaknak van itt az ideje, és ezzel talán mintha kicsit könnyebb lenne. 

Reggel pedig hosszú idő után újra sminkelsz, előveszel egy magassarkút,  mert érzed, hogy végre tettél egy apró lépést. Mert megengedted magadnak a fájdalmat, és talán be tudod már engedni azt a gondolatot, hogy újra megtörténhet – újra lehetsz még szerelmes.

Beniczki Anita

Nyitókép: Unsplash