Kiborulsz, ha a párod az exe fotóját őrizgeti?

 – Mit szólnál, ha azt mondanám, zavar, hogy ennyi cuccot megtartottál az exeidtől? – kérdezte sértetten, amikor először járt nálam.

– Azt, hogy köszönöm, hogy jöttél – feleltem gondolkodás nélkül.

– Az igen…

Furcsállkodva nézett rám. Bölcsebbnek tűnt, ha megmagyarázom a srácnak, mire gondolok.

Annak idején Andris polcán a régi fénykép az évek óta megszokott helyén állt: az előző kedvese csinos arcú nő, a profi fotós munkája csak még jobban kihangsúlyozta a kellemes vonásokat. A portré díszes keretbe volt foglalva, mellette egy szárított rózsa és szív alakú, kicsiny ékszeres dobozka trónolt. Az előző barátnője ajándéka.

Andris tipikus agglegény volt. Őszintén csodáltam, hogy a lakásában uralkodó kupiban hogy talál meg bármit is. Tisztaság tekintetében sem volt épp a „háziasszonyok” gyöngye. Ahogy a kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, úgy éreztem, megengedhetem magamnak, hogy megemlítsem neki a merénylési szándékomat, miszerint szeretnék rendet rakni és kitakarítani, anélkül, hogy irányításmániás diktátornak tűnnék.

Nagyobb feladatnak bizonyult, mint hittem – az íróasztal környékén mintha bombát robbantottak volna. Gondosan szétválogattam a fél szobát beterítő iratokat téma szerint. A személyes levelekre épp csak egy pillantást vetettem: Valentin-napi képeslapok, szerelmes üzenetek… Ezek is egy külön, felcímkézett dobozba kerültek egy fiókba. Amikor nekifogtam a portalanításnak, leemeltem Szandra képét a polcról.

Óvatosan áttörölgettem, ahogy minden egyéb holmit a lakásban. A párom hazaért, én pedig megkönnyebbülten figyeltem, milyen meglepett hálával néz végig a szobákon. A fényképen megakadt a szeme. Leemelte a polcról és az egyik fiókba süllyesztette. Miattam nem kell elraknod – mosolyodtam el. – Engem nem zavar.

Nem miattad tettem el. Mármint, nem csak miattad. Véget ért az a korszak. Már régen el kellett volna tennem. Nem szokásom „női taktikákhoz” folyamodni. Valóban nem zavart. Ezért is szerettem őt annyira: fesztelenül tudtunk a múltunkról beszélgetni, szégyenérzet és kegyes hazugságok nélkül. Miért is kellett volna tagadnia előttem, hogy mennyire imádta, tisztelte azt a nőt, hogy mennyit jelentett a számára? Vagy a fájdalmat, amit a szakításuk okozott neki?

Ahogy az ő rossz érzéseit is elmosta az idő, én sem tudtam dühöt érezni Szandra iránt. Csak valamiféle különös hálát, mert szép évekkel ajándékozta meg azt az embert, akit szerettem. Mint minden kapcsolat, az övék is ugyanúgy dúskált a veszekedésekben, csalódásokban, mint ahogy rengeteg örömben is. Persze, annak idején okkal választották egymást. De épp így, okkal is vetettek véget egy olyan kapcsolatnak, amiről sokan azt hitték, örökké fog tartani.

Mind ezt hisszük, amikor az érzelmeink minden mást elhomályosítanak. Akkor mégis miért olyan fontos, hogy megtudjuk, kikkel futott előttünk a kiszemelt férfi? Ami engem illet, baromira nem mindegy, milyen „sorba” állok be. Sokat elárul egy emberről, hogyan választ. Ahogy az is, hogyan bánik a múltjával.

Andris a levelekkel teli dobozra csak egy pillantást vetett. Nem nyúlt hozzájuk. Arra gondoltam, hogy ez így van jól. Valaki „múltjaként” én sem szeretném egy kuka alján végezni. Sokkal inkább egy olyan fiókban, ami már régen le van zárva ugyan, de mégis gondosan megválasztott díszkeretben, emlékként pihennek a közös dolgok benne.

Ami pedig a következő kedvest illeti: miért félne a jelen és jövő a múlttól?

Ha szeretsz valakit, komolyan meg tud rémíteni egy halovány kísértet? Mert ha így érzel, el kellene gondolkoznod, vajon valóban a megfelelő helyen vagy-e. Azt már felesleges is mondanom, hogy amíg magadról nem hiszed el, hogy elég jó választás vagy, addig nyugodtan foghatod egy megkopott fényképre a bizonytalanságod. Elvégre, ha elég sokáig kutakodsz, minden szekrény mélyén megtalálhatod az új holmik alatt megbúvó múltat.

Nyitókép: Unsplash