Ha tényleg annyira kívánsz, miért nem jutunk el az ágyig?!

Emlékeztek tiniként azokra a huncut sms- ekre? Az udvarlásra, a flörtökre? Valahogy minden kapcsolatban ezek voltak a legizgalmasabb részek. Amikor még az elején ment az óvatoskodás, a finom határok feszegetése.

Aztán persze felnőttként rájössz, hogy alapjaiban semmit sem változik a történet. Csak nem sms, hanem Messenger, ha rejtegeted, Viber, és maximum rövidül az „udvarlási” idő, felgyorsulnak az események, és úgyis tudjuk, mi a vége… Ott persze eltűnik egy kis varázs, és érkezik egy egészen másfajta folyamat.

Ahol egy ideig még mindig ott az izgalom, de jön a meló is, hogy fenn kell tartani az érdeklődést. Ha akarjuk… Aztán persze akárcsak tiniként, úgy felnőttként is pontosan jelen van egy viselkedési forma, amiről az ember azt hitte, ez életkori sajátosság. És némiképp csalódás, amikor rájössz: az életkorhoz marhára nincs köze a dolognak, sokkal inkább a személyiséghez.

A kiszámíthatatlanság. Ami rövid távon szexi, de hosszú távon inkább kiábrándító, baromi idegesítő – és tulajdonképpen nevetséges is. Mert ahogy felnövünk, talán a legtöbben már nem akarjuk a játszmákat, hiszen egy idő után érezzük, hogy az élet véges, ezért a hónapokon, netán éveken keresztül tartó évődés már kell a fenének. Tettek, cselekedetek kellenek, és nem csak puszta szavak.

Emlékszem, pár éve volt egy férfi. Ment az állandó adok-kapok, a csipkelődések, a finom és a már-már gátlástalan beszólások tömege. Végül nagyon meguntam, hogy nincs lépés A-ból B-be, és már nem izgatott sem ő, sem a kapcsolat lehetősége. Úgy döntöttem, ennek véget vetek. Nyilván egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz karika, de még csak egy jó kis éjszaka sem, ám kíváncsi voltam a fejére és a magyarázatra is. Talán még én sem hallottam mindent… (Ja, de.)

Egy újabb flörtbomba után végül közöltem vele, hogy ráérek egész éjjel. No? Mi legyen? Bájosan pillogó szemekkel bámultam az arcába, és minden pontosan úgy zajlott, ahogy azt előzőleg gondoltam. Jött a magyarázkodás, a te nem olyan lány vagy szöveg… (Ohh… néha mindannyian pontosan „olyan” lányok vagyunk.) Aztán ott volt a zavarban lévős fej, én pedig kinevettem és otthagytam.

FORRÁS: UNSPLASH

És erre a férfira azóta sem nem tudok igazán férfiként tekinteni. Nyilván, neki a másik oldalon fogalma nem volt, hogy borítékoltam a forgatókönyvet, de számomra az kicsit sem férfias, amikor valaki csak szavakkal akar hódítani, vagy éppen így játszik. Az oviból már valahogy mindannyian kinőttünk. Azt hiszem, az emberek nagyon nehezen ismerik fel, mikor van vége egy útnak.

Nagyon kevesen érzik, mikor kell már lapokat teríteni erre vagy arra, mert egy idő után bizony megszűnik az izgalom, a másik iránti vágy. Vagy éppen túl korán akarnak mindent vagy semmit… Aztán persze vannak azok a szépek, okosak, menők, vadászok, játékosok, akiknek ez csak puszta szórakozás. Előkerülnek, eltűnnek, kommunikálnak, hallgatnak. És vannak azok a marhák – amilyen régen én is voltam -, hogy miután hetek múlva megjelentek, a világ legtermészetesebb módján válaszoltam.

Ám ahogy telik az idő rájössz: van, akinek nem csak néha vagy fontos. Van, aki nemcsak a telefonjában, hanem a szívében is hordoz téged. Van, aki nem akar összezavarni, nem akar elérhetetlent játszani, sőt! Játszani sem akar, mert tart annyira értékesnek, hogy őszinte feléd nemcsak szavakkal, de tettekkel is.

Bele tud nézni a szemedbe, és el tudja mondani: akarlak.

Vagy éppen azt, hogy elenged. Mert a játszmákat meghagyja a gyerekeknek, hiszen fontos neki, hogy tudd, hogyan érez, egész egyszerűen azért, mert te is fontos vagy neki.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

Tovább olvasok