Nem adom fel, ha küzdeni kell a szerelemért!

A jeges szél úgy fújja keresztül a leveleket az ágak között, ahogy a gondolataimból szeretném, ha a sok fájó rész hirtelen tovaszállna. Sivár minden. Szeretnék hinni abban, hogy a friss levegő feltölt, így bármilyen fogcsikorgató, emberpróbáló idő is van, csak taposom tovább az utat.

Sehol egy lélek fényes nappal. Sikerül néha pár pillanatra kiszakadni a jelenből, és azon kapom magam, hogy a szemem a garázsokon csüngő, rozsdás számtáblákat pásztázza. Aztán megakad a tekintetem egy számon, ami naiv gyerekként a szerencseszámom volt. Csak állok és bámulom. Véletlen lenne?

Igyekszem feltűnés nélkül sétálni tovább, mert mit gondol, aki a szeretettel és a kályhában fel-felpattanó lángokkal fűtött házakból lát? Mit számít?! A kabátomba burkolózom a hideg elől, mintha elbújhatnék a jelenem elől is. Aztán újra megtorpanok. A kondipark. A park, ami mellett élek, mégis egyedül veled jártam ide. Együtt jártunk edzeni, és nevetve fogtad a kezem, biztattál a fájdalmaim ellenére, hogy már nincs sok hátra és kibírom.

Hittél bennem. Emlékszel? Pedig tényleg iszonyatosan fájt már mindenem. De valahogy hagytam magamban az erőt a szavaid által újjászületni. Te vagy a levegő, ami a tüdőmbe jutva nem hagy összecsuklani. Te vagy a szél, ami minden hajszálam az arcomba fújva hagyja, hogy elképzeljem, milyen volt a kezed simogatása. Te vagy az emlék a fejemben, ami mindenhol megbújik, de hiába keresem.

Az emlék, ami ha megnyugszok, újra rám tör. Amikor az első, mámoros éjjeli sétánk után a kapuban állva annyira vártam, hogy végre megcsókolj. Te a csillagos, fénylő égboltot nézted, én pedig a két gyönyörű szemed, és tényleg azt hittem, ott menten meghalok, ha nem leszel az enyém.

Te vagy az emlék, ami létező és eleven, és te vagy a jelen, ami néha csak emléknek tetszik. Mert valami ördögi erő néha nem hagyja, hogy higgyek a jövőben. Pedig a szavaid igazak. De amíg neked a csend a nyugalmat jelenti, nekem a kétségbeesést. Pedig a szerelmünk egy, és ahogy ezekre gondolok, szinte a torkomban érzem, hogy ver a szíved.

FORRÁS: UNSPLASH

Szinte a szívemben érzem a te kínod, amit próbálsz elnyomni magadban, hiszen te nem vagy az a lelkis fajta. Vagy talán mégis – de inkább burkolózol hallgatásba, minthogy hangot adj a fájdalmadnak. Te vagy a fájdalom, aki mégis boldoggá teszel már a puszta létezéseddel is. Te vagy a remény, aki akkor is táplál, amikor úgy érzem, nem maradt semmim.

Te vagy minden vagyonom, és a te csönded emlékeztet az ígéreteidre. Ez tanít meg arra, ez a hallgatagság, hogy ne a saját fejem után menjek, hanem tanuljak meg végre hinni a szavakban. A szavaidban, amik sosem adtak okot kételkedésre. A szavaidban, amikkel olyan fukar vagy, de épp ezért értékelem őket olyan nagyra.

Te vagy a múltam vége, és az igazi életem kezdete.

Néha fel sem fogom. Látom, hogy a fák szinte földig hajolnak a természeti kínoktól, de én már nem fázom. Életet lehel belém a gondolatod. Az emléked. Amikor csak hagytad, hogy a mellkasodon pihenve hallgassam a szívverésed, és te a tévét bámulva jártál gondolatban teljesen máshol. Sosem beszéltél, csak a kezeid erősebb simításából tudtam, hogy szükséged van rám.

Olyan furcsa és szokatlan nekem a te szeretetnyelved, mégis épp ettől csodaszép. Hogy a csend által tanítasz. Önfegyelemre, türelemre. És talán, ha lehet, még annál is nagyobb szerelemre, mint amit eddig éreztem. Sokfélét hall az ember arról, hogy mi történik, ha két embert a távolság elszakít. De én nem félek. Bennem nem enyhül semmi. Ellenkezőleg.

Minden nappal csak egyre erősebben érzem és tudom, hogy nem akarom ezt az élet nevű játékot nélküled játszani. És mással sem. Hiszem, hogy te vagy, akit mellém rendeltek, és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem adják az igazán jó dolgokat könnyen. Azokért sokszor a poklok poklát kell, hogy megélje az ember. Ahogyan most mi ketten.

De kitartok melletted, bármi is jön még. Táplálnak a fejemben elevenen élő érintések, a fülemben csengő szavak, a kézfogások, ölelések. A boldog szerelmes fotók, a videók, a közös emlékek, a hangod. Te azt hitted talán, hogy nem adtál nekem semmit. Pedig mindent adtál. Így lettél az addigi életem helyett te az én mindenségem.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr