Férfiak… ti, akik szerettetek, és akiket szerettem…

Férfiak… Ti, akik jöttök-mentek az életemben. Ti, akik magatoktól mentek egy másik nőhöz, más életbe, és ti, akiket én küldelek, vagy menekülök előletek, mert nincs már maradásotok nálam…

Nincs, mert a szívemből kiszorultatok, és csak a cipőm sarkának távozó kopogására emlékezhettek tovább. Vagy nincs maradásotok nálam, mert túlcsorduló szeretettel éltek bennem, amelynek darabjait erővel kell letépnem a lelkemről. Hiszen látom a tekintetedben magunkat, és csak erősen zárt szemekkel tudom tovább folytatni az életet.

Vagy te… kinek olyan fojtogató volt a szeretete, hogy azt hittem, belefulladok. Titkokkal kezdtünk, és én végül nem akartam már semmit. Sem téged, sem a csalfaságot, csak levegőt. Pedig olyan szépen indult… Emlékszel a végigbeszélgetett éjszakákra? És emlékszel a levelezésünkre is – mert a múltkor nevetve mesélted, amikor a barátnőd a fejedhez vágott ötven kinyomtatott oldalt, évtizeddel ezelőttről…

Nem volt szép tőlünk, de nem bánod  azóta sem, hiszen akkor már a szíved trónján én voltam a királynő, kit olyan szorosan, féltve őriztél, hogy szorításodtól fájdalmasan rogytam keretek közé. De te nem voltál gyáva szeretni, bár már látod, hogy talán másképp kellett volna. Akkor nem ment, és én sem tudtam mit kezdeni az érzelmeiddel, amik elől riadtan menekültem.

Talán már más lenne? Talán, ha másképp szerettél volna, úgy, ahogy nekem is jó, még mindig foghatnád a kezem? Sosem tudjuk már meg… Ám azok az emlékek és élmények, amiket megéltünk, már gyengéden fűzik össze az életünk fonalát, melyekben olyan jó elveszni időről időre, ha segítjük egymást, amikor szükségünk van a másikra. Egy nagy beszélgetésre, egy lelki fröccsre, vagy éppen bátorításra az élet kitáblázatlan útvesztőjében…

FORRÁS: UNSPLASH

És vagy te… Azt hiszem, soha senkivel nem nevettem annyit, mint veled. Fűszer voltál az életemben. Édes, ha savanyú volt körülöttem minden, majd keserűen kiábrándító, ha éppen túlcsordult torkomban a sok nagymese, amikkel etettek a férfiak. Rég nem láttalak már, napját sem tudom. Hosszú hónapok telnek el, mire váltunk pár mondatot, és szinte mindig elhangzik, hogy gondolsz rám. Én is szoktam.

És olyankor mindig jólesik. Mosolygok, nevetek, szeretet és hála van a szívemben a sors iránt, hogy ismerhetlek. Sokszor megbántottál, és azt is tudtam, hogy „komoly” ebben a mesében nincs. Mégis, ha kérhetnék neked bármit az életben, azt kívánnám, hogy teljesüljön a család iránti erős vágyad. De ez csak úgy lehetséges, ha veszel magadnak egy varázsszemüveget, ami csak minden sokadik miniszoknyát enged láttatni veled.

És kívánnék még mellé olyan bort, amiben erő van, hogy a kísértések ne bolygassák minduntalan a nyughatatlan természeted. És ki tudja? Talán pár év vagy évtized múlva mi is leülünk egy pohár bor mellé, hogy mint két jó ismerős elmeséljük, mi is történt valójában velünk. De nemcsak a látható életünkben, hanem a szívünkben és a lelkünkben is, miket egymás elől sosem kellett rejtenünk…

És te? Te is itt vagy, bizony… Tudod, sokszor gondoltam arra, hogy bár megöleltél volna csak egyszer. Csak egyszer fogtad volna meg a kezem! Csak egyszer akasztottad volna belém a szót gyengéd csókkal! Vagy éppen vad, szenvedélyessel, ami közben és után nem kapsz levegőt, és amikor vége, még akkor is csak üveges szemmel bámultok egymásra, mert nem érkeztetek vissza a valóságba.

Egyszer, hogy tudjam, milyen lett volna… Ám csak szavakkal sziporkázó, szavakkal ölelő volt a mi „kapcsolatunk”. Nevető és évődő, csendes és csacsogástól hangos. Vajon a mély csend miket hordozott magában? Milyen gondolatokat? Milyen érzelmeket? Sokáig tudni akartam, vajon vágytál e rám…

És mit gondoltál? És hogyan emlékszel rám vissza? De az élet azóta is halad és hömpölyög ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel, mert én sosem tettem fel őket, és te sosem mondtad… Ezért csak arról tudok írni, hogy amikor becéztél, arra gondoltam, milyen rég nem szólított már kedvesen senki… Látszólagos könnyedséggel fogadtam, mintha csak naponta milliószor hallanám magam kedvesemnek, édesemnek, szívemnek vagy bármi másnak.

És bizony azt is tudom, hogy neked ezek szójárásaid, mégis olvasztották rólam a jégcsapokat, amelyek rám fagytak a hosszú, nélküled és a szavaid nélkül töltött hónapok alatt. Így vettem hát magamra őket… Mert az ölelések és a csókok helyett nekem, nekünk csak ennyi jutott. És leszel te… Nem.

Igaz, ami igaz, millió emberrel találkozunk még életünk során, olyannal is, aki hatással lehet az életünkre, de úgy érzem, nekem már újak nem lesznek.

Nem is szeretném, nem is vágyom rá, és nem is akarom. Mert vagytok ti… azok, akik jöttetek és mentetek az életemben. És a ti emlékeiteket őrzöm tovább, hol mosolyogva, örömmel gondolva rátok, hol fájdalmas sebeket tépkedek önmagamnak, hogy tudjam: még mindig él bennem mindaz, amit kaptam vagy kaphattam volna…

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr