40-esként régen dauerolt hajú asszony voltál – ma dögös nő!

Megértettem valamit a generációnkkal kapcsolatban, ami nem tesz minket jobbá vagy rosszabbá az előző nemzedékeknél: nagyon mások vagyunk. Rögtön el is mesélem, hogyan jutottam eddig a felismerésig. 

25 éve annak, hogy elballagtunk az általános iskolából, amit idén nyáron egy egész napos-éjszakás, együtt sütögetős osztálytalálkozóval ünnepeltük meg. Reggel 10-ig beszélgettünk egyik osztálytársunk vízparti nyaralójának teraszán, és akkor megértettem: léteznek hatékony terápiás módszerek, de a sors nagy ajándékainak egyike, ha lehetőséged nyílik időutazni a múltba. Hogy annak tanúival értsd meg a fiatal, maszkok nélküli önmagad… majd a maszkokat, amik rád rakódtak.

Megérteni, ki voltál akkor, hogyan viszonyultál a világhoz és hogyan álltak mások hozzád, és mik voltak azok az élmények, amelyek azzá tettek, aki vagy.  25 év azért 25 év. Annak idején persze vén járókeretes trottyoknak képzeltük a 40 éveseket. Eleve 40 – még kimondani is borzasztó. Meg is állapodtunk, hogy ezt a traumát muszáj lesz együtt feldolgoznunk, méghozzá rengeteg szesszel: tartunk hát egy közös negyvenedik születésnapot.

Persze a csapat ebben a 25 évben a szélrózsa minden irányába szóródott szét, így egyáltalán nem egyszerű megszervezni egy ilyen nagyszabású bulit, a ráhangolódás azonban már most, az év utolsó heteiben megkezdődött. És hát hogyan máshogy, mint egy különleges adventi kalendáriummal, amely minden napra más és más régi fotó csomagot tartogat a közös múltból?

A naptár-, vagyis képfelelős én vagyok, tehát kénytelen vagyok újabb és újabb időutazásokra indulni egészen 1984-ig, az óvoda kezdetéig, ami egészen különleges hangulatba ejtett. Előjöttek régi, évtizedek óta feledésbe merült emlékek, velük együtt illatok, ízek, érzések. Mint valami különleges, furcsa puzzle-t, úgy rakjuk össze közösen múltunk darabkáit a szép sorban előkerülő képek, naplóbejegyzések alapján.

És persze röhögünk sokat, mert azért a 80-as, 90-es évek divatját legalább olyan vicces látni, mint azt, hogy mennyire azok voltunk akkor is, akik ma vagyunk. És mégis mennyit, de mennyit változtunk azóta…

Ebben a különleges hangulatban került elő egy képsorozat 1990-ből, ahol nem lehetett nem észrevenni, hogy kivétel nélkül minden felnőtt nőnek egyforma frizurája van. Rövid, dauerolt haj, helyenként tupírozva, hozzá a hatalmas, sztk-keretes, ormótlan szemüvegek. Jól emlékszem rá, hogy már kamaszként is értetlenül álltunk a kor divatja előtt: Linda barátnőmmel Kissné-frizurának neveztük ezt a stílust, és – lázadó hippi korszakunk csúcsán – a kispolgári lét allegóriájaként tekintettünk rá.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán jöttek a 2000-es évek, és a Kissné-frizura ahogy jött, úgy tűnt el, hála az égnek. Ahogy viszont néztem, néztem a képeket, a hajviselet egyszerű divatfogásnál többé vált, megsejtettem mögötte egy szemléletet is. Egyrészt persze a szocializmus uniformizációja rajzolódott ki előttem: egyformának lenni, nem kitűnni a sorból, megfelelni az életkor elvárásainak, amiben vagyunk.

Ha adott egy frizura, amit mindenki hord, minek különcködni, felhívni magunkra a figyelmet? Abból csak a baj van. Eleve kevés inger érte őket, dobozban éltek: legfeljebb az Isaura és a Dallas nőfigurái inspirálhatták volna frizuraválasztásaikat. Aztán olyan érzésem támadt, mintha a nők 40 és 50 között lemondtak volna arról, hogy vonzóak legyenek, mert „Minek mán?”, „Elkeltünk mán”, „Már apjuk is pocakos és kopasz”.

Hosszú házasság, ugyanaz a munkahely nyugdíjig. 

És onnantól fogva valahogy nem az volt a cél, hogy külsejükben az önmegvalósítást keressék, hanem az, hogy decensek legyenek: ne lógjon a szemükbe a hajuk, ne tapadjon zsírosan a fejbőrükhöz, ne fújja össze-vissza a szél. Azzal, hogy a hajuk mindig rövid volt és dauerolták, azért havonta fodrász munka volt, amivel prezentálták: megtehetjük. Keret is van rá, igényesek is vagyunk.

Vonzónak lenni vs decensnek lenni – a kérdés eldőlt. Ebben a szemléletben az egyik épp úgy zárja ki a másikat, ahogyan az évszázadokon át meghatározó Szűzanya-kultusz is felosztotta a nőt a szűz és az anya szerepére, nem hagyva helyet a szuverén, életét és szexualitását függetlenül élvező nőnek (aki ebben a hagyományban  szajha volt, a szégyen tárgya).

Ahogy ezen merengtem, hirtelen megértettem: mióta világ a világ, mi vagyunk az első olyan középkorú (te jó ég!) generáció, akik úgy élünk, mint annak idején a 20-asok. Tanulunk, pályát módosítunk, utazgatunk, keressük önmagunkat, sokan a családalapítás előtt állnak még, mások eleve eldöntötték, hogy nem akarnak családot. Akik elköteleződtek (kevesebben és később, mint a szüleink idejében), azok közül a többség bátran kilép a házasságából, ha az már nem szolgálja őt.

Sokan közülünk elváltak, vagy még keresik az igazit. Ebbe a szemléletbe és életstílusba bizony nem fér bele a lemondás, a belekényelmesedés, az uniformizáció, mert egy teljesen éber, ingerkereső, proaktív, állandóan alakuló és finomodó attitűdöt igényel. Nem, a mi generációnk nem (csak) a húspiac miatt keresi, kutatja, építi önmaga legjobb verzióját kívül-belül.

Aki 40 évesen a harmadik diplomáját csinálja család mellett, majd 20 éves pályafutása után teljesen új vállalkozásba fog, az nem törekszik uniformizációra, decens külsőre, tekintélyre, nem érdekli a státusz. Másképp és másban keresi az elégedettséget, mint az előző generációk… és ez így van jól. Betölthettük mind a negyvenet, de még nagy lehetőségek és szép élmények állnak előttünk. Nemcsak a nagy közös születésnapra készülünk tehát, hanem arra is, ami azután jön: a következő negyven, hatvan évre is…

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

Tovább olvasok