Szeretni akkor is jó, ha fáj…

Az iroda ködfoltos ablakán beszökő fény aranyba borította Zita íróasztalát. Szerette ezt a színt, szerette érezni a pajkos kisgyerekként beszökő nap sugarait. Néha pár pillanatra képes volt hinni abban, hogy nyár van.

Ilyenkor csukott szemmel félmosolyra húzta a száját, de a fejében ott zakatolt a káosz. Mégsem akarta kinyitni a szemét. Álmodni akart. Kicsit sem volt kíváncsi az őt mardosó fájdalmas valóságra. Szögletes, fekete műkörmeivel a vonatkerekek szabályos zakatolását dobolta az asztalon, és már-már erőszakkal a szerelmes, boldog pillanataiba igyekezett képzelni magát.

Amikor csak ültek egymás mellett kézen fogva Zolival. Nem beszéltek, csak bámulták az ablakok alatt elcsordogáló tájat. Fejüket néha egymásra hajtva sugallták a világ felé, hogy a másik a támasz, hogy a másikkal akarnak belesimulni ebbe a tökéletesen idilli képbe, ahogy épp hosszú hétvégézni indultak a fővárosba. Csakhogy a napsütés hunyorgásra késztette a lányt.

Játékosan arrébb lökte magát a forgószéken, és fejét hátradöntve még mindig odaképzelte magát a szerelme óvó ölelésébe. Hallotta a vonatkerekek sikoltását fékezésnél, szinte érezte az elindulás pillanatait, a hirtelen meglóduló kocsik ereje – úgy érezte – belepréseli a kényelmes bőrülésbe. Kezeit visszacsúsztatta a karfákra, mintha Zoli két ölelő karjába kapaszkodna éppen.

Fájdalmas sóhajtással konstatálta, hogy a jelen kávé színű valósága nem egyenlő azzal a túl eleven emlékképpel, amiben él. A lámpa neoncsöve villogni kezdett. Zita tekintete nem mozdult el a fényről. Úgy pislákolt épp, mint ahogy a szúrásokat érezte a szíve táján, amit a férfi hiánya diktált. Már nem számolta a napokat, hogy mióta nem beszéltek. Bár egy pár voltak, a valóság mást tükrözött vissza.

FORRÁS: UNSPLASH

A kezdetleges meg nem értésből szép lassan eljutott oda, hogy folytonos kétségek gyötörték. Egyik percben biztos volt benne, hogy csak játék volt a férfi számára, és nem volt képes felfogni, hogy lehet ilyen hosszú időn keresztül szerepet játszva élni. Hülyének érezte magát, amiért nem látott át a szitán.

A másik percben viszont épp arról volt teljesen meggyőződve, hogy az ő szerelmük nem lehet hazugság.

Tisztában volt vele, hogy a párja egy meglehetősen fura figura, de ismerte őt, és nem tudta elképzelni, hogy ne egymásért éljenek akkor is, ha ennek nem adnak hangot jó ideje. A hangulata állandóan hullámzott. Azon kapta magát, hogy már nemcsak néhanap, hanem minden reggel úgy ébred, hogy a nap végét várja. Hátha álmodik valami szépet, hátha legalább az éj leple alatt jut neki is egy morzsányi boldogság.

„Mint egy szobanövény” – gondolta. Tényleg olyan volt. Újra sóhajtozni kezdett. Mintha mindene gúzsba lenne kötve. Ismét fordult egyet a székkel. Hirtelen hallani kezdte a külvilágot. Hallotta a nyomtató búgását, a dühösen lecsapott telefonkagylók zaját. Hallotta az egymásba fonódó társalgásokat, hallotta magát az életet.

Látta, hogy mindenki lázasan dolgozik, sürögnek-forognak a kollégák, mintha az egész cég egy tökéletesen működő gépezet lenne. És bár a szíve vérzett, boldog volt a fájdalomtól. Jó volt szenvedni, sírni, örülni, nevetni, emlékezni, álmodozni, akarni, elveszteni. Úgy mindent egyszerre. Volt is társa, meg nem is. Élt is, meg nem is. De egyet biztosan tudott: amíg helyén van és dobog a szíve, addig bármi megtörténhet.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.