„Elüldözlek a fiam mellől, mert nem vagy méltó hozzá!”

2022-01-17 Esszencia

Megöregedtem. Egyedül maradtam. Szépen és csendesen csináltam ezt is, mint minden mást az életemben, hogy ne zavarjak senkit. Amikor nagyon régen gyerek voltam, a nagyobb testvéreim vigyáztak rám, miközben tanultak, vagy házimunkát végeztek. 

Nekem nem volt muszáj segítenem, hiszen én voltam a legkisebb, viszont csendben kellett lennem. Jól csináltam, észre se vették volna, hogy ott vagyok, ha néha nem csempészek sarat a frissen vetett ágyba, vagy nem teszek még egy kis sót a levesbe, amit a nővérem főzött. Amikor ezekért jól megszidták a testvéreimet – sosem derült ki, hogy én voltam -, akkor anyám nekem süteményt adott, és az ölébe ültetett, mert én voltam az egyetlen gyereke, aki nem okozott neki bosszúságot.

Később is rendes, dolgos lány voltam, szemtől szembe sosem szóltam senkire egy rossz szót se. Talán ezt szerette meg bennem Józsi is. Szerény kis esküvőnk volt, ahogy illik. A fiamat is csendben, egy szó nélkül szültem meg. Ahogy ott ordított a karomban, mintha helyettem is telekiabálta volna a világot. Az én fiam. Akkor még nem tudtam, hogy ő, Ervin lesz az életem egyetlen értelme.

Minden erőmet és időmet az foglalta le, hogy őt ellássam, óvjam és tápláljam. Itt volt ez a tökéletes kis élet, aki az én részem, aki teljesen tőlem függ, és aki később minden szavamat itta. Elég volt csak ránéznem, Ervinke máris kitalálta, anyuka mit szeretne. Annyira tökéletes volt minden, én a kisfiamért léteztem, ő pedig énértem. Józsi pedig… ő egy szép napon lelépett.

Tulajdonképpen nem is bántam annyira, így senki se rondított bele a kisfiammal töltött délutánokba, a kakaóillatú estékbe. Ahogy cseperedett, csak csodálni tudtam az én okos gyermekemet: mindig kiemelkedett a többiek közül az eszével. Nem hiába járattam a legjobb tanárokhoz, és nem hiába nem hagytam sosem, hogy rossz társaságba keveredjen.

FORRÁS: UNSPLASH

Néha nagyon nehéz volt meggyőznöm arról, hogy én tudom igazán, mi a legjobb neki. Jobban jár például, ha nem megy el valami zsúfolt és veszélyes nagyvárosba főiskolára. Itt is kaphatott szép szakmát, jó állást, nem jár nagy fizetéssel persze, de szépen, szerényen meg tudtunk lenni így kettecskén. Az az időszak se volt könnyű, amikor minden csak a haverokról meg a buliról szólt.

Engedtem én, hogy szórakozzon néha, de azt igazán nem várhatta el, hogy folyton aggodalmaskodjak miatta. Ha rendesen hazaszólt, és időben érkezett, akkor szépen, békésen elmesélhette, milyen volt a baráti vacsora. Tudhatta, hogy én ébren megvárom, és nekem mindent elmondhat. Hál’ istennek volt annyi esze, hogy később felfogja: semmitérő időpocséklás ez a haverosdi, így lassan elkoptak mellőle azok a kétes alakok.

Egy dologtól viszont nem sikerült megvédenem, akárhogy is próbáltam. Soha nem akartam, hogy egy számító nőszemély karmai közé kerüljön. Mindig voltak kis barátnők, de egyik sem volt elég jó az én gyönyörű nagyfiamhoz. Némelyikről le lehetett beszélni, mások meg még hazahozatni is képesek voltak magukat vele.

Gusztustalan volt még nézni is, ahogy itt illegették magukat, amikor Ervin szépen, tisztességesen bemutatta őket nekem. Persze, másra sem vágytak, mint az én helyes, okos fiam élete felett átvenni az irányítást. Hát még mit nem! Viszont ezt az Erikát sehogy sem tudtam elrobbantani Ervin mellől, pedig mindent megtettem.

Hiába mondtam a fiamnak, hogy ennél a lóarcú lánynál sokkal szebbet is kaphatna, csak legyintett, annyira szerelmes volt. Elvakultságában azt is elnézte ennek a nőnek, hogy tegye-vegye magát férfiak előtt még a piacon is, pedig én szóltam Ervinnek, hogy láttam, amit láttam. Ez a kis boszorka úgy behálózta a fiamat, hogy az nemrég fogta magát és elköltözött. Nem csaptam patáliát, ó, dehogy.

Amilyen csendes vagyok, csak tűrtem, ne is érdekelje egyikőjüket sem, ha netán velem történik valami, és senki nincs itt, hogy segítsen. Hívtam telefonon is, többször megpróbáltam a lelkére beszélni, de Erika teljesen megváltoztatta a fiamat. Abból az eszes, intelligens gyerekből hónapok leforgása alatt egy önző, hálátlan, tékozló fiút csinált, aki egy darabig csak napi egyszer, lopva merte rám nyitni az ajtót – most meg már azt sem.

Nem ezt érdemlem azok után, hogy mindent megadtam neki, és egész életemben csakis őérte léteztem.

Úgyhogy itthon öregszem szép csendben, és reménykedem, hogy Ervinnek megjön az esze, és meglátja, milyen némberért hagyta itt a saját édesanyját…

Nyitókép: Unslplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ! Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címre.

Tovább olvasok