Hajléktalan lettél, és én szégyellem magam…

2022-01-22 Esszencia

Van egy ismerősöm, aki hajléktalan lett. Nem közeli barát, de egyszer régen, még a boldog békeidőkben voltunk az otthonában egy hangulatos bográcsozáson a kertben, és azok a képek a retinámba égtek. Nem is kezelem jól, ha látom az utcán. Szégyellem magam. 

Kezdjük ott, hogy sokáig meg sem ismertem. Húsz éve, amikor a vendégei voltunk, dús barna haja ragyogott, sima és tiszta volt az arca, ruhája és beszéde értelmes, rendezett. Biztos voltak nehézségei már akkor, de ragyogott a boldogságtól, sütkérezett a családja szeretetében. Jó volt ránézni.

Ma, öt év otthon nélküliség után kihullott a haja, csak két csoffadt ősz tincs maradt oldalt, és fogatlan száját teljesen eltakarja vadul burjánzó arcszőrzete. Alig érteni, amit mond, az ember nem is hinné, a fogazat milyen fontos része az artikulációnak. Szinte állandóan bűzlik az alkoholtól. Fáj ránézni.

Igen, az alkohol és az olcsó drogok miatt jutott idáig. Diákkori szerelemből lett szép felesége, három gyereke, mind a négyen keményen küzdöttek érte. Küzdöttek, amíg küzdhettek – a közös ismerősökről tudom. Eltartották, mikor már nem tudott dolgozni függősége miatt, orvostól orvosig, rehabról rehabra hordták, próbáltak lelket önteni belé.

De ő ellopta a pénzt otthonról italra, megalázta a fiait az iskolában, amikor részegen ment szülői értekezletre és az egyik tanárnőt fogdosta. Egyszer össze is hányta a tantermet, akkor is azért ment be, hogy ittasan hőzöngjön valamiért. Volt pár tiszta éve, amikor kapszulát építettek a csuklójába, ami éktelen rosszullétet generált, valahányszor alkoholt vitt a szervezetébe.

A rehabon aztán megismerkedett egy nálánál évtizedekkel fiatalabb, alig nagykorú lánnyal, és ott is hagyta a feleséget meg a három – akkor már nagykamasz – gyereket. Két évig feléjük se nézett, mintha a föld nyelte volna el, aztán mire újra előkerült, kiderült, hogy nem jött be a szerelem, de az élet se: nincs már otthona. Vedelt, mint a kefekötő – kitépte a kapszulát a karjából -, és olcsó drogokkal seftelt. Ragasztók, herbál, krokodil – a legalja.

FORRÁS: UNSPLASH

A ház, ahol éltek, és ahol annak idején én is a vendégük voltam, az asszonyka szülői öröksége volt, és ő úgy döntött: húsz év után elég volt. A saját és három gyereke testi-lelki épsége, egzisztenciája többet ér annál, hogy feláldozza azt egy súlyos függőséggel élő, önsorsrontó ember oldalán – aki egyszer már ráadásul elhagyta őket. Ha az utcán látják őt a fiai, ma már nem köszönnek neki, és mindegyikük megváltoztatta a családnevét is.

Állítólag többször betört hozzájuk, hogy ékszereket lopjon a fiókból. Azt hiszem, sok olyan dolog van, amit így távolról én nem is tudok – jobb így. Nem látom túl gyakran, de ha igen, nem tudom, hogy kezeljem. A nevemen szólít, ilyenkor a tálkájába dobom az aprópénzemet, és zavartan elsietek. Még kellemetlenebb, ha épp velem van valaki, ilyenkor nehéz elmagyarázni, honnan ismer engem ez a szakadt tróger, akit messziről megelőz a bűze.

De a legrosszabb az egészben az, hogy ha nézem, nem érzem azt az empátiát, amit sorstársai felé érzek: egyszerűen csak mérhetetlenül dühös vagyok, hogy tönkretette azt a csodálatos életet, aminek egyszer, egyetlen délutánra én is a nézője lehettem. Haragszom, mert ezzel együtt traumatizálta azokat is, akiket a legjobban szeretett.

Próbálom megérteni, miért ejt ennyire zavarba, ha látom. Szégyen, harag, és persze a döbbenet is, hogy is csúszhatott valaki ilyen mélyre, amikor alapvetően jól indult az életben. Azt hiszem, ha őt látom, egy kicsit saját leggyengébb énemmel is szembenézek: azzal, aki időről időre elhagyja magát, átadja magát az önsajnálatnak, vagy a könnyebbik utat választja, menekül. Igen, ez lehet az…

Őt látva farkasszemet nézek az emberi esendőséggel, gyengeséggel, törékenységgel, és újabb és újabb emlékeztetőt küld a sors: ha nem vagyunk észnél, mindenünk elveszhet.

Gyűlölöm ezt az emlékeztetőt. Nem akarom látni, elfordítom a fejem. Ilyenkor, amikor mínusz tíz alá süllyed a hőmérséklet, a városban sétálva szinte várom, hogy belébotoljak. Hátha az a kis pénz, amit adok, vagy a rongyok, amiket kiteszek, segítik őt abban, hogy túlélje az éjszakát…

Aztán amikor nem látom sehol, titokban örülök. Örülök, hogy nem kellett szembenéznem vele, vele együtt önmagam gyarlóságával. Örülök, még ha tudom, akár meg is fagyhatott az éjjel…  És szégyellem magam, hogy így érzek, mélységesen szégyellem.

Földesdy Fanni

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok