Áldozatot hozol egy kapcsolatért, vagy csak feláldozod magad?

Volt olyan az életem során, hogy annyira igyekeztem megmenteni egy-egy kapcsolatot, hogy a saját érzéseimen, világnézetemen próbáltam változtatni. Mert biztos velem van a baj. Másnak ez lehet menne, másnak ez lehet, beleférne.

Hiszen azt mondják, hogy vannak dolgok, amiken nem tudsz változtatni, viszont a saját hozzáállásodon bármikor. Úgyhogy akkor van olyan probléma, aminek az a megoldása, hogy változtatok magamon. Akkor majd nem fog nyomasztani, nem fog fájni, nem fog zavarni az, ami most igen.

Túl lehet lépni hazugságokon, lehet boldognak lenni talán akkor is, ha nem kapok annyi szeretetet, törődést, odaadást, minőségi időt, amennyire szükségem lenne. Csak én vagyok túl érzékeny. Én vagyok elcseszve. Én veszem ilyen kibaszottul komolyan ezt az egész párkapcsolatosdit. Én akarok mindent is, szenvedélyt, elköteleződést, meghalnék érted nagy, romantikus lángolást.

De a világ nem ilyen szélsőséges, vannak árnyalatok, van, amiben meg kell alkudni, lejjebb kell adni, el kell fogadni. Szóval, elkezdtem megmagyarázni magamnak, hogy ami egyébként kurvára rosszulesik, azzal tulajdonképpen nincs is baj. Mert hát ha másképp nézem, akkor nem is olyan nagy dolog. A másik szemszögéből nézve végül is részben még érthető is. Nincs is ezzel baj, csak én vagyok hülye.

De az egész olyan, mintha ülnék egy lepukkant nyilvános WC-ben. Ahol le van szarva az ülőke, le van hányva a fal, mindenhol terjeng a bűz, és közben arról próbálnám meggyőzni magam, hogy ez tulajdonképpen egy szép hely. Mert hát meleg is van, meg van víz, meg világítás. A hajléktalanok itt szoktak éjszakázni, nekik teljesen megfelel, akkor én miért finnyáskodok?

FORRÁS: PEXELS

Nincs is büdös, csak én érzem rosszul. Én vagyok túlságosan érzékeny, hogy ilyesmivel foglalkozok. Csak hát az van, hogy hiába győzködöd magad, a bűz nem fog elmúlni. Ugyanúgy pocsékul érzed magad, és a végén hánynod kell az egésztől, és saját magadtól is, hogy egyáltalán mi az istenért ücsörögtél ennyi ideig a mocsokban? Van, amit nem vesz be a gyomrom, van, amit nem tud elviselni a lelkem se.

És hiába próbálom erővel átalakítani a belső működésem, azzal csak azt érem el, hogy ugyanúgy nyomaszt az eredeti probléma is, plusz még én is saját magamat azzal, hogy igyekszem ezt magamra erőltetni. Tehát a végeredmény az, hogy se özanonos nem tudok lenni, se boldog ebben az állapotban. Akkor meg mi a francért csinálom ezt magammal?

Azért, mert mindig próbálok valami megoldást találni. Próbálok fejlődni. De van, amikor észre kell venni, hogy mi a különbség a komfortzónám tágítása és a lelkivilágom lerombolása között. Vannak olyan helyzetek, amiket egyedül nem tudok megoldani, ahhoz a másik is kellene, vagy kifejezetten neki kellene változtatni. Ha pedig ez nem történik meg, akkor nincs megoldás.

hogy egy rettentően bölcs és kifinomult mondás tartja: nem lehet egyszerre dugni is, meg szűznek is maradni.

Úgyhogy inkább maradok az én kis világomban egyedül, minthogy megtagadjam saját magam az átmeneti boldogság illúziójáért. Azokért a rövid szakaszokért, amikor el tudom hinni, hogy képes vagyok olyan ember lenni, amilyen egyébként nem is akarok.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂