Nem riaszt meg, hogy csak félve mersz szeretni!

2022-02-14 Esszencia

Állok veled szemben az ajtófélfának dőlve, és félmosolyra húzza a szám, hogy észre sem veszel. Fáradt vagy, teljesen belefeledkezel a dokumentumfilmbe, amit már percek óta megszakított a reklám blokk, de neked fel sem tűnik.

Szinte üveges a tekinteted, és én arra gondolok, mennyire sajnálom, hogy örökös hajtás az életed. Végtelenül kimerültél, én pedig boldog vagyok, mert én vagyok a menedéked. A nő, akit társadul választottál. A tűzhelyen sercegő víz szakít ki az álmodozásból. Hagylak pihenni, míg igyekszem mindent megtenni azért, hogy elviselhetőbbé tegyem a hétköznapjaidat, ha máshogy nem megy, legalább néhány finom étellel.

Szeretek gondoskodni rólad. Szeretem, hogy szereted, hogy gondoskodom rólad. Emlékszem, milyen furcsán néztél rám, mikor egy nehéz munkanap után először kértem, hogy add ide a koszos ruhád, hadd mossam ki. Te nem értetted, ezt miért érzem a feladatomnak, én pedig meg voltam döbbenve: talán veled soha nem is törődött senki? Apró hétköznapi, átlagos dolgok voltak számodra teljesen idegenek.

Szeretem, hogy a káosznak tűnő életünkben képesek vagyunk a saját kis rendünket kialakítani. Szeretem, hogy ha morcos vagy, és még csak az ölelésem sem igényled, mert akkor is tudom, hogy szeretsz. Szeretem, hogy minden gyorsan változik. Szeretek félni a jövőtől, mert a másik pillanatban mindig történik valami apró csoda, ami okot ad arra, hogy boldog közös életet reméljünk továbbra is.

A leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekből is valahogy harmónia és boldogság kerekedik. Nem csak most, mindig. Amikor az ember már teljesen kilátástalannak érzi a dolgait és elveszik a mindennapok forgatagában, jönnek az apró csodák, és minden a helyére kerül. Csendben visszalopózok a szobaajtóhoz, és látom körülötted egyre gyűlni a gondok felhőit. Látom, hogy ingerült vagy, és fáj a szívem, amiért minden igyekezetem ellenére nem tudok enyhíteni a problémáidon.

FORRÁS: PEXELS

Sokszor be sem avatsz, sokszor úgy érzem, mintha idegen lennék. Máskor azt gondolom, csak nem akarsz terhelni, pedig a kettőnk terhe mégis édesebb. De valahogy elbeszélünk egymás mellett. Amikor bántasz, én nevetek, amikor szeretlek, te dühöngsz, aztán én lököm arrébb – magam sem tudom, miért – a karjaidat, majd kezdődik az egész elölről. Míg rájövünk újra és újra mindketten, hogy nem a másik felelős a hibákért, és azért okolni egymást, mert jót akarunk, teljesen abszurd.

De néha maga alá gyűr a tehetetlenség. Néha hagyjuk kifolyni a kezeink közül a minket körüllengő boldogságot. Amikor boldogok vagyunk, nem tudjuk ezt megélni, amikor pedig elveszik tőlünk az aprócska csodáinkat, csak sajnálkozunk, hogy lehetett volna másképp is. Az időnk pedig fogy. Ahogy peregnek le a homokóránkban a szerelmünk homokszemcséi, én csak egyre inkább zaklatott vagyok.

Egyre inkább kétségbeesett, egyre inkább halálra rémült. Hogy mi lesz, ha valaki kirántja a lábunk alól a talajt megint, és vajon meddig engedi majd meg nekünk az ég, hogy visszataláljunk egymáshoz? Már sokadjára szólsz hozzám, mire felkapom az ajtófélfának támasztott fejem a hangodra, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok.

Pedig ez a mi boldogságunk, a mi közös, zaklatott, viharos, valódi szerelmünk.

Nem érted, mi a baj. Én sem értem. Így kérdések és válaszok helyett – félve attól, hogy talán olyat mondasz, ami ismét megriaszt – inkább csak kibújok a meleg téli mamuszomból és bekuckozóm melléd. Hagyom, hogy átkarolj, és együtt éljük át ezt az idilli, semmibe meredős pillanatot. Közben pedig igyekszem minden egyes másodpercét memorizálni a boldogságunknak, hogy legyen miből táplálnom magam akkor is, ha majd sokáig nem ölelhetlek magamhoz.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok