Ha gyűlölöd az exeidet, veled van a baj?

„Annak a kapcsolatnak vége lett. Szerintem az az igazi, ami egy életre szól. Ha nem, akkor az csak egy… – hosszan kereste a megfelelő szavakat. – Tévedés volt. Elvesztegetett idő.”

Elgondolkoztam a véleményén. Felesleges mondanom, nem értettem egyet vele. Hosszú házasságon volt túl, amire az egész életét feltette. Komolyan vette az esküt: míg a halál el nem választ. Ezt kereste. Vagy minden, vagy semmi. Én akkor már túl voltam két csodás kapcsolaton. Persze, jöhetne a gunyoros riposzt, ha olyan csodálatos volt, miért lett vége?!

„Szerinted megérte? Mennyi idő ment el az életedből rájuk? És jó volt?” Az egyikükhöz 5, a másikukhoz 6 év kötött. Voltak fantasztikus időszakok, mint minden kapcsolatban, ahogy mélypontok is. Mélyen szerettük egymást. Ilyenkor mindenki abban a hitben van, hogy örökre fog szólni ez az összetartozás. Ahogy vele beszélgettem, gondolatban végigfutottam az elmúlt éveken.

Sok dolgot megbántam. Sokat hibáztam. Bántottam azokat, akik mindennél jobban szerettek. Egetrengető veszekedésekbe hergeltem magamat, tányérok csattantak a falon, én pedig magamból kikelve rikácsoltam a lakás közepén. Ha valóban létezik életem filmje, bízom benne, hogy ezeket a jeleneteket a kíméletes vágó a kukába hajítja majd.

Ugyanígy megéltük az összetartozást, amikor vállt vállnak vetve, együtt jutottunk túl a szokásos nehézségeken. Tévedés lett volna? Na és a többi, pár hónapos kapcsolatom, amiket utólag visszanézve fellángolásoknak neveznék csupán, mégis hittem, hogy ennél sokkal több rejlik bennük? Megértem, ha valaki életre szóló párt keres. Ha nem éri be kevesebbel, az alkalmi szex teljesen hidegen hagyja.

FORRÁS: PEXELS

De csak azért dobjam ki az elmúlt éveket egy spam mappába, mert véget értek? Eszembe jutott, mennyi mindent kaptam és adtam azokban az időszakokban. Megtanultam, milyen ápolni valakit, ha segítségre szorul. Milyen érzés, ha számíthatok valakire, akivel nem csak akkor vagyunk képesek mély felelősséget vállalni egymás iránt, ha a másik „jól viselkedik”.

Ezekben az időszakokban megtapasztalhattam mindent, amit csak egy kapcsolat adhat. Lehettem háztartásbeli asszonyka, aki büszke rá, hogy nyugodt hátországot, kis béke szigetét adhat a párjának. Milyen anyagilag is független nőnek lenni, amikor az életednek megvan az a része, ami csak a tiéd. Minden kapcsolatomból tanultam valamit, épp úgy, mint az egykori párjaim.

Együtt fejlődtünk, együtt hibáztunk. Persze akad, aki olyan szerencsés, hogy a legelső választása az „igazi”, akivel mindezt át tudja élni, életre szólóan. És akad, akinek több „nagy ő” kell hozzá, hogy megtalálja, amit keres. Van, aki szerint az utóbbi jobban járt, mert több lehetősége volt tapasztalni, biztosabban látja, tudja, mit vár egy kapcsolattól.

Amin a legjobban meg szoktak lepődni, mégis az, hogy vagyok képes jó barátként gondolni az exeimre. Még a pár hónapos kapcsolataimra is. Van egy nagyon szép mondás, aminek betartására mindig törekedtem: „Ahol valamikor szeretet volt, ott gyűlöletnek nincsen helye.” Mindig jó érzéssel gondolok rájuk, mindegyiküktől kaptam valamit, ami miatt sosem válnak közömbössé.

Fontos számomra a sorsuk. Sosem leszünk kebelbarátok, akik átjárnak egymáshoz vasárnapi ebédre. Egy-egy karácsonyi képeslap, egy rövid üzenet jellemző: „Hogy vagy? Hogy alakulnak a dolgaid?” De ezek mindenfajta erőltetett udvariasság nélkül íródnak. „Hogy vagy képes erre azok után, amit veled művelt?!” Ha ez a kérdés elhangzik valakitől, az számomra csak annyit jelent, az ő sebei még frissek.

De egyben tartani egy kapcsolatot épp úgy két emberes munka, mint elrontani.

Amikor olyan emberrel találkozom, aki évek, sőt, évtizedek távlatából is izzó gyűlölettel emlegeti fel az exét, egyfajta szánakozás fog el. Kár érte, jut eszembe akaratlanul is, hogy képes ilyesmit táplálni magában. Léteznek emberi bűnök, amik hallatán azt gondolom, erre nincs bocsánat. De ha valaki mégis képes megbocsátani, a lehető legjobb dolgot teszi meg önmagáért.

Te mit gondolsz? Mindenki számára létezik az a bizonyos „nagy ő”, az a teljes értékű kapcsolat, ami az első választástól a sírig kitart? Míg minden más csak elhibázott döntés, felesleges kerülőút, ami végül „hozzá” vezet el majd? Vagy több, „kisebb ő” kíséri mindenki életét, hogy a tapasztalatokból okulva azzá válhasson, aki őszinte mosollyal tud a tükör elé állni?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂