Kié legyen a kiskedvenc, ha válunk?!

Nézem, ahogy az apró fekete szőrös testével szétfolyik a kanapén. Majd rám néz, és már tudom is, hogy vacsoraidő van. Nem sokat habozok, felállok és elindulok a konyha felé, hogy kiporciózzam az aznapi vacsora adagját.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mit eszik, hisz lassan 14 éves, ami emberi viszonylatban ki sem tudom számolni igazán, hogy mennyi. A tekintetével minden mozdulatomat követi, majd, amikor az üres macskaeledeles tasakot a kukába ejtem, megrohanja az „étkezőjét” – igen, a macskának nálunk saját étkezője van, ami a konyha egyik sarkában lett kialakítva.

És ezzel ő tisztában van, tudja, hogy mikor van reggeli vagy vacsora, és hová kell néma tüntetéssel fordulnia, ha úgy érzi, hogy az éhenhalás fenyegeti. Nem az első macskám, de ő az első, aki egy sikertelen párkapcsolat eredménye. Hiszen én is, azaz mi is belestünk anno abba a csapdába, hogy túl korán vállaltunk közös állatot. Esetünkben szerencsére nem volt kérdés, hogy kihez kerül az akkor nagyjából kétéves macska.

Az exem szó nélkül lemondott róla, mondván, hogy nem viheti magával a következő lakásába. De azóta már tucatnyi hasonló helyzet szemtanúja voltam, és mindannyiszor konfliktusforrás volt, hogy hová kerüljön a közösen vállalt állat. Vagy azért, mert mindkét fél akarta, vagy éppen egyik sem. Bár hálistennek az utóbbira kevesebb példa jött velem szembe.

Mi legyen a kutyával, macskával, ha a gazdik már nem bírják együtt? Megfelezni mégsem lehet szegény állatot… Így nincs mese, dönteni kell. Sokszor az viszi magával, aki hangosabb, és kevés esetben láttam eddig azt, hogy bárkit is érdekelt volna, hogy a kisállat mit akar – hiszen az csak egy állat. Szóval mi legyen a kisállattal válás esetén?

FORRÁS: PEXELS

A spanyolok rövidre zárták a kérdést, és január elején elfogadták a törvényt, miszerint az állatok is érző lények, és ugyanúgy foglalkozni kell az elhelyezésükkel és a jólétükkel, ahogy bármely családtagéval. Azaz adott helyzetben bíróság dönt a közös állat elhelyezéséről. Nem lehet önkényesen kisajátítani, lefoglalni, engedély nélkül elvinni, netán egyedül hagyni. Mert sajnos ilyet is látni.

Ha vége a kapcsolatnak, már senkinek sem kell az addig babusgatott szőrgombóc. És ezen a ponton jobb bele sem gondolni, hogy hány állat marad ilyen módon árván, és kerül az utcára vagy menhelyre. Persze felmerül kérdésként, hogy az állat mégis hogyan mondja el, kivel szeretne a továbbiakban élni. De azt gondolom, hogy az a gazdi, aki figyel a kutyájára, macskájára, és nem eszközként kezeli, az tisztában van vele,  mi a jó neki, és bíróságot sem kell bevonni az elhelyezésbe.

Kissé abszurd eset, de igaz: a szűk környezetemben találkoztam olyan példával, ahol a két fél közös felügyeletet vállal, azaz időről időre másnál él a kutyus. Ebben az esetben ők nem tudtak és nem is akartak dönteni, és bármennyire is szeretnék kifürkészni a kutya tekintetéből, hogy kit szeret jobban, nem megy. Mert náluk az állat mindkét félhez ragaszkodik, ami igen ritka eset. De látszólag működik.

Persze ehhez fontos, hogy a gazdik is jóban legyenek, ellenkező esetben nehéz kivitelezni.

Talán szerencsés helyen nőttem fel, mert nálunk mindig helye volt a kisállatnak a családban. Így születtünk, ezért számunkra nem kell törvény,  hogy emberségesek legyünk azzal, akit magunkhoz vettünk, vagy épp – a Kis herceg szavával élve – megszelídítettünk.

De máshol sem szabadna kérdés legyen, hogy hol a helye az állatnak. Bár azok az idők már elmúltak, amikor láncra verve ugattak a kutyák az udvarban, még mindig lehetne továbbfejlődni a témában. Talán szükség lenne rá itthon is, hogy egy jobb világot teremtsünk az állatainknak.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂