Te el mered árulni a legkínosabb emléked?

Az éjszaka hulla fáradtan estem az ágyba, bevackoltam, elhelyezkedtem, és nagyot sóhajtva hunytam le a szemem. Azzal a megnyugvással áltatva magam, hogy egy pihentető és energiával feltöltő alvás küszöbén állok, épp csak a kilincset kell lenyomni, majd belépni azon a bizonyos ajtón. 

Ehelyett nem az ajtó, hanem a szemem nyílt ki, amikor megrohamoztak életem legkínosabb emlékei. Homlokráncolva néztem a sötétségbe, hogy ezt most miért kell… Miért kell olyan dolgokra emlékeznem ebben a szent pillanatban, amiket már olyan mélyre ástam magamban, hogy egy régésznek is kihívást jelentene a megtalálása?

Most mégis minden kínosnál kínosabb emlék ott lebegett előttem. Unottan sóhajtottam, hogy oké, megadom magam, menjünk gyorsan végig rajtuk, azután hadd aludjak végre.

 1. Amikor visszanyal a fagyi

Kis pelyhes fenekű tiniként azt hittem, hogy ha érdekel egy téma, akkor ahhoz automatikusan értek is. Hát nem! Sőt! Volt egy időszak, amikor megvesztem a krimikért, álmodozásaim közepette Sherlock Holmes női alakjaként képzeltem el magam. Nos, az attitűdöt átvettem tőle, de sajnos nem rendelkeztem annyi tudással, mint a fent említett fiktív nyomozó.

Történt egyszer, hogy egy bármilyen oldalon szembejött velem egy kvíz, ami sorozatgyilkosokkal foglalkozott. És én, aki végignézte a létező összes krimisorozatot, hát nyilván jó ötletnek tartottam, hogy jól rájuk pirítok. Mert micsoda dolog, hogy ilyesmivel viccelődnek. Csak épp nem vettem észre, hogy apróbetűs részben kihangsúlyozzák, hogy ez csak poén, ne vedd komolyan. Annyira beégtem, istenem, még most is ég az arcom!

 2. Rongyláb Julcsa

A következő végtelenül kínos történet egészen az általános iskola alsó tagozatáig vezethető vissza. Pár osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy igazi lázadóként nem megyünk ki szünetre, hanem a tanteremben töltjük azt a 15 percet, hangos zenét bömböltetve. Én pedig, a mai napig ismeretlen okból úgy gondoltam, hogy a tanári asztalon lejtek győzelmi táncot. Épp csak felmásztam, abban a pillanatban kitárult a terem ajtaja.

A tanárnő tekintete találkozott az enyémmel, én pedig tudtam, hogy ez nagyon fog fájni. Úgy ugrottam le, mint a nikkelbolha, próbáltam elsunnyogni, de esélyem sem volt. Olyan kokit nyomott a fejemre a tanárnő, hogy nem csak a csillagok, az egész naprendszer megjelent előttem.

FORRÁS: PEXELS

 3. Amikor majdnem lenyeltem az ezüst karkötőmet

Az utolsó történet, ami elég sűrűn felvillan lelki szemeim előtt, szintén az iskola alsó tagozatához köthető. Hihetetlen, hányszor égettem be magam gyerekként. Történt egyszer, hogy szülinapomra kaptam egy csodaszép ezüst karkötőt, imádtam, és vigyáztam rá. Az egyik tanóra alatt azonban valahogy beleragadt a cukor, amit a szünetben nem tudtam megenni, így kitettem a kis papírjára. Természetesen a pad tetejére, hogy bármikor bele lehessen könyökölni.

A lényeg, hogy a cukor totál beleragadt a karkötőmbe, én pedig bepánikoltam, hogy tönkretettem. Így egyértelmű megoldásnak tűnt, hogy levegyem a kezemről és betuszkoljam a számba, hogy majd jól leegyem róla a cukrot. Amikor rám kiabált a tanárnő, hogy mit eszek, azt sem tudtam, hol vagyok.

Ijedtemben majdnem lenyeltem az egész cuccot, majd megsemmisülve, artikulálatlanul közöltem, hogy a karkötőmet. Szerintem soha nem röhögtek még annyian rajtam, mint akkor. Miután pedig lepergett ez a csöppet sem szórakoztató diavetítés a szemem előtt, végül nyugovóra tértem.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂