Szerettelek – de több sebet kaptam tőled, mint ölelést…

2022-03-07 Esszencia

Annyira szerettelek. Annyira szerettelek, hogy a létezésed volt a legnagyobb boldogságom. Nem érdekelt, hogy hol, milyen körülmények között, csak legyél. Velem.

Csak hadd érjek hozzád, hadd simítsam végig az erős hajad, csak hadd nézzem kiugró szívvel, ahogy teszel-veszel a konyhában. Csak hadd figyeljem lenyűgözve, ahogy életet lehelsz az élettelen mosdómba, ahogy a rég beszorult ablakom újra működésre bírod. Annyira szerettelek, hogy csak néztelek, és nem tudtam kifejezni szavakkal, mennyire lenyűgöz minden, amit teszel.

Annyira szerettelek, hogy nem érdekelt, hogy abszolút nem vagy az esetem, tökéletesnek láttalak. Tökéletes volt a hófehér bőröd, a teljesen szimmetrikus arcod, az égkék szemeid. Szerettem a hasad apró kockáit, amik sosem voltak a gyengéim. Szerettem az izmos combod, szerettem, hogy néha mégis olyan törékenynek tűntél. Szerettem a kiugró szemöldökcsontodat végigsimítani, miközben aludtál.

Szerettem halálosan elfáradni a minden héten aktuális, sokszor ismeretlen helyeken eltévedős túráinkon, amikre soha senki nem tudott rávenni rajtad kívül. Szerettem dühös lenni, mikor nem tartottad be az ígéreteidet. És szerettem megélni a hét összes dolgos, kemény munkanapját, mert mind közelebb vitt a hétvégéhez, mikor láthattalak.

Könnyű volt rettegni, hogy miért nem keresel, mert bármi volt a háttérben, biztosra vehettem, hogy hétvégén már az én ágyamban ébredsz. Szerettem, mikor váratlanul toppantál be. Bár mindig zavart voltam, és azt sem tudtam, hová kapjak ilyenkor,  hiszen nem számítottam rád. Boldog voltam, mikor a családomnál időzve a te hangod hallottam a kapuból, örültem, amikor közönyös férfiból hirtelen féltékeny oroszlánná változtál.

FORRÁS: UNSPLASH

Boldog voltam, ha hallgattál, és örültem, ha az ölelésed szavak nélkül vallott nekem szerelmet. Szerettelek. Szerettem, amikor majd meghasadt az az átkozott szívem, ha napokig semmit nem tudtam rólad, aztán úgy hívtál fel, mintha mi sem történt volna. Szerettem hajnalokba nyúlóan aggódva bámulni a telefonom repedt kijelzőjét, hogy vajon mikor írsz, és miért nem keresel, hogyha online vagy.

A választ pontosan tudtam, mégis egyre csak vártam. Tudtam, hogy bár egyetlen nő vagyok a szívedben, sosem leszek az első. A család, a meló, a barátok, egy-két esti iszogatós, sütögetős alkalom előrevalóbb lesz nálam. Csak aztán jöhetek én. Hülye voltam, de belementem. Elfogadtam. Szerettelek.

Szerettem, amikor már búcsúzott a nyár, és mi kiskabátban, tűz mellett sütögetve, alkoholmámorban estünk egymásnak. Szerettem, hogy kizártuk a világot, szerettem, hogy egymás mellett sosem voltunk képesek másra figyelni. Szerettem, hogy együtt tökéletes egészet alkottunk, és szerettem sírni is, amikor hazamentél, és én nem találtam nélküled a helyem.

Szerettem sietni haza és várni, hogy újra lássalak esténként videócseten. Úgy készülődtem ezekre az esti online randikra, mint egy tizenéves tini, aki az első szerelmével készül randizni. Észre sem vettem, és ezek az esti online beszélgetések lettek a mindeneim. Ez adott erőt a nehézségek leküzdéséhez, hogy volt mire várni. Hogy volt kire várni. Szerettelek.

Szerettem, hogy ha harcok árán is, de a szívébe fogadott a családom.

Szerettem, hogy sokszor úgy szerettél, hogy eltaszítottál, mert így méginkább ragaszkodtam. Méginkább magaménak akartalak tudni. Szerettem a hangod, szerettem a lopott rózsákat, a végkimerülés után kézfogós elalvásokat, a nyűgös reggeli ébredést. Szerettelek szeretni. A legjobb dolog voltál, ami történt velem az életben. És bár lényegesen több sebet kaptam, mint szerelmes ölelést, hálás vagyok, amiért voltál nekem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok