Egy barát elvesztése néha jobban fáj egy szakításnál…

A játszótér kopottas hintáját rozsdásodó láncok ölelik magukhoz. Sokáig csak nézem a kihalt tájat, a várost, amit annyira szerettünk. Emlékszem a helyekre, amiket mi töltöttünk meg élettel, emlékszem, mennyire vigyáznom kellett a szavaimmal, ha rólad volt szó. 

Te voltál az egyetlen, aki tekintélyt parancsoló voltál a szememben. Óvatosan beülök a kopottas, aprócska hintába, és hagyom, hogy a ringatózás emlékeket idézzen a szemem elé. Emlékszem, mikor tinédzserként menő nagylányoknak képzeltük magunkat. Emlékszem, hogyan méregettél az első találkozásainkkor, emlékszem, hogy másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ez a csaj utál engem.

Mosolygok. Mennyit nevettünk ezen utólag. Szerettem a hajnalba nyúló chateléseket, szerettem, hogy mi valahogy sosem sírtunk – csak együtt. Ha baj volt, nem számított semmi, csak mi egymásnak. Csak a város zaja, csak az éjszaka csöndje, csak az, hogy magunkba szippantsuk az életet a tömeg által, hogy túl tudjunk lépni az épp aktuális csalódásainkon. Nem számított semmi, csak az, hogy biztos pont voltál, akiért bármikor tűzbe tettem volna a kezemet.

Valami furcsa fal mégis mindig húzódott közöttünk. Én továbbra is igyekeztem gondosan megválogatni a szavaim, nehogy elkerülj egy ideig. Közös hitünk volt, a legfontosabb dolgokról ugyanazt vallottuk. Aztán ahogy észrevétlen felcseperedtünk, a valódi hit csak még inkább összekovácsolt bennünket. Lelki társak lettünk. Sokszor nem értetted, mit miért teszek, én pedig képtelen voltam ésszel felérni, mit miért gondolsz úgy, ahogy.

De aztán valahogy mégis egy vágányra terelődött a sorsunk, és minden egyszeriben vált teljes homályból világossá. Ez valami földöntúli dologként hatott rám. Megannyi év alatt pontosan tudtuk, ha valami nagy volumenű dolog történt az egyikünkkel, hamarosan hasonlót kap majd a másik – és fordítva. Ha közel voltál, jó volt magam biztonságban tudni, ha távol voltál, jó volt várni, hogy átöleljelek.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem barát voltál, a testvérem voltál. A másik felem. Teljes egész emberként a másik felem, akit én mindig elnyomok. A másik felem, aki igenis büszke, aki igenis emelt fővel jár, aki nem sír mások előtt, aki előbb gázol, minthogy rajta gázoljanak, hiába jó ember. Én pedig a te másik arcod voltam. A magát visszafogni nem képes, a mindent egy lapra feltevő.

A vakmerő, akinek mondhat bárki bármit, csakazértis homlokegyenest megy majd szembe az észérvekkel, és ha kell, térden csúszva váltja valóra az álmait. De nem adja fel. Úgy voltunk egyformák, hogy vajmi kevés hasonlóság mutatkozott kettőnk között. És úgy különböztünk, hogy még az ismeretlenek is testvéreknek hittek, ha megjelentünk valahol. Jöhetett bármi, ha sírtam, te nevettél, ha a te szíved volt darabokban, akkor én nevettem rajtad.

Mert pontosan tudtuk, hogy jön jobb. Hogy kibírjuk, és ha a másik gyenge is, megosztjuk az erőnket. És ahogy eddig, olyan sok éven keresztül, most is magasabb szintre húzzuk majd egymást. Aztán hirtelen valami eltört. Amikor már leomlottak a falak, egyszeriben azt éreztem, több van köztünk belőlük, mint valaha volt. És fájt, és tehetetlen voltam.

És már nem fékeztem magam, te pedig ellenségnek hittél a saját magaddal vívott harcodban.

Azóta is minden nap gondolok rád. Hiszem és tudom, hogy szerencsés, aki ilyen barátot kap szövetségesként az élet nevű játékban. Várom, hogy a kisiklott vonataink újra egy pályára érjenek, hogy elmondhassam, mennyire hiányoztál, és mennyire szeretlek. Mert nem a legjobb barátnőm voltál. A testvérem voltál, akit én választottam. Aki engem választott. A testvérem vagy, és az leszel, történjen bármi ezentúl.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂