Ha egy szeretted haldoklik, csak a szenvedés végét várod…

2022-03-29 Esszencia

Tiszta volt az ég, a madarak csicseregtek, mintha nem tudnák, hogy a vég közeleg. Nem tudom, milyen állapotban voltam valójában. Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy nem volt erőm, mégis kénytelen voltam felállni.

És hogy nyújtottam a kezem, némán kiáltottam, de nem volt felelet. A tiéden kívül. Megsemmisültem. Elvesztettem a mindenem, az életem. Aki felnevelt, aki úgy óvott minden bajtól, hogy valójában nem tudott volna megóvni, mégis a legfőbb támaszom volt 33 éven keresztül. Csak ültem ott az ágya mellett napok óta kialvatlanul, rettegve az elkerülhetetlentől, bízva abban, hogy vannak csodák.

Holott pontosan tudtam, az élet véges, és igenis el kell tudnom engedni, akit muszáj. Istenem! Tudod, mennyire utálom ezt a kifejezést. Márpedig el kellett engednem, nem volt más út. Rettegtem. A barátaim elmenekültek. Nem akartak szembenézni a fájdalmas valósággal. Vagy inkább az én fájdalmammal nem akartak szembenézni, azzal, hogyan élem meg ezt a mérhetetlen kínt.

Én akartam. Vártam, hogy a szenvedés véget érjen, akármilyen önzően hangzik is. Halálos diagnózis. Csak azt kívántam, úgy menjen el, hogy neki ne fájjon. Úgy menjen el, hogy tudja, mindennél fontosabb volt. De a segítő kezek, amikor utánuk nyúltam, porrá váltak a semmiben. Tudod, én rettegtem. Rettegve vártam a történet végét. Pár hét, néhány hónap… Senki nem tudta.

Vártam a szavak mögé bújtatott biztatást, mindhiába. Nem jöttek. Csak a csend jött. A beletörődés. A hallgatás. Te sem tudtál nekem semmit mondani. Tudtad, ha vigasztalni próbálsz, csak rosszabb. Ha reményt kelteni, az talán még nehezebb nekem. De voltál. Tudtam, ha az éjszaka csendjét törném meg egy váratlan hívással, akkor is ott lennél.

FORRÁS: PEXELS

De én nem akartam. Neki szüksége volt rám. És én hálás vagyok, hogy te mindezek mellett mindig készenlétben álltál, hogy mikor hívlak fel úgy, hogy itt a vége. A halál jóbarátom. Jól ismerem. Dobtam már földet a barátaimra, a legközelebbi szeretteimre is. Ám ez most mást volt. Készültem az elkerülhetetlenre, és nem mondtam ki, de te tudtad.

Az egyetlen voltál, aki úgy várta a hívásaimat, mint én az asszisztensekét minden egyes alkalommal. Fájt. Most is fáj. Most is átélem, újra. Pedig lassan egy év szállt el a fejünk felett, mégis minden elevenen él az emlékeimben. De sosem felejtem el a bátorító üzeneteket, amik arra ösztökéltek, hogy ne adjak fel mindent attól, hogy az életem értelme már a túlvilágról kíséri az utam.

Sosem felejtem el, hogy erőt adtál akkor is, amikor én sírva és ordítva küldtelek el a fenébe, hogy hagyj engem békén, ezt rajtam kívül senki nem értheti. Te akkor sem menekültél. Az idő szalad, és azon kapom magam: lassan egy éve már, hogy aki felnevelt, nincsen. Nem érzékelem. Járok hozzá, beszélek neki, ugyanúgy mesélek az életemről, mintha élne. Csak hozzáteszem: „Bárcsak hallhatnád…”

Pedig hiszem, és tudom, hogy hallja. De én itt ragadtam, és nincs kihez fordulnom. Elegem van már a süket fülekből. Köszönöm, hogy amikor elküldtelek a fenébe – nem épp válogatott szavakkal -, te akkor is voltál, és leszel mindig. Köszönöm, hogy ha úgy érzem, még mindig szokatlan és nehéz számomra így az élet, te akkor is csak jót adsz nekem annyi bántásért cserébe.

Köszönöm, hogy bár mindketten közeli barátságba kényszerültünk a halállal, te mégis képes voltál velem gyászolni a saját sebeid ápolása helyett. Szavakkal kifejezhetetlen, mit ad néhány kedves gesztus ilyenkor. Mint a hallgatás. A közös csend, amikor maga alá temet a fájdalom, és nem kellenek szavak. Nem kell semmi, csak a némaság, a teljes megsemmisülés.

Köszönöm, hogy a csendben is partner voltál.

Köszönöm, hogy legjobb baráti igyekezettel azóta is próbálod a pótolhatatlan űrt kitölteni bennem. Köszönöm, hogy a barátaim helyett egy személyben álltál helyt, és támogattál, még akkor is, ha senki nem tudja pótolni a szeretett nagymamámat, aki felnevelt.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok