A szerelmi “kampányidőszak” után eltűnik a varázs?
Minden ismerkedés első időszaka az egyik legjobb, legszívmelengetőbb rész a kapcsolatokban. Még ha jól is alakulnak a dolgok utána, akkor is sajnálja az ember, hogy vége. És hiányzik, és vágyódsz vissza…
Abba az állapotba vágyódsz, amikor még minden olyan valószínűtlenül izgalmas, amikor jólesnek a bókok, a kedves szavak, és úgy melengetnek, mint az a finom, bolyhos takaró. Bár valahol a lelked mélyén tudod, hogy egy csomó minden nem igaz, és csak azért mondják, mert ezt akarod hallani, mert be akarnak fűzni.
Ám az a naiv, táncba hívó kisördög ott bujkál benned, és azt reméli, hogy talán nem lesz túl gyorsan vége… Talán nem illan el a varázs olyan gyorsan, mint ahogy érkezett. Nem gondolkozol olyan távlatokban, hogy a naptárat egyik évről a másikra forgasd. De olyan szép is lenne, ha ezek a szakaszok nem csak az olvadó hó alól kikandikáló első virágot érnék meg!
Hanem azzal az érzéssel is összefonódnának, amikor a perzselő nap égeti a bőröd. Minél idősebb vagy, minél többször megéltél már ilyen testet és lelket bizsergető érzést, annál tovább húznád, nyúznád ezt az időszakot. Hiszen tudod: ha ennek vége, talán már semmi nem lesz a régi. Úgy szorongatod a két markodban, mint azt a finom belga csokit, amit annyira szeretsz.
Holott tisztában vagy vele, hogy bolondság. Hiszen egyszersmind semmivé lesz, eltűnik, miközben annyira szeretnél még kapni azokból az élvezetekből, amelyeknek valamiért csak pár hétig vagy hónapig van létjogosultsága az életedben. Lejár a kampányidőszak, a reklámidő, a jó marketing elfárad, és ott találod magad a valóságban – amiért vagy túl drága árat fizettél, vagy éppen csak annyit, amit még a racionális éned enged.
FORRÁS: PEXELS
De még így is hiányozhat, és kívánhatod: bár sose lett volna vége! Az a kíváncsi gyermeki éned ne akart volna még tovább menni, még többet tudni! Csak elégedtél volna meg azzal, ami tűzijátékot rendezett benned… Amikor már nem kapsz annyi kedves üzenetet – ha kapsz üzenetet egyáltalán. Amikor már nem csörren meg a telefonod olyan gyakran, ha megcsörren egyáltalán.
Amikor már nem érzed azt a szenvedélyes izgalmat irányodba, amikor már elkerülhetetlenül beléd hasít a felismerés, hogy innen valaminek vége van. És vagy kezdődik egy új szakasz, ami bár más, lehet ugyanolyan jó, vagy kikerül a zárva tábla, és valaki másnál kopogtatnak nyitásért. Valaki más készülhet teljes cicomában a tűzijátékra, valaki mást becéznek, és valaki másnak csörög a telefonja.
Vajon ő is tudja majd? Vajon tudja majd, hogy pár hét, hónap ennek a “rendezvénynek” az élettartama? És vajon képes elfogadni ezt egy halvány, kicsit csalódott, kicsit reményvesztett, kicsit torkot szorongató mosollyal, de békésen? Vagy ő más lesz? Ő fog követelőzni, sírni, erőszakosabb, erősebb lenni? Ő vajon egy idő után hogy fog érezni? És vajon fog kérdezni a miértekről?
Azt hiszem, nem éri meg a könny, a rossz érzés, de talán nem éri meg az a pár jó hét sem, hiszen a téboly egy gyorsan jövő elsöprő érzés. Ám ha ez nem ér meg egy virágnyílást sem a tél után, akkor az bizony bármennyire is szép volt, sokáig egy kudarc érzést hagy benned. De az ember végül mindent túlél, mindenből feláll.
Tanul vagy nem, érez ezután is, vagy éppen megfáradva már pont nem…
Az az oly változó emberi természet váltogatja a reakciók sokaságát. Ám ha valaminek már akkor vége tud lenni, amikor még el sem kezdődött igazán, az talán a miért kérdést sem éri meg…
Nyitókép: Pexels
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
