A háborút túlélőknek bűntudata lehet azért, mert megmenekültek…

„Eleinte nem olyan, mint egy háború, az első pár nap olyan, mint egy nagyon fura pizsamaparty a barátoknál. Még járnak a buszok és a villamosok, még van áram és internet.

Aztán hamarosan mindez megszűnik, és rájössz, hogy nemcsak katonai célpontokat bombáznak, hanem a házadat is” – meséli a 31 éves Alina, aki hatodmagával hagyta maga mögött Mariupolt április első hetében. Négy hetet töltött egy pincében…

„Február 23-án este egy külföldi befektetővel ünnepeltük az első nagy sikert egy nagyon menő belvárosi sushi bárban, ami ma már nem létezik. Boroztunk, táncoltunk, éjfél felé kerültem az ágyamba. Hajnalban hallottam egy fülsiketítő zajt, mintha egy fesztiválon véletlenül a hangfal mellett aludtam volna el. Gondoltam, a szomszéd biztosan durván csapta be a garázsajtót.

Azután a Facebook-falamon azonnal láttam, amit először nem hittem el: kitört a háború.Alina szerint ez volt az, amire senki se számított, édesapja – aki maga is orosz – még tréfálkozott is, hogy majd visszalő kerti slaggal, ha támadnak.

Alináék kilencemeletes lakótelepi otthonának pincéje szűk, sötét és nedves volt, ráadásul felegyenesedni se lehetett benne. A szembeszomszéd azonban befogadta őket a 40 négyzetméteres pincéjébe, ahol a négy hét alatt harminckét ember, köztük hat gyerek fordult meg.

Mindenkinek csak egy matrac jutott, mégis sokak óvóhelyéhez képest luxuskörülmények között éltek: sokan ugyanis 20 négyzetméteren, másfél méteres belmagasság mellett szorongtak tucatnyian, bokáig érő szennyvízben. Alina erre akkor ébredt rá, amikor a bombázások szüneteiben felmerészkedtek a felszínre. Ekkor már nem volt se tömegközlekedés, se benzin, de áram és élelmiszer sem.

FORRÁS: UNSPLASH

„Egy háborút csak összefogással lehet túlélni, egyedül nincs esélyed. Igen, nekünk is volt olyan szomszéd, akivel azelőtt még csak nem is találkoztunk, most viszont egymáson múlott az életünk. Szépen beosztottuk a munkát: három fiú a tiszta vizet hordta a csapatnak. Egy idősebb házaspár azt figyelte, közeledik-e tank vagy egyéb veszély. Aztán közösen építettünk egy tűzrakóhelyet, és mindenki fellopakodott a lakásába, hogy lehozza, amije van, amiből aztán közösen sütöttünk, főztünk a nyílt tűzön. Volt, hogy már épp elkészült a leves, amikor jött egy légitámadás… ott kellett hagynunk az ételt, és rohantunk a pincébe” – mondja.

A fiatal nő biztos volt abban, hogy humanitárius folyosók híján nem lesz képes elhagyni szülővárosát. A legjobban mégsem a haláltól félt, hanem attól, hogy megerőszakolják, vagy hogy orosz fennhatóság alatt kell élnie. Rettegett attól is, hogy esetleg Oroszország területére deportálják, ahonnan sosem szabadulhat.

Közben pedig folyamatosan féltette szeretteit, hiszen a háborúban talán az az egyik legszörnyűbb dolog, hogy áram, telekommunikáció és szabad közlekedés híján semmit nem tudsz azokról, akik a város vagy az ország egy más pontján rekedtek. Alina máig nem tudja, mi van édesapjával, pedig ő maga már elhagyta Ukrajnát és biztonságban van.

Négy hét után egy szomszéd szerzett benzint, és hat embert – köztük Alinát és az anyukáját – valamint három macskát zsúfolt az autójába. Először Lvivbe mentek, ami a szokásos 3 órás út helyett 14 órás út lett, majd onnan Lengyelországba.

Mikor Alina egy hónap után újra feltölthette a telefonját és wifihez jutott, csak ennyit írt a Facebookra: „Életben vagyok.” Ezután megadta apja adatait, hogy bárki bármit tud róla, értesítse. Jelenleg egy kis kézitáskában van az egész élete – hiszen az autóban még hátizsákok sem fértek el – de ennél aggasztóbb a lelki állapota.

„Folyton mosolygok, mert hálás vagyok a sok segítségért, amit kapok, de belül semminek se tudok örülni. Azok a dolgok, amik korábban örömet okoztak – a kirándulás, egy múzeum vagy könyvtár felfedezése, a főzés – mind felszakítják bennem a gyászt. Két dologra emlékeztet minden: akiket és amit magam mögött hagytam örökre, emberek, állatok, tárgyak, barátok, szerettel, helyek, élmények.

A másik pedig az, hogy én vajon hogyan, milyen jogon maradhattam életben, amikor annyian meghaltak…? és még el sem tudtuk temetni őket, ott fekszenek még mindig az utcákon, udvarokon, szőnyegekbe és rongyokba csavarva a szétlőtt épületek között” – írja egy bejegyzésében.

Alina posztját egy szarajevói barátja kommenteli: „Ismerem, ez a túlélők bűntudata, ami még sokáig fog fájni. A képek, a rémálmok sokáig kísértenek majd. Majdhogynem elviselhetetlen fájdalom. De napról napról könnyebb és jobb lesz.

Lassan újra örülni tudsz majd az apró dolgoknak, és lesznek sikereid is az új életedben.

De most még nagyon nehéz, és kevesen értik meg, miben vagy… sajnos tapasztalatból mondom, amit mondok. A háborúnál aljasabb, pusztítóbb dolog nincs, de úgy tervezték az embert, hogy ezt is túlélje, és elmesélje az utókornak, hogy újra ne történhessen hasonló szörnyűség. Csak sajnos könnyen felejt az emberiség…”

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok