Borderline-személyiségzavarral is csodákat tehetek a világban!

3 éve gyökeresen megváltozott az életem. Azt gondolom, tragédiák minden ember életében vannak, de az enyémbe talán egy picikével több jutott, mint az átlagéba.

Alkoholista apa, barátok, családtagok, szerettek túl korai elvesztése, tehát minden, ami egy rémes sztorihoz kell. Talán éppen ezek miatt, az életemben olyan kapaszkodókat kerestem, amik csak rajtam múlnak. Kitaláltam, milyen karriert szeretnék befutni, és azért nagyon hamar elkezdtem dolgozni.

Igyekeztem az életemet nem arra alapozni, amire a legtöbb fiatal lány – szerelem és család -, hiszen onnantól kezdve, hogy valami nem csak rajtam múlik, bármikor tönkremehet. Így is, de erre csak később jöttem rá. 3 éve viszont beütött a szerelem. Az a tökéletes fajta, amikor a másiknak minden egyes rezdülését szereted, akiért mindent feladnál, önmagadat is.

Ezzel egy időben elkezdett rohamosan romlani a lelkiállapotom. Kiszámíthatatlan lettem, rengeteget sírtam, és az az erős nő, akit 14 éves korom óta építettem, bezárkózott egy szobába valahol a lelkem mélyén. És rettegett attól a másiktól, aki elkezdte átvenni az uralmat.

– Anyu, félek. Félek, hogy ha egy pillanatra elveszítem az önkontrollt, valami szörnyűt fogok tenni – mondtam édesanyámnak egyszer a telefonba, de ő nem is gondolta, hogy én arról beszélek, félek, hogy öngyilkos leszek. Miért is gondolta volna ezt? Hiszen ott volt a tökéletes munka, amiért annyit dolgoztam, és a szerelem.

FORRÁS: UNSPLASH

Egy olyan szerelem, aminek az elvesztésétől betegesen rettegtem, csak ezt senki sem tudta. Nem sok idő telt el, amikor egy éjszaka a kórházban találtam magam – megkíséreltem azt a bizonyos öngyilkosságot. Pár nap múlva a pszichiátrián feküdtem, de onnan már ki sem jöttem hosszú hónapokon át. Borderline-személyiségzavar. Ez volt a diagnózis.

Üvöltöttem, tomboltam, hogy nem. Velem nincsen semmi gond! Én nem vagyok beteg. Ma már persze tudom, hogy beteg valóban nem vagyok, azt viszont, amit az élet adott, a csomagot, amit cipelnem kell, el kell fogadnom. Vagy megtanulom úgy fogni, hogy könnyebb legyen az utam, vagy harcolok ellene – akkor viszont egész életemben izzadva, görnyedt háttal fogok járni.

Nem volt egyszerű, nem ment egyik napról a másikra. Az a pár hónap a kórházban sokat adott. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek hasonló a sorsuk. Csodálatos, gyönyörű lelkekkel, akik valahol megtörtek. Találkoztam olyanokkal is, akik motiváltak arra, hogy ne legyek olyan, mint ők. Ne engedjem, hogy az, amit az orvosok a papíromra írnak, meghatározza a létezésemet.

Ebből nem lehet meggyógyulni, mondták. Talán nem, de megtanulhatok vele együtt élni, ahogy a tragédiáimmal is. És megtanulhatom kezelni, hogy ne tegyem se a saját, se mások életét pokollá. Hazudnék, ha azt mondanám, már sikerült. Tagadhatatlan, hogy jó úton járok, de ez az út még nagyon hosszú, és annyi akadályt, gödröt és hullámvölgyet tartalmaz, amit előre úgysem láthatok.

3 év. Rengeteg sírás, önmarcangolás, háború azok ellen, akik szeretnek és mellettem vannak, háború a diagnózis ellen, de végül sikerült elfogadnom magam. Nem mondhatom, hogy a régi énemhez találtam vissza, hiszen nem is tudom, hogy az valaha létezett-e.

Az biztos, hogy rájöttem, ezzel az új énemmel is elérhetem a céljaim, amik nem változtak.

Ezzel az új énemmel is képes vagyok olyan erős lenni, hogy csodákat hozzak erre a világra. És talán majd egyszer, ha készen állok rá, ha a világ is készen áll rá, ezt az új énemet is szeretheti valaki őszinte és tiszta szerelemmel.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂