Anyai vallomás: Az alvásmegvonást nem lehet túlélni… és mégis!

Az alvásmegvonás eszközt nem igénylő, ősi kínzási módszer, amit nem csak a titkosszolgálatok vetnek be, hanem az anyaságnak is egy próbája. Ha engem kérdezel, nem is “egy”, hanem “a”.

Már amennyiben a hardcore kiképzést kapod, nem pedig a “jaj, 3 óránál többet nem alszom egyben” fajtát, mert az kérem szépen, fáklyás menet. Én az első egy hónap adrenalin túltengésének és a túlcsorduló küldetéstudatnak hála eleinte gyönyörködtem a hozzánk csöppent kis lényben az éjszaka csendes magányában. Néha végig ébren maradva, hogy lejegyzetelhessem a csak úgy áradó gondolatokat.

Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, bizony ágyba parancsoltam volna magam. De nem tudtam. Mire elérkezett a 3. hónap, már elvesztett időérzék és tompa nappali jelenlét jellemzett. A pánik pedig kezdett bekúszni az újonnan rám törő érzések közé. Amikor már hetek óta óránként keltem, még mindig csak találgattunk. Igazából azóta is, hiába fogadtuk meg, hogy nem csináljuk ezt.

Talán csak az alvási regressziót nyögjük hosszabban, mint mások. Vagy az oltásokat. A fogzást. A soron következő növekedési ugrást. Talán ezek mind szerencsétlenül álltak össze, akár egy baljós csillagkonstelláció. Miután a gyermekorvos, sőt, még egy alvásszakértő is széttárta a karját, bevetettük a már kiürülőben lévő tarsoly alternatív praktikáit. Olajok. Illó- meg halolaj. Fúj. De a babám nyakalta.

Teák, rutinok, ingerek. Valami balti borostyán bizbaszt is beszereztünk, ugrottunk minden tanácsra és kéretlen Facebook-hirdetésre. Bármire hajlandóak lettünk volna, csak az érzelmi ridegtartásra nem. Ha kell, ezeregyedjére is kivettem a kiságyból, és magamhoz szorítottam akkor is, ha semmi hatása nem volt. Mert az nem lehet, hogy semmi hatása ne legyen.

FORRÁS: UNSPLASH

Hónapok lettek a hetekből, de hogy hogyan, azt emlékmorzsákból tudom csak összekapirgálni. Nagyon rég nem imádkoztam, de ekkor térdre rogytam. Diszfunkcionálissá váltam minden minőségemben. Az úgy mennyivel egyszerűbb volna, ha a szubminimumra törekszem magammal és a picivel kapcsolatban is! De én többre vágytam, mint a túlélés és a puszta életben tartás.

A fejemet a víz felszínén tartani, még ha egy idő után már nem is éreztem testi fáradtságot, csak lelkit, keményebb megpróbáltatás volt, mind eddig bármi. Embertelenül melós volt nem összeomlani. Ez így nem élet. Súlyos mondat. Ez csak vergődés. Pedig ő egészséges. Huncut. Mi egyebet kívánhatnék?

Hogy ne csak vánszorogjunk, hogy legyen valami ok-okozati összefüggés, hogy legyenek önfeledt, intim családi pillanataink. Hogy… aludjunk. Annyi mindössze a bűnöm, amiért most vezekelek, hogy szenvedélyesen szerettem nyomkodni a szundi gombot, amikor még nem feleltem senkiért. Én vétkem, én vétkem…

A hosszú-hosszú babakocsis séták békéje szolgált csak némi megnyugvással, akkor leltem kis nyugalomra én is. Aztán valami történt a 8. hónap környékén, vagy akkorra ért be az erőfeszítéseink gyümölcse, ki tudja. De amikor meg-meglep minket egy 5-6 órás, vagy még hosszabb alvással, akkor is zihálva, csuromvizesen riadok fel az éjszaka közepén.

Ilyenkor a férjemmel megbizonyosodunk arról, hogy nem romlott el a légzésfigyelő. Majd megnyitjuk a bébikamera archívumát, és hitetlenkedve konstatáljuk, hogy tényleg nem kelt fel órák óta. Félünk megszokni, olyan törékeny ez a viszonylagos idill. Ha egyszer majd a hátunk mögött hagyhatjuk mindezt, újra meg kell tanulnom aludni és hinni a természetnek, hogy teszi ő a dolgát, csak idő kell neki.

A szülésnél, ami eddigi életem legkeményebb fizikai próbatétele volt, még félájultan is tudtam, hogy ha végtelennek is tűnik, van végpontja. Itt nincs, itt csak a remény van, vagy néha már az is csak haloványan. Azt hiszem, ez benne a legnehezebb – várni, de nem tudni, bizton eljön-e. Nem kertelek: felemésztett. A félelmet attól, hogy milyenek lesznek az utórezgései, igyekszem elhessegetni magamtól.

A házassági kötelékünk talán még erősebb is lett általa.

Bár hogy hogyan szeretheti ugyanúgy ez a férfi azt, akivé váltam, mint azt, aki voltam, nem tudom. Milyen lett volna, ha nem túlélésre kell játszanom, hanem fáradt-boldogan olvadhattam volna bele a babaillatú ringatásokba? Sosem tudom már meg. A kérdésre, miszerint túl lehet-e ezt élni, a válaszom az, hogy nem. Mégis itt vagyok. És ez csodálatos. Ez, és a kisfiam.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok