Felnőttként tényleg nem lehetek olyan szerelmes, mint tiniként?

Valóban, ahogy telik-múlik az idő és „idősödünk”, egyre nehezebben esünk szerelembe? Vagy bármilyen korban is legyünk, képesek vagyunk megrészegülni Ámor nyilától? Életemben először 14 évesen zúgtam bele valakibe. A mai napig emlékszem.

A gimnázium második napja volt, kilencedikes voltam, az iskola előtt láttam meg őt. Sötét fürtjei vadul göndörödtek nemesinek ható arca körül, világoskék szemei még a Napot is túlragyogták. Megremegett a térdem a látványtól. Két évig álmodoztam róla. Plátói szerelem volt, amiből az én legnagyobb bánatomra, később is csak egy jó barátság lett.

Ezt követően egészen 20 éves koromig nem éreztem hasonlót. Majd találkoztam az első barátommal, akivel közel két évig alkottunk egy párt. Azt hittem, az az igazi szerelem, de később majdnem mindegyik kapcsolatomban ezt éreztem. A következőben más miatt mondtam, hogy na, valójában ez az igaz szerelem. Az utolsónál pedig, hogy eddig nem is tudtam, mi az a szerelem, mert ez az! Nem mondom, hogy tévedtem, mert mindegyik más miatt volt különleges.

Miután a legutolsó kedvesemmel különváltak az útjaink, sokáig bezártam a szívemet, és senki felé nem voltam hajlandó nyitni. Inkább a lelkem más kapuit tártam ki, és elmentem világot látni. Két évet húztam le a napsütötte Spanyolországban. És azután, hogy haza költöztem, éreztem: eljött az idő, hogy ismét megnyissam a szívem.

Nagyon izgatottan tértem vissza „vadászni”. Régen, amikor sokat randiztam, onnan tudtam, hogy a partneremmel kellemes találkám lesz, hogy a helyszínre igyekezve egyszerűen elgyengültek a lábaim. Nem akartak vinni. Boldogan konstatáltam, hogy így közel a harminchoz ez az érzés már nincsen, és minden végtagom rendeltetésszerűen működik.

FORRÁS: PEXELS

Azt gondolom, mindenki ismeri az érzést, amikor meglát valakit, és kihagy egy ütemet a szíve, ugrik egyet a gyomra, és enyhén beleremeg a térde. Én ugyan ezt nem sokszor éltem meg, de tudtam, hogy valami ilyesmit kell érezzek akkor, amikor egy igazán különleges emberrel találkozom. De ez az érzés egyszerűen nem akar jönni.

Túl voltam az első randin, aztán még egyen egy másik úriemberrel, egy harmadikon a harmadikkal. És még jó páron, jó pár férfival, akik nem mind voltak úriemberek. Nagyon sok kellemes találkám volt. Jó beszélgetések. Ismerkedtem történelemtanárral, akinek órákon át ittam a szavait, majd ügyvéddel, aki szintén rengeteg érdekességet mesélt. Építésvezetővel, aki különleges projekteken dolgozik.

És olyanokkal is, akiknek nem is emlékszem a munkájukra, valójában még a nevükre sem feltétlenül. De minddel kellemeset beszélgettem. Hatalmas csalódások nem értek, de az a fránya térdremegés mindig elmaradt. Mit tehet egy felnőtt nő ebben az esetben? Megkérdezi a pszichológusát, hogy mi a probléma vele?

A dokim azt válaszolta, az égvilágon semmi gond velem (ezen a téren), de sajnos így működünk. Ahogy telik múlik az idő, és idősödünk, tapasztalatokat gyűjtünk, szerelmesek leszünk egyszer, aztán kétszer. Összetörik a szívünk sokszor, és veszítünk a naivitásból. Nem fogja többé rózsaszín köd homályosítani a látásunkat. Sokkal megfontoltabbak leszünk.

Rendben. Elfogadtam, hiszen ez egy tök jó magyarázat, és talán nem is bánom, ha nem bolondulok meg egyetlen férfitól sem. Így tehát egy ideig folytattam a randizást, de anélkül a plusz nélkül egyszerűen beleuntam. Nem jellemző rám, de pár hete megnéztem egy romantikus filmet. Azt az igazi nyálas, sírós fajtát. Miután jót pityeregtem az utolsó 15 percen, a stáblista után is itattam az egereket egy jó ideig.

És arra gondoltam: basszus, nekem ez kell. Lehet, hogy a traumák és az összetört szívem erősebb annál, mint hogy valakibe úgy beleszeressek, ahogy arra 14 évesen képes voltam. Viszont ha arra képtelen vagyok, akkor mi értelme? Nem tartom magam egy végtelenül romantikus alkatnak, de igenis azt akarom, hogy valakitől remegjen meg a térdem.

Repkedjenek pillangók a hasamban, vihogjak idiótán, botoljak meg a semmiben zavaromban.

Aztán szépen lassan nyugodjak meg a karjaiban, mert pontosan tudom, hogy ő nekem a legfontosabb ezen a világon, és én neki. Szóval sors, univerzum, Isten – ki hogy nevezi -, kérem vissza a naivitásom, mert máshogy nekem nem megy!

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok