Nem akarok kigyógyulni a szerelmi bánatból, mert rád emlékeztet!
Éjszaka van. Halott a város. A lelkek az otthonaikba húzódva alusszák édes álmukat. Leveszem a papucsom, és lábujjhegyen osonok ki az erkélyre.
Kellemes érzetet nyújt az átmelegedett beton. Megkapaszkodom a korlátban, és csak bámulom a Hold előtt komótosan vándorló, hol egybefüggő, hol szakadozott felhőket. Nem tudom, mennyi az idő, és nem is akarok semmi evilági, fontosnak tűnő, mégis inkább relatív dologgal foglalkozni. Csak bámulom a Holdat. A felhőket úgy világítja át, mint röntgensugár a testet.
A szakadozott felhőcafatok mintha csak a lelkem szimbolizálnák, amely táncot jár a bánatos szívem körül. Nem is tudom, miben reménykedem: hogy talán mégiscsak beforrnak egyszer az oly elevennek tűnő sebeim? Csak hallgatom a csendet megtörő tücskök monoton zenéjét. Metronóm pontossággal szólal meg minden hang. De bennem csend van.
Üresnek érzem magam, pedig percekkel ezelőtt még harcban álltam saját magammal, és csak törölgettem a könnyeim az arcomról szakadatlanul. A világ egy csoda. Az élet csoda. Az emberek csodálatosak. Mégsem tudok hálás lenni, és szégyellem magam azért, hogy csak nyalogatom a sebeim hónapok óta. Pedig fedél a fejem felett, van hol lepihennem, van munkám, néhány igaz barátom is akad.
Van családom, és mindig van, akire számíthatok a bajban – és mindig van olyan is, aki rám számíthat szinte bármiben. Fantasztikus erőt tud adni a szeretet. A tettekben megnyilvánuló törődés, az önzetlenség. Maga a lét, az ismeretségek, és ez a keserédes káosz is, amiben élek egy ideje. Ez a káosz, amiben nem találom a helyem, amiben képtelen vagyok boldogulni.
FORRÁS: UNSPLASH
Pedig semmi más vágyam nincs, csak végre feldolgozni a sérelmeim, és tanulva a hibákból hagyni végre beforrni a szívemen tátongó lyukakat. De én, bolond sokszor élvezem, ha a beforrni látszó sebeim hagyom felszakadni a legváratlanabb pillanatokban rám törő emlékek által. És ilyenkor döbbenek rá, mennyire boldog voltam.
Ilyenkor jövök rá, hogy most mennyire árnyéka vagyok önmagamnak. Csak egy mosolyt magára erőltető báb, aki a felszín alatt nap mint nap darabjaira hullik szét. És az éj leple alatt, könnyek közt próbál magából újra és újra használható embert varázsolni másnapra. Már nem menekülök. Csak várom az erkély korlátját szorítva, hogy jöjjön a fájdalom, a felismerés, vagy bármi, csak hadd lépjek túl ezen a szinten.
De nem megy. Pedig magamhoz mérten szinte mindent megpróbáltam, hogy működjön ez a boldogság téma az életemben úgy, mint azelőtt. De nem sikerül. Talán mert nem gyászidőként kezeltem az elmúlt hónapokat, talán mert nem is akarok túllépni rajta igazán. Csak vissza akarom kapni az életemet. A boldogságomat, amit elvettek tőlem. Amit elvettek, és képtelen vagyok érte megbocsátani.
Nevetek magamon, mint egy dacos kisgyerek, úgy gondolok vissza az elmúlt időszakomra, ami gúzsba köt, amiből most sem látok kiutat. Amire most sem találok megoldást. Aztán újra az égre pillantok, és úgy hullanak a könnyeim újra, mint a záporeső. Annyira fáj. Annyira fájsz. Annyira fáj a hiányod. Annyira fáj, hogy meg kell vonnod tőlem az öleléseket, az el nem csókolt csókok gondolata kikészít.
Ha az ágyamban fekszem, csak az üres helyed bámulom…
Amikor hazaérek egy fárasztó nap után, még mindig azt látom, ahogy te sétálsz fel hozzám boldogan, és én csak szorítalak magamhoz, amikor átléped a küszöböt. Annyira fáj a boldogságunk emléke. Annyira fájsz bennem te magad. És talán nem is akarom, hogy máshogy legyen, mert hiszem, hogy ez az egész szenvedés nem hiábavaló…
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
