26 éve vagy a férjem, de sosem voltál a társam!

2022-03-12 Esszencia

Az ember megfogadja: holtomiglan-holtodiglan… Aztán telnek az évek, amelyekbe az élet belezsúfol számos eseményt, tele harccal, örömmel, bánattal, kompromisszummal, feladattal, megalkuvással, megadással, reménnyel, lehetőséggel.

Milliónyi impulzussal, amelyeket a helyén kell kezelni a család, a párod, a magad érdekében. Válladra helyezve ezzel egy emberi mércével nem mérhető terhet, a mindennapi alkut, mellyel helyet csinálunk a másik vágyainak. De hová tűnsz te mindeközben? Melléd rendelt a sors – vagy nevezzük bárminek – egy introvertált párt, aki emellé az egyébként sem egyszerű jellemvonás mellé az évek alatt szépen belesüppedt a “majd a párom megold mindent IS” életformába.

Mondván, hogy amit ő tesz vagy gondol, az úgysem jó. Lehet, hogy valaha ez így volt, mert egy kezdő feleség is csak gyakorolja, puhatolja, hogy milyen is jól kezelni egy házasságot, tehermentesíteni a ház urát. De ahol lépni kellett volna, ő állva maradt, ahol határozottnak kellett volna lenni, ott bizonytalan volt. Ahol nevelni kellett volna, ő nem lépett fel apaként, ahol óvni kellett volna, hátralépett.

Amikor vigasztalni kellett volna, egy másik szobából hallgatta, ahogy zokogok. Amikor ki kellett volna állni a család mellett, ő csak akkor állt ki, amikor a bőröndök már a kocsiban voltak. Ezek az évek nem múltak el nyomtalanul. Mert megtanultam küzdeni a gyerekeimért, mert ők voltak az elsődleges szempont. Minden, de minden problémát megoldottam zömében egyedül. Erős lettem. Miközben minden vágyam volt, hogy ne legyek az.

A fiúk felnőttek, és már csak én maradtam, aki miatt küzdenem kell. Mindeközben 26 év telt el… 26 év… Szépen lassan együtt öregszünk. Együtt éljük meg a testi elmúlást, ahogy sorvadunk, ahogy jönnek a betegségek, beleszokunk, megtanulunk együtt élni így is. Elfogadni az idő múlását a test felett. Sosem tartottam magam szépnek, és elégedett se voltam soha a testemmel. Csak remélhetem, hogy valaha volt mibe beleszeretnie. Mert nekem volt.

FORRÁS: UNSPLASH

Soha nem emelt rám kezet, és ez egy zajos gyerekkor után felemelő érzés. Látom, érzem, hogy szeret, próbál szeretni. Mert az évek alatt kinövesztettem a tüskéim, nehéz lehetek én is az ő lelkének. Ismerjük, kitaláljuk egymás gondolatait, de ez mégis kevés… nekem kevés. De az ember nem hagyja a biztos “szart” a bizonytalan jóért. Ezért folyton keresem azt, amiben meglelem azt a fajta érzelmi stabilitást, amire vágyom.

Ez két dolog, a zene és a tánc. Meg persze számos hobbi, amiket az évek alatt elsajátítottam. Ami plusz töltetet adott. A sikerélmények adták a magabiztosságot, a hitet önmagamban. Magam öleltem meg, magam örültem az eredményeknek, saját magam motiváltam. Önmagam lelki orgazmusa lettem, mert másra nem számíthattam. Saját magam lelki társa vagyok, miközben minden este megfogja egy társ a kezem. Párban, de mégis egyedül.

Egy életforma lett az önmagam hajszolása. Őrült mód ragaszkodom emberekhez, akiktől szívom magamba az apró szeretetpillanatokat, hátha csurran-cseppen némi boldogságmorzsa. Majd a korral rájön az ember, hogy egy élete van – az, hogy milyen tartalommal tölti meg, csak rajta múlik. Én se mástól várjam, ezt is csak magamtól. Őrület, nem? Így a kislányt kezdtem keresni, aki pörgős szoknyában libeg zenére a kopár szobában, apja alkoholtól bűzlő lehelete mellett.

Mert boldog volt, mert szabad volt, a szívében élt a zene, és az agyacskája nem fogta fel, mi zajlik körülötte. Mert már nem az agya irányította, hanem a szíve. Imádtam minden zenében töltött pillanatot. Rengeteg álmot szőttem, és semmi, de semmi nem vált valóra. Eltelt negyven év. Soha nem tűnt el belőlem a pörgős szoknyás kislány. Most érzem azt, hogy újra életre kelthetem, mert szükségem van rá.

Mert ha elengedem, aki vagyok, azzá válok, aki lenni szeretnék.  Azt éreztem, bármit teszek, azt magamért kell tennem. Nem másnak kell megfeleljek, csakis magamnak. Ez adott erőt. Ahogy meglendítettem tornára a nyolcvan kilót, tudtam, hogy ez visz majd a célig. A sport olyan, mint a drog. Kívánod, kell, akarod. Motivál és előre visz. És engem vitt, nem éreztem éhséget, csak a vágyat, hogy csorogjanak lefelé a kilók.

S bár mindezt orvosi javaslatra egy örökletes betegség szinten tartása végett kellett elkezdenem, tudtam, hogy ez mást is fog nyújtani. Teltek a hetek, és bepattant!!! A pörgős szoknyás kislány. Tudtam, megvan a cél, ami motivál. De lehet ezzel az álommal kezdeni valamit 40 felett? Oh, nagyon is, ahogy utánanéztem. Már senki nem tud megállítani. Annak ellenére, hogy megmaradtam jó feleség és anya, ahogy tovább éljük a középszerű társas magányt, tudtam, hogy van kiút a lelkemnek és a szívemnek.

Továbbra is megölelem a férfit, aki csak oly ritkán ölel. Továbbra is neki panaszkodom, de csak fa arccal hallgatja, továbbra is megteremtem minden nap a harmóniát az otthonomban. Gyertyát gyújtok, meleg fészek várja minden este – nem szűnök meg az a nő lenni, aki biztosítja az otthon melegét az egész családnak, mert neki és az immár felnőtt fiaimnak ez kell.

De egy másik nő néz vissza rám reggelente. Aki hajt, küzd, hogy ha majd pörgős szoknyában a tükör előtt áll, azt láthatja majd, ami lenni akart: a kicsi lány… S ha a sors úgy akarja, párt is rendel mellé. Mert a táncban a férfi vezet, a nő alázattal követi. Nem kell gondolkodnia a következő lépésen, nem neki kell figyelnie az irányt, hanem a férfinak.Nem neki kell a döntéseket hoznia, nem övé a felelősség, hanem a férfi az, aki mindezt a súlyt viszi a vállán.

És nekem ez kell, aki irányít, vezet.

Hagyja, hogy csak úgy bután, üres fejjel kövessem, abban a magabiztos tudatban, hogy nem lesz semmi baj, gyere, én fogom a kezed, együtt megcsináljuk. Végre lehetek gyenge, elesett, gyámoltalan, mert tudom, hogy valaki felemel, tovább visz. Ezt a fajta szabadságot adja majd nekem a tánc. Belesimulni más akaratába…

Olvasói levél

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok