40 felett: Magány vagy szerelem?

2021-01-02 Esszencia

Lehangolóan szürkének látta a januárt – szürkébbnek, mint 45 éve során valaha is. Hiába kent fel élénk színű rúzst és vett fel csinos ruhát. Hiába húzta fel álmai csizmáját, amit a múlt héten vett egy leárazáson…

A kapun kilépve a hideg szél befújt a térdig érő szoknya alá, a csizma sarkára pedig rátapadt a mocskos hómaradék. Mintha a természet meg akarná mutatni, hogy fölöslegesen erőlködik. Próbálhat pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, de minek? A férje meghalt, a 16 éves gyereke kollégiumban, a tetőt meg kéne javíttatni, és a hülye kocsi sem indul. Ezek után tényleg úgy gondolta, hogy majd szexin bevonaglik a munkahelyére, a -10 fokos hidegben, mint az élet királynője? Na, persze.

Megmerevedett ujjakkal kínlódott a kapu zárjával. Kínozta a hideg, de ennél is jobban marta a húsát a magány. Nem tudta megszokni az egyedül töltött estéket. Nem tudta megszokni, hogy ébredéskor nem száll kávé illat a konyhából, és nincs kivel veszekedni az égve hagyott lámpák miatt. Zoli egy éve hagyta itt, mégis úgy érzi, mintha csak tegnap borult volna fel a közös életük. Most pedig a gyerek sincs itthon… Telefutott a szeme könnyel, és indulatosan bevágta a kaput, mert nem tudta behúzni a reteszt.

– Rosszul indult a reggel? – hangzott fel mellette a mély férfihang. Részvét volt a szavakban, megértés, ő mégis gúnyosnak hallotta a kérdést. Vagy talán nem is, csak valakin ki kellett töltenie a feltámadó dühöt…

– Az én dolgom, nem?!

– Meg kéne húzni egy csavart a retesznél. Itt van kilazulva, látja?

– Teszek rá! Semmi köze a kapumhoz, és semmi köze az életemhez. Figyeljen, Laci! Már régen szólni akarok, hogy szálljon le rólam.

A férfi tekintetében döbbenet villant, de aztán rögtön követte valami furcsa, megengedő szelídség. „Jól van” – válaszolt vállat vonva. A nő úgy látta, mulat rajta, mint egy hisztis gyereken, és ettől még jobban elfutotta a méreg. Kiabálni kezdett.

– Szálljon le rólam! Nincs szükségem a hülye tanácsaira, a hülye kérdéseire, a hülye figyelmére! Egyáltalán, hogy lehet, hogy minden nap egy időben lépünk ki a házból?! Nincs más dolga, mint hogy kioktasson? Nem kértem, hogy megmutassa, mi a baj a kapuval. A múlt héten sem kértem, hogy javítsa meg az ereszt, magától jött, rám erőltette a segítségét, nem tartozom érte hálával! És ne kérdezgesse, hogy vagyok, ne tegyen úgy, mintha ez bármit is számítana! Felejtsük el egymást, nem kell a jószomszédi viszony, megértette?!

Még kiabált volna, de egyszer csak kívülről hallotta magát. A hisztérikus hangot, ahogy betölti a csendes utcát, elszáll a szürke hómaradványok és a közelben kíváncsi arccal söprögető Manci néni feje felett. Tudta, hogy igazságtalan, és elkeserítette, hogy a szavait már nem lehet semmissé tenni. Igen, otthon kellett volna őrjöngenie, benn, a magányos házban, de úgy látszik, túl sokáig tartotta vissza a fájdalmát. És tessék: most rossz helyen robbant. Nem mert a férfira nézni, folytak a könnyei.

FORRÁS: UNSPLASH

– Nincs semmi baj – hallotta egyszer csak a nyugodt, dörmögő hangot. A következő pillanatban egy erős kéz pihent meg a vállán. Csak pár másodpercig tartott az érintés, mégis csodát tett. A zokogás múlni kezdett, és valahogy jobban volt, mint mikor kilépett a házból. Sőt, jobban volt, mint tegnap este, vagy az elmúlt egy évben bármikor.

– Megyek – nyögte ki végül szégyenkezve.

– Persze, induljon. Elkésik a munkahelyéről. Várjon! Itt egy zsebkendő. És ne haragudjon, ha tolakodó voltam. Ha akarja, mostantól nem is köszönök. Csak tudom, milyen ez.

– Micsoda?

Egyedül lenni. A feleségem három éve halt meg.

– Én… én nem is tudtam.

– Nem baj. Nem kellett tudnia.

Bámulták egymást, aztán a nő elindult, de pár lépés után visszanézett. Egész könnyű volt kimondania:

Laci! Ha ráér, átjöhetne délután.

A beleegyező válasz után tovább sietett a szürke, latyakos utcán. Nem gondolkodott, mitől változott meg minden, csak azt érezte: a csizmája hirtelen újra szépnek tűnik. A szél sem olyan hideg – már nem is olyan borzasztó ez a január.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok