„A család összetartása a nő dolga” – De bármi áron?!

2022-03-12 Greta May Szerintünk

„A család összetartása mindig a nő dolga” – jelentette ki évtizedekkel ezelőtt meggyőződéssel az egyik tanárnőm. Tizenévesen egyáltalán nem akadtam fenn ezen a mondaton.

Mondjuk valószínűleg nem is kezdtem el behatóan gondolkodni rajta, mert akkoriban más dolgok érdekeltek. Most azonban, így 40 felett gyakran eszembe jut ez a sokak által még mindig aranyigazságnak tartott bölcsesség. Főként, hogy gyakran hallom ezt a felfogást más nőktől, rendszerint valami megadó sóhaj kíséretében, amihez nem túl boldog arckifejezéshez társul…

Én pedig csak most értettem meg, hogy bármennyire is változik a világ, bármennyire sokat beszélünk nő és férfi kapcsolaton belüli egyenlő felelősségéről, a belénk nevelt dogmák, a sokszor kimondatlanul éreztetett alapszabályok a vérünkbe ivódtak. Mélyen, kaján kacajjal lüktetnek a tudatalattinkban, a felszínen pedig talán fogalmunk sincs a létezésükről. Miközben orvul befolyásolják a döntéseinket és tetteinket…

„A család összetartása mindig a nő dolga” – mondta a középkorú tanárnőm, és lélekben talán futólag bólintottam, hiszen én sem láttam mást otthon. Anyukám élete végéig ugyanabban a párkapcsolatban küzdött, hol megértő szavakkal, hol kétségbeesett segélykiáltásokkal harcolva azért az egységért, ami végül sosem jött el. Még annyira sem, hogy az életünk csak átlagos mértékben „normális” legyen.

Ő mégis csinálta, újra és újra szóba hozta a problémákat, feltárta az érzéseit, alternatívákat keresett, megbeszélt, veszekedett, megbocsátott, újrakezdett. Szakadatlanul próbálta orvosolni azokat a bajokat, amikről csak a legvégén derült ki, hogy tulajdonképpen nem volt rájuk megoldás. Ma is sok hasonló házasságot látok. És sok csendes, belenyugvó arcot baráti beszélgetések során.

FORRÁS: UNSPLASH

Legyintéseket, félmondatokat: „Á, nehogy azt hidd, hogy ez nálunk nem így van!” Miközben ideális kapcsolatban élőnek gondolsz egy futó ismerőst, egy véletlen beszélgetésből kiderül, hogy otthon szinte már csak gyakorlati dolgokról kommunikálnak. Hogy összebújás, simogatás, ölelkezés szinte nincs. „De a legtöbb helyen ez a jellemző” – jelentik ki gyorsan a panaszkodók önmaguk megnyugatására.

A nők azt is hozzáteszik: „A férfiak gyakorlatiasak, a többségük nem szeret lelkizni, a szenvedély is megszűnik idővel, a gyereknevelés meg ugye a természetes, hogy a mi dolgunk.” Szóval ez az élet, el kell fogadni. És miközben számtalan helyen mindez fordítva is igaz – hiszen a közhiedelemmel ellentétben bőven van férfi, aki igenis beszél az érzéseiről, tevőlegesen és érzelmileg is részt vesz a gyermeke életében, és a lángot sem hagyja elhamvadni -, valahogy mintha a nők felé nagyobb lenne az elvárás, hogy egy rossz házasságban kitartsanak.

Akkor is, ha nem kapják meg az olyannyira sóvárgott érzelmi hátteret. Akkor is, ha évek óta egyedüli kapcsolati felelősként küzdenek kettejük szerelméért. Hiszen ez a „nő dolga”. Közben pedig egy elhidegüléssel sújtott házasság esetén a férfiak valahogy bátrabban tanácsolják egymásnak, hogy „Lépj! Ez nem állapot, így nem lehet hosszú távon élni!” És ez szerintem egyáltalán nem felróható.

Ők valamiért talán reálisabban látják, meddig érdemes küzdeni, és mikor van az a pont, amikor el kell köszönni egymástól – még időben. Addig, amíg mindkét fél megőrzi a másik iránti tiszteletét és a saját méltóságát… Mi, nők, viszont gyakran egymást győzködjük: „Ugyan, ez egy idő után természetes. Nálunk is így van, meg a szomszédasszonynál, meg a keresztanyámnál…”

Így sokszor túlontúl sokáig küzdünk egy olyan kapcsolatért, ami valójában rég menthetetlen. Mert egy szerelemben sosem lehet csak az egyik fél a kapcsolatfelelős. Ha így van, az a kapcsolat legtöbbször már nem javítható. A család fontossága valóban leírhatatlan – csak sokan azt felejtik el, hogy ehhez családként is kell funkcionálnia.

Egy család egysége pedig nem működhet közös programok, mindennapi beszélgetések, lelki összetartozás és közös életcélok nélkül. Egy párkapcsolat hosszú távon nem működhet mindkét felet kielégítő, jó szexuális élet nélkül. Ha ezek hiányoznak, az olyan, mintha töltött káposztát főznél, csak épp a fő összetevők hiányoznának. Se káposzta, se hús, de azért még töltött káposztának nevezed. Miért?

Egy kapcsolat megmentése természetesen fontos, és sokszor – közös akarattal és egyenlő energiabefektetéssel – meg is valósítható. De ehhez két ember kell, máskülönben jó eséllyel csak meghosszabbítod az érdektelenül eltöltött közös időt. Azt pedig senkinek nem szabad elhinnie, hogy egyedül kell mindent megjavítania, helyretennie, megértetnie és megbeszélnie.

A család összetartása nem a nő dolga – és nem is a férfié. Kettőjüké.

Én ezt szeretném tanítani a fiamnak, hogy az ő tudatalattijában már ne mást súgjon egy önkéntelen, káros és veszedelmes program, ami idővel szerelmeket tehet tönkre és párokat választhat szét.

Nyitókép: Unsplash