A férfiak nem mártír nőre vágynak!

Eszti ismét egy problémás szakításon volt túl. Ilyenkor a már megszokott mantrákat vette elő: „Alig várom, hogy végre nyugodtan elolvashassak egy könyvet… végre magammal foglalkozhassak…”

Ezek a gondolatok elsőre szimpla önvigasztalásnak tűnnek. De ahogy egy kapcsolat kezd megromlani, nem Eszti az egyetlen nő, akiből rendszeresen felszakadnak ezek a mondatok.

Ilyenkor csak egy kérdésem van: ki a jó franc akadályozott meg abban, hogy felcsapj egy pakolást az arcodra, magazinokat lapozgass a fotelban vagy a Szex és New Yorkot bámuld kötögetés közben?! Persze, ott van a mindennapi hajtás, munka, háztartás… Nem tudom eldönteni, vajon a neveltetés oltotta ezt belénk, vagy valóban saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk.

De amíg azt természetesnek vesszük, hogy a férfi egy nehéz nap vagy hét után lelép horgászni a haverokkal, a nők többsége sosem vetemedne ilyesmire. Nyilván, egészen más helyzet, ha valakinek gyerekei vannak. De amíg kettesben éljük az életünket, miért láncoljuk oda magunkat a családi tűzhelyhez? Majd, amikor meguntuk a szerepet, amit önként vállaltunk, egyből jön az „egy perc időm sincs magamra” hajtogatása.

Már írtam korábban, hogy akadnak nőtársaim, akik kaméleonként alkalmazkodnak a párjukhoz – a motoros rocker mellett benzintyúkká alakulnak, a visszafogott entellektüel oldalán pedig Degas és Bach kerül elő. A bőrdzsekit a szekrény aljába hajítják, és máris előkapják a Nancy Reagan kiskosztümöt.

Ez a fajta – a szemünkben önfeláldozásnak tűnő – házitündér szerep is hasonló. Eleinte a kezdeti rajongás ösztönöz minket arra, hogy a párunk kedvére tegyünk. Ezzel alapvetően nincs is gond, hiszen örömöt szeretnénk szerezni, ami teljesen érthető. Csakhogy bármennyire is nem akarjuk ezt hallani, a kapcsolat nem csak az érzelmekről szól. Hanem a saját egónkról is.

Dagadunk a büszkeségtől, amikor a főztünket dicsérik. Főleg, amikor hozzáteszik, hogy elképesztő, mennyivel ügyesebbek vagyunk a konyhában, mint a szomszéd Margitka. (Persze, mert a lusta dög egy szakácskönyvet nem vett a kezébe életében, egész nap a műkörmösnél cseszi a rezet…)

Egy idő után viszont ez a soványka sikerélmény, nem meglepő módon, kevés lesz. Adni pedig csak úgy tudsz, ha kapsz is. Amikor már teljesen kifacsartad magadat, hogy megfelelj a felvett szerepnek, felüti benned a fejét:

„Velem nem törődik senki.”

Forrás: Unsplash

A férfi pedig nem tud mit kezdeni a helyzettel – mindig is így éltetek, és te látszólag boldog voltál. Ahogy a felett is értetlenül áll, mikor is változott át a te szívcsücsködből „soviniszta disznóvá”.

Nem törődik veled senki, vagy te nem törődsz magaddal?

Mint mondtam, az emberi kapcsolatokban mindig ott van az ego, amit nem lehet kiiktatni. Valahogy az emberi természet velejárója. Minden párkapcsolat más és más, mindenki számára más jelenti a boldogságot.

Bármennyire is elvakít az a bizonyos rózsaszín köd kezdetekben, fontos, hogy már a legelején fel tudjátok állítani a saját szabályaitokat, a saját határaitokat. Nem leszel kevésbé nő, nem fogsz megbukni mint partner, ha – amíg a pasid horgászik – néha te is felcsapod az arcpakolásod és nagy ívben teszel a mosatlanra.

Ha hagysz időt arra, hogy magaddal törődj, ha mersz kicsit „önző” lenni, adni is többet tudsz majd. De ha hajlamos vagy te is az Esztiéhez hasonló mantrákra, érdemes feltenni magadnak a kérdést: valóban nem jut időd saját magadra, vagy nem mersz időt hagyni? Nem mindegy, hogy felöltesz magadra egy háziasszony szerepet, ami nem te vagy, vagy ennél sokkal nagyobb a baj.

Ha azért van szükséged párkapcsolatra, mert kell valaki, valami, ami meghatároz téged, valószínűleg a háziasszony – látszólag – kényszer szülte szerepe nélkül meg is szűnnél létezni. Pedig mindenkiben jóval több van, mint egy pár sütőkesztyű. Csak merned kell kicsit kettesben maradni azzal a nővel, hogy megtalálhasd, mi rejlik a konyharuhák alatt.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok