A gyerekeket nem lehetett volna kihagyni?!

Pont, amennyire pofon egyszerűnek tűnik: olyan nehéz. Mert hiába hisszük, nem kaptunk valódi, használható eszköztárat a boldog párkapcsolat kialakításához.

Mégis sokan hiszek azt, hogy csak meg kell találni az IGAZIT. Azt a nőt vagy férfit, akivel minden működni fog. A jó szex, a harmonikus kommunikáció, a nagy nevetések, az anyagi költségek ideális megosztása, a közös célok.

Minden. Persze mindemellett imádni fogja a családunkat, mi pedig a barátait. Ez az a fajta tündérmese, amiről harminc körül már biztosan tudni fogod, hogy nem létezik, de mégis időről időre megkísérled a megteremtését.

Hogy miért? Ezt a kérdést nem teszi fel szinte senki.

Mert szeretsz szenvedni?!

Természetesen nem. Mégis bennem felmerül a – Szerethető film – megnézése után, hogy egy harminc körüli kétgyermekes elvált anyuka vajon miért nem megy terápiába? Leginkább ahelyett, hogy egy messziről is jól látszódó – ugyan nagyon sármos – de érzelmileg elérhetetlen férfi karjaiba veti magát.

Mert erős volt közöttük a kémia? Tényleg ez lenne a felelősségteljes felnőtt válasza. Majd, hogy ha még ez nem lenne elég, akkor viszonylag hamar szült is két gyermeket a még éppen csak bimbózó kapcsolatba.

Nem kritikának szánom. Csak mélyen elgondolkodtat, hogy a film, amit most már hetek óta istenítenek – számomra mennyire nem arról szólt, mint amit annyira erőszakosan üzenni akartak vele.

Értem, hogy ha valakit gyermekként nem szerettek, akkor a felnőtt létben nem tudja elhinni, hogy valóban szerethető. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire igaz.

Mégis bennem az motoszkál, hogy vajon nem tart még ott a társadalom, hogy legalább elhangozzon a filmben, hogy mennyivel okosabb lett volna, ha segítséget kér az első válása idején.

Ha lenne arról párbeszéd, hogy egy kisbaba érkezése bizony normatív krízis, ahogy a pszichológusok emlegetik. Lefordítom. Ez azt jelenti, hogy párok ölik egymást szemmel és némán sokszor az alvó baba felett, mert teljesen már nevelési elveket vallanak. Előtört egy csomó gyermekkori traumájuk, de nem tudnak mit kezdeni vele.

Ugyanakkor az addig jól megszokott kettesük vége van. És annyira jó lenne már vásznon is látni, hogy nem a hormongőzös villámcsapásként érkező szerelem van végtelenítve piedesztálra emelve.

Az nem szerelem, hogy meglátsz valakit, és benedvesedsz tőle. Az sem szerelem, ha úgy érzed, hogy ezt az embert régről ismered. De még csak nem is valami eleve elrendeltség, karmikus kapcsolat. Persze hihetsz ezekben. Csak akkor viseld el, ahogy a filmben is, az akkor már négygyermekes anyuka, hogy ez a szerelmed egyik napról a másikra elhagyhat. Vagy eltaszíthat, és mész magadtól

Egyszer csak – látszólag a semmiből – elege lesz a másiknak, és kisétál az életedből.

A valódi szerelem azzal kezdődik, hogy megismered a másikat. Lebontjátok egymás álarcait, egészen zsigerig lemeztelenedtek a másik előtt, alatt, mellett. Mindenformában. Az intimitás fontos. Segíthet közelebb kerülni a másikhoz. De messze nem jelent azt, hogy ha valakivel jó a szex, akkor automatikusan működni fog a kapcsolat. Függetlenül attól, hogy milyen terheket pakoltok rá.

A film szépen végig vezet a főhősnő személyiség fejlődésén. Pokoli mélységeket jár meg és szó szerint a hajánál fogja rángatja ki magát élete talán egyik legnagyobb gödréből.

De csak halkan merem kérdezni, hogy ezt a fajta mélyrepülést nem lehetett volna a gyermekvállalás előtt megejteni?!