A legborzasztóbb férfi is tökéletes nőt keres!

Eleinte tökéletes úriember volt. Mulattatott a dolog, a művi gesztusai nem igazán tudtak lenyűgözni. Egyszer fogadtam el a meghívását a lakására. A gyertyák az erotikus hangulatért feleltek volna, engem mégis a hányinger kerülgetett a tömény, fűszeres illat hatására. 

Ehhez már csak adalék volt a sejtelmes, bíborszínű világítás a lakásban, és máris egy horrorfilm balsejtelmű jelenetében éreztem magam. Mégis dicsértem érte: a kedvemért csinálja, gondoltam magamban, legalább a gesztust értékelnem kell. A meghitt vacsorát mégsem a külsőségek rontották el, hanem a randipartnerem ideges mocorgása, amit addigra már megszokhattam volna.

Hol a szalvétákkal bíbelődött, hol a kanalakat rendezgette. Sosem volt elégedett a végeredménnyel: nem tökéletes. Kellemes társalgásról egyébként sem lehetett volna szó, folyamatosan maximumon bömbölt a zene. Ez mindig elterelte a zavaró gondolatait, ha stresszes napja volt. Amikor rájött, hogy nem tudja színes-szagos show műsorral elterelni a figyelmemet arról, mi bújhat meg a függöny mögött, valahogy megváltozott a viselkedése.

Idővel sikerült közel kerülnöm hozzá, váratlan, zavarbaejtő nyíltsággal öntötte ki nekem a lelkét élete legfájdalmasabb időszakairól is. Ugyanakkor a kezdeti, felém mutatott lelkesedését egyre gyakrabban váltotta fel éles kritizálás. „Tudod, ha vékonyabb lennél, sokkal inkább tetszenél.” Miközben egyre többet kereste a társaságomat, a megjegyzések is egyre otrombábbak lettek.

Tudta, hogy dohányzom, mégsem állta meg beszólások nélkül. Ilyenkor ott bujkált a hangjában valamiféle keserű felhang, mintha akkor szembesült volna vele, kivel hozta össze a balsors. Eleinte nem is értettem, miért fut utánam, miért hív fel minden este. A találkozásaink során elnéztem őt: erősen túlsúlyos volt, a szája és az ujjai pedig tele voltak sebekkel. Szokása volt, hogy hol az ajkait, hol a körmeit rágja.

FORRÁS: PEXELS

Az évek alatt felszedett plusz kilók voltak az egyetlen olyan „gyenge pontja”, amihez – olybá tűnt – kellő öniróniával tud állni. Ezért óvatosan rákérdeztem végül: egy ilyen pasi, aki pár éve még orrvérzésig edzett, büszke volt a testére, miért engedi így el magát? Ha nem találtam volna vonzónak, nem mondok igent az első randira sem – mégsem állt össze a srác jelleme.

Szeretett vásárolgatni. Rengeteget költött magára, de minden pláza maraton után bűntudata támadt. Nem szereti a felesleges pénzszórást, ecsetelte. „A kajával becsapom magam – tette hozzá -, mert az élelmiszer alapvető, szükséges dolog.” Zavart nevetgélés fogta el, hogyha nagy ritkán elárulta egy-egy gyengeségét. A vásárlás olyan volt a számára, mint a hangos zene – átmeneti, múló, önfeledt öröm.

A kritizálásommal továbbra sem hagyott fel. Kijavított, ha úgy ítélte meg, közönséges vagyok. Nem mintha nem találkozott volna olyan lányokkal, akik amolyan igazi, 50-es évekbeli „kis feleségnek” valók lettek volna. Ahogy elpanaszolta nekem a korábbi tapasztalatait, az ilyen nővel csak egy baj van. Nem teljesül a „tündér a konyhában és szajha az ágyban” szlogen.

A szende lány szende marad, nem fog csipkefűzőben és tűsarkúban öltáncot lejteni csakis az ő kedvéért. Időbe tellett, mire ráeszméltem, hogy valamiféle szánalmat érzek iránta. A munkájában kiemelkedő volt. Vérprofi – és elképesztően magányos. Leírta nekem, milyen a számára tökéletes partner. Sportos, kreatív, okos, elegáns, kulturált, sikeres. A házimunka sem hozza zavarba.

A találkáink nem voltak hosszú életűek. Bár képes volt rá, hogy egy mondattal porig alázzon, a következővel pedig azt éreztetni, én vagyok a világ közepe, mégis belementem, hogy haverok maradjunk. Ragaszkodott a társaságomhoz, miközben folyamatosan bizonygatta, hogy nem érez többet egyszerű szimpátiánál. Egykedvűen hagytam rá.

Valamiért szüksége volt ezekre a kijelentésekre, és már magam sem tudtam eldönteni, kettőnk közül kinek szólnak.

Randikról sosem beszélt, de néha felmerült bennem: vajon megtalálta azóta azt a sportos, intelligens, művelt, kreatív, vicces, szexis, vékony nőt? Aki csakis neki él, apácai visszafogottsággal fogva a kezét, hogy aztán a nap végén félredobja a csadort és csipke tangában, természetes szépségében tündökölve süsse az almás pitét a ház urának? A tökéletes nőt – aki képes szeretni egy ennyire „tökéletlen” embert.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂