A múlt emlékei nem vesznek el, ha továbbadom őket a kisfiamnak…

Bődületes hőség van. Az év legmelegebb napja, pláne itt, a tetőtérben. Erről őt elfelejtették értesíteni? Hogy ilyenkor nem cuppanunk rá a másikra, nem csüngünk rajta, az összecsorgó verejtékünket használva pillanatragasztóként? 

Láthatóan igen, mert neki most nagyon jó. Nekem nem, de mivel neki igen, nekem is. Lomhán szuszog, most már nem fogja zokon venni, beteszem hát a kiságyba. Otthon egy vadiúj várja, a svéd csudaáruház egy becses, minden második babás háztartásban fellelhető darabja. De itt, a világtól elbújós helyünkön abban álmodik világmegváltóakat, amiben én 35 évvel ezelőtt. És a melegség, ami átjár ettől a gondolattól, sokkal elviselhetőbbé teszi a forróságot.

Bezzeg a mi időnkben, hőbörgök már én is. Ez a szerkezet még strapabíró anyagból készült, kiállva az évtizedek próbáját. A szüleink, és talán még mi, az Y generáció üdvöskéi is abban a szellemben nevelkedtünk, hogy a tárgy érték. És konzerválni is az. A távoli nagypapát a minap meglátogatva az asztalnál ugyanazzal a kiskanállal próbálta a fiam lapátolni a ragut, mint amivel annak idején az édesapja, akinek az ölében ült.

Legnagyobb meglepetésünkre a vitrinből – ahol a legbecsesebb csetreszeket szokás tárolni – egy egykori keresztelő ruhácska is előkerült. Ami, még ha a méret nem is stimmel, szerepet kap a közelgő egyházi szertartáson. Megható találni egy megsárgult fényképet, amelyen ugyanazzal az elefánttal játsszom, amivel most a kisfiam. A matricaszemei már lepotyogtak, de a fejlesztő jellege mit sem csorbult.

A távirányítós Mercedes kisautómat (mekkora szó volt ez a 80-as évek végén!) ugyan inkább húzni-vonni szereti, de azt hatalmas elánnal. És a billencses teherautót olyan hévvel borogatja, hogy meg kellett szigszalagozni. Az én egykori törölközőmbe bugyoláljuk fürdés után, és amint kinyitja reggel a szemét, követeli, hogy húzzuk fel a zenélős dobozt, hogy rugózhasson rá.

FORRÁS: UNSPLASH

Még szerencse, hogy uniszex darabokban flancoltam, mert így a homokozóban abban a kisgatyában maszatolhat az úrfi, amiben én róttam a Balaton-partot. Van-e még olyan, hogy örök? Él-e még az igény arra, hogy megőrizzük, amit érdemes, és kicsit azt is, amit nem? Bár már mi sem keresünk szerelőt minden eszközhöz, ami elromlik, de a babaholmik egy részét továbbajándékoztuk, a másik felét pedig rászorulóknak adtuk, így próbálva könnyíteni bűnös, pazarló lelkünkön.

Ha megbecsülik, az egy sóhajnyi boldogság, és a körforgásban tartás reménysugár az enyészet felé robogásban – egy Facebook uralta világban a Marketplace. Hogy mennyire zsákmányolták ki a munkaerőt, amikor ezek az időtálló darabok készültek, azt persze jótékony homály fedi. De mozgalmak ide, jogok oda, ezen a téren sem tudtuk meghaladni önmagunkat az elmúlt 30-40 évben.

Lesz-e mit továbbadnunk?

Gyanítva, hogy a mai rendkívüli időjárás nemsokára hétköznapi lesz, és tudva, hogy mindezt mi, telhetetlen emberek idéztük elő, nem biztos. Mégis anyaként kutya kötelességem egy tetterős fiatalembert nevelni és hinni, hogy lesz. Legalább elvek, amikbe mi belebuktunk. Mert belenézek ebbe a tiszta szempárba, és olyan nincs, hogy nem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok