A szorongásaim tették tönkre a szerelmünket…
Sosem tudtam jól szeretni egy férfit sem. Vagy teljesen átadtam magam a szenvedélynek, vagy gyámoltalanul, túlóvatoskodva kapcsolódtam valakihez, mert attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban elillanhat a boldogság. Nem volt középút.
Ám 3 éve, amikor utamba tévedtél egy véletlen során, valami felszakadt és kitisztult legbelül. Máig nem értem, hogy csináltad, de kirántottál ebből a fojtó, fullasztó libikókából. Néhány hét leforgása alatt fenekestül felfordult az addigi világom. Különös nyugalom szállt meg, ami talán abból a bizonyosságból fakadt, hogy semmi és senki nem veszélyeztetheti a kapcsolatunkat.
Hihetetlen érzés volt ennyire kiegyensúlyozottnak és békésnek látni magamat a tükörben. Egyetlen férfi oldalán sem éltem át hasonlót korábban. Azt hiszem, legjobban te fogalmaztad meg, amikor azt mondtad: a szerelmünk olyan, mint a szél, nem látható, de érezhető.
És én éreztem!
Ha becsukom a szemem, tisztán emlékszem az egyszerre lágy és érces hangodra. A mellkasodon lévő aprócska hegre, a szeretkezéseink után elcsendesülő szívverésedre. Olyan volt melletted az életem, mintha beléptem volna egy virágokkal teli édenkertbe, aminek illata teljesen elbódított.
A korábbi szorongásaim és frusztrációim, ha nem is szertefoszlottak, de halványulni kezdtek. Csak te számítottál, csak te léteztél. Az apró, hétköznapi dolgaid emlékei – ahogy énekeltél a zuhany alatt, ahogy bebújtál mellém az ágyba – még mindig a fejemben forognak.
A születésnapomon 35 szál vörös rózsával és egy meseszép gyűrűvel vártál. Annyira meghatódtam, hogy patakokban folyt a könnyem. Köszönöm – suttogtam az ég felé nézve, és megfogadtam, sosem engedem el a kezedet. Azokban a napokban leírhatatlan, eufórikus örömérzet fogott el. Arra késztetett, hogy hálát adjak a Teremtőnek, amiért elküldött hozzám.
Forrás: Unsplash
Azt hittem, képes vagyok megélni, képes vagyok jól kezelni a szerelmet. Tévedtem, méghozzá mekkorát! Szörnyű érzés, amikor az ember rájön arra, hogy hiába részesül csodában, nem tudja meghaladni önmagát. Velem pontosan ezt történt.
Te mindent megtettél értem, a kapcsolatunkért, nem vádolhatod magad. A gyenge láncszem én vagyok. Így utólag már látom, hogy a hozzád való kötődésem nem valódi szeretet volt, hanem menekülés. Az intimitástól, az elköteleződéstől, a sérüléstől.
Rettentő kínok árán tanultam meg, mit jelent valójában a félelem. A félelem a kapcsolat megsemmisítője, mert kétségbe vonja a bizalom alapjait. Kis adag mérgeket szivárogtat az elmédbe, amelyek miatt nem tudsz egészséges kapcsolatot kialakítani, még akkor sem, ha szeretnéd.
Pokolian fáj, mert már majdnem sikerült, és aztán mégis elveszítettelek. Tisztában vagyok azzal, hogy csalódást okoztam neked. Isten lássa lelkem, elmondhatatlanul sajnálom. Soha nem állt szándékomban, hogy megbántsalak és összetörjem a szívedet. Az pedig még kevésbé, hogy közben a saját szívemet is darabokra törjem.
Azóta is sokat tépelődöm kettőnkön. Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, megérte-e feláldozni a kapcsolatunkat a félelmeim miatt. Hogy megbocsátod-e valaha a gyengeségemet… Valószínűleg nem, hiszen a tettem jóvátehetetlen. Az általam előidézett pusztítás pedig sokkal nagyobb, mint a bűntudat és lelkiismeret-furdalás, amit most érzek.
Elárultam a szerelmünket, mert hagytam, hogy a berögzült minták irányítsák a cselekedeteimet. Mérhetetlen fájdalommal tölt el a gondolat, hogy évek múltán lesznek napok, amikor úgy fogok emlékezni rád, hogy tudom: ez volt minden, amit valaha akartam.
Orsi történetét Császár Zsanett jegyezte le.
Nyitókép: Unsplash
