A társkeresők világában balra húztuk az őszinteséget?

Életem során különböző korszakokban tapasztaltam meg a szinglilétet, de valami nagyon megváltozott az utóbbi időben. 

Fiatal felnőttként, a ‘90-es években azokkal a srácokkal randizgattam, akikkel egy suliba, egy bandába jártunk, vagy ugyanazokon a helyeken buliztunk. A 2000-es évek elején aztán itthon is megjelentek az első társkereső oldalak. Bevallom, eleinte szürreális élmény volt, hogy a potenciális jelöltekkel az online térben találkoztam először, és csak ezután következett a valóság. (De akkoriban legalább “normálisan” leveleztünk, kerek egész szövegekkel, tartalmas dialógusokkal.) Innen aztán egy nagyobb ugrással eljutottunk/eljutottam a „jobbra-balra húzások” torz világához. 

Azt hiszem, sokak nevében írhatom: pokolian nehéz manapság ismerkedni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy megalázó, izzadságszagú, végtelenül monoton, nyomasztóan kiábrándító – mintha házhoz mennék egy jó nagy maflásért. 

Itt már semmi sem az, aminek látszik. Az őszinteség, a becsületesség, a kedvesség, a nyitottság divatos szavak, amiket előszeretettel használ mindenki. Ám abban a pillanatban, amikor meg kellene ezeket mutatni, jön a ghosting, a haunting, az orbiting, a ghastlighting, és még sorolhatnám. 

Úgy veszem észre, hogy a virtuális ismerkedés pályáján a játékosok azon versenyeznek, hogy ki tűnik elérhetetlenebbnek, távolságtartóbbnak. Most a nemtörődömség, a leszaromság a vonzó. A megközelíthetetlen, cinikus attitűd, az egyszavas, hányaveti mondatok és a szexre utaló bárgyú üzenetek sajnos normalizálódtak. Időnként némi feszültséggel jár, amikor felteszem magamban a kérdést, nem kellene az ismerkedésnek sokkal jobbnak, hitelesebbnek lennie egy olyan világban, amikor tonnányi lehetőség adódik az egymással való kommunikációra? Vajon mi váltja ki az emberekben ennek az ellenkezőjét? 

Félek, nem tudom a választ, azt viszont igen, hogy nem akarok azonosulni ezzel a kollektív mentalitással. Egyszerűen nincs gyomrom hozzá. Az a típusú nő vagyok, aki tényleg mindig önmagát adja. Aki nem hiteget, nem taktikázik, nem ölt magára álarcokat. Számomra ez jelenti az önazonosságot, a belső szabadságot. És mielőtt még támadások kereszttüzébe kerülnék, azért élek így, mert az illető egójának/férfiasságának megsértésénél egy fokkal jobban aggódom saját magam szembeköpése miatt. 

Viszont ennek az az ára, hogy nincs párom. Hiszen amikor nyíltan elmondom valakinek az érzéseimet, a gondolataimat, a vágyaimat, akkor az általában nyomulásnak, nagyképűsködésnek, vagy adott esetben kétségbeesésnek tűnik – és a többség nem tud vele(m) mit kezdeni.   

Tényleg elegem van abból, hogy a társkereső platformokon a hazudozás jobban kifizetődik, mint az igazmondás.És nemcsak elegem van, hanem rettenetesen unom azokat a pasikat, akik nem merik, nem akarják (és nem tudják) felvállalni az érzéseiket. Belefáradtam a manipulatív, szívtelen játékokba, ahogy manapság sokan próbálnak „szerelmet” találni. 

Lesz valaha olyan időszak a randevúzási szcénában, amikor az őszinteség a kapcsolat megszakítása helyett a kapcsolatteremtés útjává válik? 

 

Tovább olvasok