Aktmodell lettem, de belül bizonytalan kislány maradtam

2022-05-25 Esszencia

„Azta, micsoda kiegészítők!” – csodálkozik rá a modell, amikor belép a fotós műtermébe. A polcon szárított virágok és szobrok sorakoznak. Egy kosárban kalapok, fátylak és fejdíszek tömkelege.

Na meg bilincsek, kötelek, maszkok, hiszen egy-két BDSM-cucc is jól mutat az aktfotókon. A modell húzza az időt. Megszemlél mindent, amíg a fotós a kamerát macerálja. Mindjárt le kell dobnia a ruhát. Retteg, hogy a fotós arcára kiül a csalódás, ha megpillantja meztelenül. Hiszen ő olyan törékeny, légies nőkkel dolgozik, akik minden szögből kecsesek! 

A modell vádlija viszont túl izmos, és a hasán ott egy aprócska zsírpárna, amit képtelen onnan leimádkozni. Különben sem modell ő, csak egy csaj, aki néha kamera elé kerül. És bár nem mutatja, ilyenkor az elején mintha megnyílna alatta a föld. Vajon hányféle viszonyulás létezik a testünkhöz? – Töpreng, amikor végre lekerül a ruha, és a fotós állítgatni kezdi a fényeket.

Akad, aki egyszerűen semmibe veszi a testét. Letett róla. Soha nem volt vonzó, más lett hát számára az örömforrás. Őt extrém esetben a trash tévék műsorán láthatjuk, amikor 180 kiló tájékán észbe kap, hogy már az életével szórakozik. Megint más olyannyira szellemi lény, hogy teherként tekint a porhüvelyére. Minden idejét az elméje csiszolgatására fordítja. Az ilyen ember viszont sokszor arról is elfeledkezik, hogy a teste a világon van. 

És itt van ő, a modell, az örök szorongó. Akinek nem lehet elégszer elmondani, hogy rendben van a teste. Nem számít, mennyi pozitív visszajelzést gyűjt, mert olyan, mint lyukas lavórba önteni a vizet. Persze, nem a harmincas nő érez így. Ilyenkor az egykori hurkás hasú kölyök beszél. Az, akinek a hetedik óra után nem volt más elfoglaltsága, mint a nagymamánál zabálni a tejbegrízt. Akinek néha egy-egy utcán ténfergő részeg odaböffentette: „De ronda vagy!”

FORRÁS: UNSPLASH

Ennek már több évtizede. Ma már leszólítják az utcán. Törleszkednek hozzá az okos, szép vagy kedves férfiak. Gyűjtögeti őket, mint a pillangókat egy óriási albumban. Hátha egyszer elég lesz belőlük! Hátha egyszer jóllakik majd a bókjaikkal és a figyelmükkel, és kiegyenlítik a mérleget: a gyerekkorában átélt bántást. A beszólásokat, a kisebbrendűség gyomorszorító érzetét. 

Csakhogy az soha nem múlik el végleg. A tükörből ugyanaz a holdvilágképű, magányos kislány bámul vissza, ha nem is látja már rajta kívül senki más. Ha vetkőzik, ma is úgy érzi magát, mint akit épp hazugságon kapnak. Mint akit mindjárt hangosan kiröhögnek. És amikor ez mégsem történik meg, akkor végtelen hálát érez. 

Tessék: alig néhány perc telt el, de máris olyan oldottan mozog a fotós előtt, mintha az a szeretője lenne. Mert a fotós jó fej, dicséri és biztatja. Felszabadító érzés. Milyen kár, hogy nem tart örökké! Visszafeszíti a lábfejét, ahogy az asztalon térdel. Kicsavart törzzsel oldalra fordul. A lába görcsöl, a karja remeg. De hát mire való a test, ha nem arra, hogy valaki az akarata alá hajtsa? „Nagyszerű, meg ne mozdulj, így tökéletes az ív!” – hallja maga mögött. 

Kitartja a pózt. Közben a férfiakra gondol. Azokra, akik ezt a testet fogdosták, miközben ugyanígy szenvedett, vagy épp nem érzett semmit. Férfiakra gondol, akiket nem esett jól közel engedni magához. Hánnyal feküdt volna le, ha mindig odafigyelt volna, kit kíván igazán a teste? Öttel? Kettővel?Hát akkor a többi mire kellett a modellnek?

Talán így hálálta meg nekik, hogy akarták őt, és nem nevették ki. Talán nem akarta összetörni őket az elutasítással, mert régről emlékszik rá, hogy az milyen érzés. A teste eszköz most, a kamera előtt is. Használják, minősítik, megítélik – ma már másképpen, de lényegében mégiscsak ugyanúgy. A megvetés helyét a sóvárgás, esetenként az irigység vette át – de vajon több lett a szeretet az emberekben?

Semmiképp. Ezért kell hát minden nap felvértezni magát ellenük a külsőségekkel, mint aki harcba indul. Egyszer, ha megadatik az a kor, majd lehullanak róla a méricskélő tekintetek. Akkorra talán majd nem számít más, mint a kényelem, az egészség és a nyugalom. Mindaz, amit manapság feláldoz, hogy értékesebbnek érezhesse magát.

Milyen jó lesz néninek lenni!

Senkinek sem tetszelegni többé. Rövidre nyírt ezüstös hajjal, mezítláb sétálni a fűben. Láthatatlanná válni. Megszabadulni. De ez még beletelik egy időbe, hát addig is odaképzeli a szabadságot két vakuvillanás közé. Hiszen ahol tudja, hogy nem fogják bántani, ott, és csakis ott, szabad lehet…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂