Szó sincs róla, hogy azt gondolná mindenhez ért, de jól tudjuk: a kényszer nagy úr. Az pedig elvitathatatlan tény, hogy a DANTE önkéntes alapon szerveződött, és az interjú készültekor éppen a második évad második hónapjánál jártak.

Jászberényi Gábor a DANTE-ról:

„Még nagyon fiatal, még nagyon képlékeny, de végső soron ez az első igazi olyan évad, ami már így önmagában van, amit már nem a lelkesedés visz, hanem amihez fel kellett lőni. Intézményvezetőként egy csomó olyan dolgot kellett megtanulnom, aminek semmi köze a művészethez.

A DANTE úgy vált kulturális menedékké, hogy annak is készült. A hely létrejötte a közösség igényéből fakadt. Mindenki azt adott bele, amit tudott. Van köztük író, képzőművész, filmrendező, boxedző, szobafestő-mázoló, fűtésszerelő, személyi edző. Nagyon-nagyon sokféle ember közös ízlése, akarata, barátsága, művészethez való viszonya hívta életre a Dántét.

Jó érzés, hogy most már nem kell hozzátenni egy tárgyaláson, hogy milyen mértékű csoda a megszületése, mert már önmagában működik. Napi szinten több email érkezik arról, hogy szeretnének előadást hozni, lemez, könyv, divatbemutatót, kiállítás megnyitót tartani. A legfőbb nehézségünk, hogy hogyan szelektáljunk. A logisztika szempontjából ez nem egyszerű.

Mégis a legfőbb szempontunk – hangozzon ez bármennyire romantikusan vagy idealisztikusan – ha úgy tetszik, akkor az elvárásunk, hogy legyen benne szenvedély. Úgy illeszkedjen a Dante-nek a szellemiségében, hogy akarjon változtatni a világon.”

Kétségtelen, hogy az alkotás, a kreatív munka feltölti a művészlelket. Mégis nagyon érdekelt, hogy mi az, ami átütő erejű motivációt jelent a számára. Ha jól érzékeltem, akkor elgondolkodtatta a kérdésem. Majd mosolyogva bevallotta:

„Kutyázom. Motorozom. És nem olyan rég megnősültem.”

Majd tovább viszi a szálat:

„Nehezen lehetne megmagyarázni. Talán éppen ezért nem is érdemes, de számomra a színház maga a szenvedély. És ezáltal egy fárasztó előadás is képes visszatölteni. Jól esik elmerülni benne.”

Faggatom még egy kicsit, hogy meséljen a Dante megszületéséről.

„Mit jelent a független színháznak lenni, mit jelent magánszínháznak lenni?

Ez egy érdekes kérdés. Magunkról tudok beszélni. Mi azt láttuk, hogy velünk annyi történhet, hogy szépen megesz minket a terembérlet. Habár van nézőnk és van közösségünk, de amíg nincs saját játszóhelyünk, addig nem tudunk tovább lépni. Annyit tudunk tenni, hogy mondjuk megduplázzuk az előadás számunkat, de tulajdonképpen az általunk kifizetett terembérleti díjakból majdnem ki lehetett bérelni az Dantét.

Talán sokkal fontosabb volt az, hogy meguntuk azokat a parttalan értelmiségi beszélgetéseket, amelyek arról szóltak, hogy nagyon kellene egy olyan hely, mint a Dante. Szerintem ez teljesen értelmetlen. És egyszerűen elég lett ebből. Magunkat is elkezdtük unni, hogy ugyanazt mondjuk évek óta. Ez egy irritáló szokás. Vagy fogd be, és akkor kussolj, de hagyd abba a panaszkodást, ha csak ugyanazt tudod mondani, vagy csinálj valamit.

És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ragadj molotov koktélt, és akkor dobálj rá a tankokra, hanem a saját lehetőségedhez képest. Vagy hagyd abba. De az, hogy a kettő között ülsz értelmiségiként egy fél kávéval a kezedben, és arról beszélsz, hogy szerinted mit és hogyan kellene…azt nem láttuk járható útnak.

Ez volt a kiinduló pont. És nyilván ez megspékelve azzal, hogy igazi veszíteni valónk sem volt. Viszont most már van és ez teszi igazán izgalmassá.”

És ez milyen érzés?

„Furcsa volt.

Most már van egy stáb, akik iránt felelősséggel tartozunk. Létrejött egy törzsközönség. Jól körülhatárolható és kézzel fogható veszteségeket szenvednénk el, ha egyszer csak bezáratnák a Dantét.”

Ha már felmerül a bezárás réme, akár csak egy villanás erejéig is. Akkor hadd kérdezzelek, hogy úgy a privát életedben, mint intézményvezetőként, menedzserként hogyan oldod az anyagi jellegű szorongásaidat? Mert azért, ha jól sejtem ez felüti a fejét.

„Persze. Húsz éve vagyok szabadúszó. Volt időm beleszokni ebbe a létformába. Az már annyira nem új információ, hogy nem tudod mi lesz veled három hónap múlva. Hatalmas morális válságban élünk. Azt látom, hogy napról-napra élésbe van belekényszerítve mindenki. Nem nagyon van biztonságban senki. Kétségtelen, hogy a kultúrával foglalkozókra ez hatványozottan igaz. Nekem részben szerencsém volt, de rengeteget dolgoztam is érte, hogy az elmúlt öt évben többet forgathattam, (Most vagy soha, Sárkányok Kabul felett – a szerk.) ami jelent egyfajta anyagi nyugalmat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tele lennék ingatlanokkal és a hétvégéimet az Adrián ringatózva töltöm. Nem. Van egy Yamaha chopperem, nagy szívem, meg egy Dante nevű hely, amit a társaimmal vezetek, és igyekszem a legjobbat kihozni az egészből.”

The post Jászberényi Gábor: Irritál az értelmiségiek cselekvőképtelen panaszkodása! appeared first on Igazinő.

Fotó credit: Juhász Éva

A pszichomókusokkal, mentálhigiénés segítőkkel tűzdelt csoportfoglalkozások azonban égbekiáltó tabunak számítanak. Még mindig. Még úgy is, hogy sokat javult a helyzet az elmúlt tíz évben. A 6SZIN színpadon – A Csoport – Bodó Viktor rendezésében – bepillantást enged egy képzelt terápiás közegbe. Egy társaságba csöppen a kedves néző, ahol felvonul a gyógyszerfüggő, az alkoholista, az evészavaros, a drogos, a megfelelési kényszeres és természetesen a 17 éve absztinens – csoportvezető. A bagázs egytől egyig szenved. Különböző függőségektől, különböző mértékben, de egyöntetűen rágja a lelküket az addikció pokla.

És, ha valamit, akkor azt nagyon fontos lenne megérteni, hogy a függőség – legyen az bármilyen – nem holmi választott hóbort. A függőség betegség. Nem arról van szó, hogy az alkoholista vagy az anorexiás jókedvében nem talál magának más szórakozást. Nem azért kínozzák magukat és vele együtt a környezetüket, mert nekik ez annyira jó.

A magyar társadalom egy jelentős része szociális ivó – és funkcionális alkoholista. Gyakorlatilag nincs olyan család, ahol valamilyen formában ne ütné fel a fejét az alkohol, mint probléma. Tudunk róla, de kevés érdemi szó esik a témában. Talán, mert megszoktuk. És talán azért is, mert a változás nem megy könnyen. A csoport foglalkozások, ahogy a színpadon és egyben valóságban is – nem váltanak meg. Nem tudnak csodát tenni egyetlen alkalommal. Nem adnak védőhálót a következő alkalomig. Mégis a közösség ereje benne rejlik. Az, hogy segít(het) megtanulni, hogy „csak” az adott napot kell kibírni. Mindig az éppen aktuális napon nem kielégíteni a sóvárgás iránti igényt.

Egykori (és egyben mindhalálig) evészavarosként bizton állíthatom, hogy a kényszer nagy úr. Külső szemlélőnek – függőségektől mentes léleknek – elmagyarázni a miben létét szinte lehetetlen. Bármekkora közhely is, de az evéskényszer fojtogató, szorongató, mindent átható őrületét ténylegesen csak az érti, aki benne él(t).

A függőségek nem a semmiből lesznek. A lelki sebek hívják életre őket. A gyermekkor traumáiban rejlik a nyitja. Lehet egy látszólag jól működő életet fenntartani – hangsúly, hogy látszólag jól működő. A meg nem dolgozott lelki sebek a legváratlanabb pillanatokban képesek előtörni. Elég egy kicsinek tűnő kibillenés és újra kicsúszhat az a bizonyos talaj, ha nincsenek megfelelő megküzdési mechanizmusai az egyénnek. Ehhez azonban az kell, hogy merjünk, merjen róla beszélni a beteg. Mert, aki függő az szégyenben él. Fájdalmas, mélyen gyökerező szégyenben. Nem arról van szó, hogy nem szeretne változni, hanem arról, hogy nem tudja, hogy hogyan tegye.

The post A Csoport – terítéken a függőségek! appeared first on Igazinő.

Azt hiszem, hogy ha Feldmár András valamit valaha is akart tanítani – valójában inkább átadni, akkor azt leginkább úgy jellemezhetnénk: igazmondás. Kendőzetlen őszinteség legalább magunkkal szemben.

Forrás: https://www.kramliandras.hu/film/

Ez pont annyira tűnik egyszerűnek, mint amennyire pokolian nehéz a gyakorlatban. Igen tudom, hogy mindenkit így neveltek. Elvileg azt tanította nekünk az édesanyánk és az édesapánk (már, ha jelen volt a sok munka mellett), hogy igazat mondj. Legyél őszinte. Meg utána azt is megtanították, hogy ha nem tetszik az ajándékba kapott fülvédő – Katika néni kötötte (anyám régi kollégája és barátnője) – akkor legyek már olyan jó gyerek és színészkedjek. Nem volt ez olyan nagy kérés. Értettem anyámat. Megtettem az elvártakat. Ezáltal pedig szépen lassan belém ivódott, hogy hazudni ér. Hazudni időről időre rendben van.

Pedig mi történt volna, ha Katika néni megtudja, hogy nem tetszik sem a színe, sem a formája a fülvédőnek? Sanszosan semmi. Ajándékba adta. Előfordulhat, hogy neki sem tetszett, de nem volt jobb ötlete, minthogy azt a rikító ciklámen valamit hozza magával a születésnapi ebédre.

Voltaképpen nem számít, hogy Katika néninél mi húzódott a háttérben. Azonban a felnőtt életem tekintetében mázsás jelentőséggel bír, hogy anyám szerint a kegyes hazugságoknak helye van.

Sajnos most már nem él, hogy meg tudjam kérdezni:

„Anya volt valaha igazán jó orgazmusod?”

Milyen illetlenül hangzana ez a mondat kettőnk között. Viszont két dupla adag Feldmár film után – talán lenne bátorságom feltenni ezt az amúgy ártatlan kérdést. Csak spekulálni tudok, hogy anyám mit felelne. Bizonyára belepirulna. Hebegne és habogna. Nem beszéltünk az intimitás szexuális részéről. Ez nem létezett a családunkban. Egyfajta szükséges rossz volt, ami valamiért kell, de semmiképpen sem az önmaga puszta élvezetéért. Nagy hiba. Merthogy egy jó orgazmus tudatmódosult állapotba tesz. Nem tudod megakadályozni. Elveszíted a kontrollt. Pont, ahogy a tudatmódosító szerek fogyasztásának hatására.

Forrás: https://www.kramliandras.hu/film/

Az első filmben sok szó esik az LSD terápiás használatáról. Mint ahogy elhangzik, hogy a film 2002-es megjelenését követően Andrásból – LSD András lett. Nem tudom hogyan élhette meg a most már 54 éve praktizáló pszichoterapeuta, de remélem, hogy jót mosolygott a neve elé biggyesztett jelzőn.

A pszichedelikumok sokakban félelmet, szorongást keltenek. Az alkohol vagy éppen a receptre felírt altatók meg egyáltalán nem. És, ha időnként ezen kettő kombinációját alkalmazza a munkától megfáradt egyén – ez esetben is leginkább elnéző a magyar társadalom. Főleg, ha az illetőnek komoly beosztása van. A munka mindenekelőtt előtt áll. A teljesítés érdekében minden felülírható.

Ugyanakkor a pszichedelikumok, mint LSD vagy éppen egy növény főzetének kesernyés leve – nem ajánlott. Még akkor sem, ha kifejezetten terápiás jelleggel vennéd igénybe a segédletüket.

Illegálisak, megvetettek, félelmetesek.

Holott a tudatállapot módosítás az emberiség bölcsőjében gyökerezik. A sámán kultúrák alaptézise. Mi több az emberi szervezetben természetes úton is termelődik DMT (dimetil-triptamin), ami az egyik fő alkotóeleme a fentebb említett ayahuasca növénynek.

A szorongás pedig csak fokozódik össztársadalmi szinten, mert ami segíthetne az illegális, ami meg legális – nos az erőteljesen megkérdőjelezhető, hogy mennyire segít valóban épülni. Egy azonban teljesen biztos. Az őszinte beszélgetés, az egymásra figyelés, a közösségben levés intimitást ad. Jól eső melegséggel járja át a megfáradt lelkeket, akik így vagy úgy, de keresik, hogy mi is lehet az ő életük értelme, a létezésük bölcsője.

Feldmár András születésnapján hadd kívánjam neki és maguknak egyaránt az egyik velős mondatát:

„Beszélgessünk addig, amíg el nem tűnnek a gátak.”

Vagy legalább írjunk és elmélkedjünk.

The post Feldmár András: „Az anyám engem nem szeretett!” appeared first on Igazinő.

A nagyapám még földet kapáló paraszt volt. Az apám egy cigánytelep mellett nőtt fel. A gyerekkoromat meghatározta a tanyavilág. Anyám még oda született. Kínkeservesen, de a bátyám már egyetemre ment. Ugyan nem fejezte be. Családi tragédiát szőve ezzel az „elkallódással”. Még sem hiszem, hogy nyomtalanul múltak volna el benne az egyetemi éveit meghatározó romkocsmák közege. Az irodalom iránti mély és tiszteletteljes elkötelezettsége. Minden kétséget kizáróan elmondhatom, hogy a húgaként engem is meghatározott a bátyám közege. Egészen piciként ültem vele a romkocsmák világot analizáló ülésein.

Fotócredit: Éder Vera

Éppen ezért nem volt nehéz kapcsolódnom a Varjúkirály szereplőivel, de leginkább a cigánnyal, a kisebbségivel, a babonákba menekülő lélekkel. Azzal a húsba vágó mélységgel, ahogy azt a szerepet megformálja Gulyás Hermann Sándor a maga egyszerűségében. Mégis összetett képet kap a néző. Nem hiszem, hogy él Magyarországon olyan színházba járó ember, aki ne találkozott volna a szegregáció valamely formájában. Jól tudjuk, hogy szellemként hasít közöttünk. Nem beszélünk róla túl sokat. Ha nem a szociális szférában mozogsz, ha nem vagy állami egészségügyi dolgozó, ne talán pedagógus, akkor elvétve fog szembejönni veled, hogy mit jelent cigánynak lenni – vidéken.

Nem a főváros relatív befogadó közegében. Nem és nem. Milyen vidéken kilógni a sorból. Milyen szégyelleni azt, amit úgy sem lehet takargatni – a bőrszínedet vagy éppen a beszéd stílusodat. A Varjúkirály nem tesz igazságot. Nem mondja meg, hogy mit kellene vagy sem gondolnod a világról. Nem állítja, hogy az ásotthalmi közeget meghatározó államférfivel baj lenne. Egyszerűen csak eléd tár egy világot, amivel úgy tudsz kapcsolódni, hogy közben nem tudsz nem bevonódni. Mert a véredben vagy a magyarságod.

Fotócredit: Éder Vera

Az anyatejjel szívtad magadba: viselkedni tudni kell. Szemöldök mozgásokból kiismerni a kiismerhetetlent. Figyelni és nem kérdezni. Lépni, amikor elvileg nem lehet. Semmiképpen sem szólni, főleg nem ellenkezni, amikor nem mondják, de tudod, hogy nem lehet. Ezt a kultúrát zsigerileg lehet érezni, avagy sem.

És, ha valami, akkor ez nem megy a színdarab – számomra főhősének – kisebbségi szereplőjének. Nem tud beleérezni magát az elvárásoktól hemzsegő magyar valóságba. Az uram-bátyám viszonyrendszerbe. Merthogy hite van. Belső iránytűje, ami jelez, ami harsog, hogy BAJ van!

Tök mindegy, hogy mit állítanak neki. Nem lehet eltéríteni. Nem hajlandó belefeledkezni a földi valóság hedonista élvezeteibe. Szeretne, de nem megy. Vágyik az anyagi javak után. (Ugyan ki nem?!) Ne tagadjuk el, hogy mindenki pénzből él. És a normális kereset alanyi jogon is járhatni egy normálisabb világban. Illúziókat ne kergessünk. Legalábbis Kelet-Európa határvidékén semmiképpen sem.

A Varjúkirály nem vidám darab. Még sem éri meg kihagyni, mert reflektál rád. Az életedre, a magyarságodra, az elakadásaidra és a jelenlegi élethelyzetedre.

A színdarab megtekintheti a DANTE Közösségi Alkotótér kreativitással átszőtt falainak menedékében.

The post Varjúkirály – a húsodba vág! appeared first on Igazinő.

Szó sincs róla, hogy nem lenne elég a számára, ha „csak” anya lenne. Vagy „csak” feleség lenne. Félreértés, hogy a 21. század amazonja mindent akarnak. Korántsem. Egyszerűen csak másként kerültek górcső alá, mint azon nőtársaik, akik pár évtizeddel ezelőtt vették magukra a dolgozó nő, a feleség, az anya, a testvér, a gyermek, a barátnő, a szomszéd felfoghatatlanul sok szerepét.

Rég nem várok megértést, amiért még nem szültem gyermeket. A társadalmi norma szerint lehet, hogy nekem már nem is lesz. Mert hát harmincöt felett ugye…És nem. A kor nem csak egy szám. Főleg nem biológiai értelemben. Az edukáció fontos, elengedhetetlen kelléke a közösségi média uralta kornak. Egy társadalomnak, ahol a mesterséges intelligencia térnyerésével folytonosan fel kell tenni a kérdést:

Vajon mi igaz?!

Lássuk be, hogy a válasz egyre nehezebben értelmezhető összefüggések egyvelegéből áll.

A jelenkort meghatározó rohanást, az elvárásoktól hemzsegő világot nem lehet megállítani. Az önvezető autók behálózhatják a bolygót (legyen ez a gondolat bármennyire is ijesztő), de varázspálcája egyelőre még nincs senkinek.

Pontosan ezért hiszem, hogy az értékteremtés a valódi közösségek erejében rejlik. Kevés annál emberibb, esendőbb és lélekemelő dolog létezik, mint amikor generációk ülnek egymással szemközt a ropogó kandalló melegében.

Nem szeretnék pátoszos lenni, mert helye annak vajmi kevés kellene, hogy legyen. Már csak a félreértések elkerülése érdekében. Sokan negatív értelemben, hatásvadásznak értelmezhetnék. Pedig szó sincs róla.

A Hengermalom Kúria a maga teljességében ad ünnepi hangulatot – egyszerűen a korhű falaival. A kényelmi faktorokat nem nélkülöző, de mégis időutazásnak beillő berendezésével. Azzal, hogy valóban megérzed az élet lassúsággal teli ízét. Azt, hogy lehet rohanni, lehet kapkodni, lehet mindent akarna, de van egy hely Budapest belvárosától csupán másfél órára, ahol jó értelembe véve megállt az idő.

Nem nyomasztóan, nem fullasztóan. Csupán csak bizsergetően kellemesen. Talán, mert nem akar hivalkodni. Nem akar megszerelni. Nem azt harsogja, hogy a longevity jegyében minden bajod egy csapásra megszűnik. Nem kecsegtet minden földi jóval. De tudod – vagy talán még csak sejted – nem szükséges, hogy egy rövid kikapcsolódás mindent is megadjon. Nem azt mondom, hogy a wellness központoknak nem lenne létjogosultsága. Máshogy adnak a maguk piacra optimalizált értékrendszerével.

Ugyanakkor, ha keresed azt, hogy a lelket hol tud megpihenni. Hol tud az elméd egy parányit lecsendesedni a folytonos zakatolásból, akkor okvetlenül vedd számításba a vidéki vendéglátás könnyed romantikáját.

Tagadhatatlan, hogy a rohanó életvitelem mellett, ha nincs a Felolvasóest a Hengermalom Kúria szervezésében…nos ez esetben nem tapasztalom meg, hogy mennyire nagyon szükséges megpihenni, egészen kicsit leereszteni. Az meg valóban hab a tortán, hogy megélhettem: az írásaim gondolatébresztőnek hatnak, és csodás beszélgetés alapjául szolgáltak. Ültem és hallgattam a jelenlévők gondolatait, megéléseit, élettörténeteit. És csak remélni tudtam, hogy elég mélyen magamba tudtam szívni a Felolvasóest apró mozzanatait.

Az online tér lehetőséget ad a magazinunk fennállására, de offline események valódiságát semmi nem tudja felülírni.

Hála és köszönet a Hengermalom Kúria csodás menedzserének a szervezésért.

The post A pihenés nem ördögtől való! appeared first on Igazinő.

Ahogy pontosan tisztában van azzal is, hogy minél inkább ellenkezik, minél inkább lázad, minél erősebben ellen tart – annál nehezebb lesz a sorsa.

Végtelenül okos fiú – Nemes László, igen így jegyzi (az) Árva című filmet, a Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, az Oscar-és Golden Globe – díjat nyert, Saul fia rendezője. Nem titok, hogy személyes szálakkal átszőtt a történet.

És, ha valami csodálatos benne, akkor az, hogy egyénenként szól mindannyiunkhoz. Nem csak arról van szó, hogy a második világháború utáni évek, az 1956-os forradalmat követő borzalmak a bőrünk alatt léteznek magyarként. Természetesen ez mind igaz. Hiszen ez a történelmünk. Ez az, amitől hidegrázósak leszünk, mert nemcsak Nemes László apja élte meg az ötvenhat utáni időt, de az én nagybátyám is bujkált a megtorlás elől.

Forrás: Farbaky Tamas

A mai napig egyfajta tiszteletteljes távolságtartással kerülhet említésre neve. Lázadó volt. Forradalmár, aki kockára tette a vidéki család jó hírét. Igaz, hogy addigra már bőven benne jártunk az államosításban. A paraszti családom földjei már nem az ő földjeik voltak. Ment minden a közösbe, elindult a kárpótlás nélküli vagyonelkobzás. És ezt a nagybátyám nem bírta tétlenül nézni. Harcolt, hogy aztán egy életen át a családunk fekete báránya legyen. A tékozló fiú, aki budapesti pincékben tengődött, vergődött, fázott és éhezett – pont, ahogy a filmben bujkáló Tamás.

Éppen ezért ez a film a maga pergő, de ólomsúlyos filmkockáival hamar rabul ejti a nézőt. Bevallom nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, hogy a Magyarország idei Oscar-nevezett filmje milyen fogadtatásban részesül majd Hollywoodban a Dolby Színházban. Nehéz megmondani a világ másik felén egy olyan történet, amit magyarként a részemnek érzem.

Azonban abban biztos vagyok, hogy a magyar közönségnek – úgy a budapesti, ahogy a vidékinek. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt szól Andor, az édesanyja (Waskovics Andrea) és a lágerben életét vesztett édesapa története. A kisfiú (Barabás Bojtorján) ösztönösen keresi a kapcsolódást az édesapjával, a kultúrájával, a vallásával, a héberrel. A létezés misztériumának éli meg, hogy ugyan még nincs ott az apja, de haza fog térni. Neki nincs más dolga, mint hinni, bízni és töretlenül reménykedni.

Felnőttként, a történelem viszontagságait ismerőként nem lehet könnyeknél kibírni a jeleneteket, ahogy megnyugvást lel a saját maga által kreált hitvilágban. Fájdalmasan pokoli szembenézni azzal, hogy mit tett és sajnos tesz az egyénnel a politikai csatározás háborgó tengere.

Merthogy jó lenne azt mondani, hogy az, amit (az) Árva című filmben látunk a múltunk egy darabja. Fontos és szükséges, de magunk mögött tudhatjuk. Csak, hogy ez sajnos korántsem igaz. Ugyanakkor éppen ezért lesz annyira aktuális a film.

Pontosan így tud erőt sugározni nemcsak a 12 éves Andor, de a mindenáron apja helyébe türemkedni akaró Misu is. A hentes, aki jellemében, megjelenésében és elakadásaiban a mészáros mesterségen túl – ember is. Ugyan csak haloványan, de időnként kikandikál belőle némi érzelem. Valójában Misu (Berend Mihály, Grégory Gadebois) szerepében egy a családját, fiát elvesztett apa áll – maga fel nem dolgozott traumáival.

A kérdés mindvégig költői marad és velünk tart a filmkockákon túl. Vajon fel lehet dolgozni azt, amit a 20. század tett velünk?

A hazai mozikban október 23-kától tekinthető meg az alkotás, amely úgy szól egyénhez, hogy közben nem felejt el reflektálni össztársadalmi szinten sem. Egyetlen dolgot biztosan nem tud – könnyednek nem nevezhető, de gyanítom ez nem is volt cél.

The post Trauma, trauma hátán – Nemes Jeles László ismét alkotott! appeared first on Igazinő.

Mégis akadt egy srác. Egy fekete hajú, vékony, nagydumás, aki hagyott beszélni. Egy fiú, aki itta a szavaimat. Egy enyhén vámpír külsejű menő srác a társadalom tudományi karról, akit érdekelt Freud gondolatainak pontos szétszálazása. Egy teli szájjal dumáló mesefigura, aki mellett hercegkisasszonynak érezhettem magam. Természetesen nem voltam tudatos az érzéseim jelentésére. Szerelemnek hittem a szárnyalást. Lüktető energiát adott a figyelme, az értő tekintete.

A végig beszélgetett éjjelek hajnali delíriumában, a Tisza-part nyári ragyogásában a jövőmet terveztem vele. Nagyon fiatalok voltunk még, de a belső hitrendszerem értelmében egy gyermek nem lehetett volna akadály. Ugyan még nem került sor az aktusra, de a csókjával ki tudtam egyezni. Az ajkainak a szárazsága zavart talán, de biztosra vettem, hogy ha a felesége leszek – a világ kivételezett asszonya – akkor esténként finom szőlőzsírral ápolom majd.

Soha nem kértem tőle kizárólagosságot. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem merült fel bennem, hogy kellene. Anyám ugyan próbált figyelmeztetni, de lepergett rólam az aggodalma. Különben is csak az érdekelte, hogy a lánya egyetemista lett.

Azt nem értette, hogy a felvételi nem jelent egyet a diplomával. Nem látta, hogy már máshol jártam agyilag. Megvolt a sikeres felvételi, de ez nem jelentett semmi. Hogy vehette készpénznek, hogy le is tudok diplomázni? Azonban a vékony fekete hajú srác szavak nélkül látta a lelkemet.

Időt szánt rám, de mégis engedte, hogy annyit adjak magamból, amennyit tudok. Tovább lebegtetett ez az érzés, és el is felejtettem feltenni a kérdéseimet. Mert idővel szerettem volna tudni, hogy mit tervez velem? A hónapok múlásával kezdtem megérteni, hogy a közös jövőnk ábrándjai egyoldalúan égnek bennem olyan hatalmas lánggal. Az enyhén vámpír külsejű szépfiú nem látja, hogy nem élhetünk egymás nélkül.

Nem képes megengedni magának a tudatot, hogy megtalálta élete szerelmét. Nem mondta, hogy szeret. Nem mondta, hogy soha nem fog elhagyni. Nem is vártam tőle. Egyszerűen éreztem az ölelésének erejéből. Az álmatlanul töltött folyó-parti reggelek bántó fényességében az ölelésének az ereje elárulta. Nem követeltem szavakat, mert bizonyosságot sugallt a teste.

A vizsgáimra, a beadandóimra, egyáltalán a fizikai jól létemre semmi erőm nem maradt. Az aprócska albérleti szobám romokban hevert. De boldog voltam, és ez megnyugtatott. A teljesítési kényszer alábbhagyott a sikeres félévet illetően. A megérzéseimre bíztam magam. Úgy éreztem nem eshet bántódásom, mert van, aki nemcsak szeret, de ért is.

Nem számítottam a hírre. Nem éreztem a közeledtét. Logikai vizsgára vártam, amikor egy óvatlan pillanatban meghallottam, hogy T – a vékony fekete hajú, vámpír külsejű szépfiú – kibékült a barátnőjével, akinek a létezéséről sem tudtam.

The post A másik nő…a szégyentelen! appeared first on Igazinő.

Minden erőmmel azon voltam, hogy feloldjam a lelkem mélyén dúló eszeveszett kétségbeesést. Hiszen felnőtt, sőt férjezett voltam. Önálló életem volt. Egészen szépen felfelé ívelő karrierrel. Huszonhét évesen akár büszke is lehettem volna magamra. Megvalósítottam mindazt, amiről nem egy tanár állította, hogy nekem nem fog menni. Soha nem értettem, hogy ha a diákokba nem önbizalmat, bátorságot, rendíthetetlen tudásvágyat akarnak csepegtetni, akkor vajon miért választották a tanári pályát? Nincs bennem harag. Csupán csak értetlenség. A pedagógusi pálya telis-tele van buktatókkal.

És azon a naplementés péntek estén, ahogy fáradtan elbaktattam a rendőrpalota monumentális épületegysége árnyékában – rádöbbentem, hogy az anyám az egyetlen, aki fáradhatatlanul támogatta a terveimet. Ha éppen „olimpikonnak” készültem, akkor kelt velem hajnalban. Ült mellettem matek leckét írni. Olvasta velem a kötelezőket.

Az anyukám mindent megadott a kislányának, amit csak tudott. És most mégis rácsaptam a telefont. Egyszerűen, mert elegem lett a „mindent is tudó” okoskodásából. Kamaszkoromtól kezdve semmi másra nem vágytam, mint hogy végre visszakapjam az anyámat. Azt a szeretetgombócot, aki nem akar folyton tőlem valamit. Azt a nőt, aki képes meghallgatni. Azt az anyát, akinek az ölebe hajthatom a fejem, és végre egy kicsit megpihenhetek.

A racionális oldalam mindent értett. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában voltam azzal is, hogy a világon a legjobban szeret. Csak, hogy nem vette figyelembe, hogy a gondoskodásáért cserébe mindent megvalósítottam, amit csak akart tőlem.

Kisiskolásként szavaló versenyt nyertem. Aztán kitűnő tanuló lettem. Évsportolója. Bejutottam a megye legjobb gimnáziumába. Másodikként. Ugyan azt mondta, hogy neki nem az számít, de éreztem, hogy azért ez is fontos volt.

A gimibe vért izzadtam. Látta a szenvedésemet, de nem tudott segíteni. Nem ért el hozzám a megnyugtató hangja. Valahogy a folyamatban elkapcsolódtunk egymástól. Sokszor azt éreztem, hogy a barátnőimet jobban kedveli, mint a tulajdon lányát. Meg azt is láttam, hogy megvan a maga baja a menopauzával. Habár nem választottam, de nem tehettem az ellen semmit, hogy negyven évesen szült.

Ezért aztán a tinikorom egybeesett az anyám „leáldozásával”. Ő maga mondta így. Ez ugye azt is jelentette, hogy mind a ketten hormongőzös állapotban lézengtünk. Kerestük a helyünket a megváltozott testünkben. Anyám egyre kevésbé érezte magát nőnek, a kislánya pedig egyre inkább szerette volna, ha kivirágozhat.

Anyám éppen búcsúzott a menstruációjától, amit állítása szerint sosem szeretett, amikor a kislánya éppen csak ismerkedett a női létet meghatározó ciklussal. A piros betűs napokkal, a fájdalommal és a megszorításokkal. Anyám gyűlölte a tampont. Ezért nekem se javasolta. Nem tiltotta, de nem is tekintette opciónak.

A gimi végére alig vártam, hogy végre egyetemre mehessek és elköltözhessek otthonról. Majdhogynem kicsináltuk egymást mire leérettségiztem. A diplomaosztómra már el sem jött. Sértett kisgyereket játszott. Gyűlöltem értem. Majd kiengesztelhettem egy két hetes dél-amerikai körúttal. Már pályakezdőként magasabb keresettel bírtam, mint anyám valaha. Mégis csak igaza lett, mert a tanulás kifizetődött. Ha anyagiakban mérjük, akkor mindenképpen. Csak azt kalkulálta el a drága jó anyukám, hogy az önként vállalt folytonos áldozat hozatala mellett – elfelejtett élni. Ez pedig azt vonta magával, hogy immáron tizenegyedik éve próbálom túlélni a halálának az évfordulóját.

The post Az anyukám feltétel nélkül szeretett…de későn kaptam észbe! appeared first on Igazinő.

„Milyen nő az ilyen?”

Hát elmondom, hogy az a nő, aki nem akar gyereket: leginkább dolgozik a belső világán. Felteszi magának azt a nagyon illetlen kérdést, hogy vajon mi baj lehet vele?

Egyfajta billog ez, amit nem lehet semmivel letakarni. Ha elmúltál harminc és nincs gyereked, akkor furcsa vagy. Pont. Azzal sem vagy előrébb, ha szervi okok miatt nem hordozott még magzatot a méhed. Hidd el kipróbáltam, hogy esetleg némi együttérzést válthat-e ki, ha azt hazudom, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem élhetem át a gyermekáldás szentségét. Vajmi kevés sikerrel jártam. Értetlenséget, szánalmat és számtalan kéretlen tanácsot kaptam cserébe.

Éppen ezért leszoktam a szervi rendellenességek vázolásáról. Elfogadtam, hogy a legjobban működő taktika – a taktikázás teljes mellőzése.

Egyébiránt az volt a meztelen igazság, hogy kerestem a férfit, akitől akarnék gyereket. Vártam, hogy belépjen az életem az a pasi, akiben nem csak a macsót látom, de az apát is. És kétségtelen, hogy ezen a vonalon intenzív elakadásba futottam. Merthogy nem akartam mindenáron gyereket. Ezek a macsó pasik meg nem értették, hogy miért vagyok kivétel. Hiszen már annyiszor átélték, hogy az amazon típusú csajuk idővel elkezdi pedzegetni a babatémát. Ez nem kitaláció – mind a fejemhez vágta, hogy nem értenek. Náluk ez a bevált szakítós forgatókönyv. Felhúzzák a nyúlcipőt, mert a nő olyat akar kisajtolni belőlük, amit ők nem akarnak.

Így a kapcsolatok felszámolásának feladata általában nálam landolt. Nem éreztem benne különösebb kihívást. Ha elég volt, akkor elég volt. Legalább visszakaptam újra a lakásom békés nyugalmát.

Aztán a harminckettedik születésnapom környékén megismertem az elvált, kétgyermekes apukát. Fiatalon lett apa. És még mindig csak harminchat éves volt. Szerintem a legszebb férfikor. És ezt mosolyogva a szemébe is mondta az ismerkedésünk elején. Akkoriban még teázgatni jártunk, és bikram jógára. Mesebeli utazásnak indult. Egy csodás kezdetnek, amely során könnyedén csúsztam bele a meggondolatlan álmok szövögetésébe. Habár nem tűnt elrugaszkodottnak, hogy megállapodjon mellettem. Tizen évet volt együtt a feleségével, és ez óhatatlanul azt üzente nekem, hogy akkor ez velem is lehetséges. Sosem faggattam a velem való terveiről. Élveztem az együtt megélt pillanatokat. Ha üzleti útra ment, akkor fizikailag fájt a hiánya. De megnyugtatott az érzés, hogy hozzám jön haza. Ugyan két év után sem költöztünk össze teljesen, de majdnem minden este velem aludt. Szorosan magához húzva, a fülembe súgva, hogy imádja az illatom.

Szirénének volt ez a méhemnek. Mély és nagyon intenzív zsigeri vágyat kezdtem el érezni a gyermekáldás iránt. Földöntúli boldog mosollyal üdvözöltem. Végre velem is megtörtént! Végre megéreztem, hogy mit éreznek a nők, akik megtalálták a férfit, akitől gyermekük született.

Csodálatos, ringató, puha érzés volt, hogy végre belépett az életembe a nagybetűs férfi, akitől utódot akarok. Kétségtelen, hogy szerettem a kiskamasz gyerekeivel lenni. Ők is szerettek, mert minden hülyeségre kapható voltam. Jöhetett a legfélelmetesebb vízi csúszda vagy éppen bármilyen koncertálom. Ugrottam, hogy megvalósítsam a vágyaikat. Gyakorlatilag mindenféle kapcsolatrendszeremet bevetettem, hogy a legjobb helyekre szóljon a jegyünk. Sokszor elvittük a volt feleséget is. A gyerekek anyukáját. Tiszteltem benne a nőt, az anyát és azt, hogy az ellenérzéseit legyőzve kedves velem.

Ízlelgettem a szót: mozaikcsalád.

Semmi kivetnivalót nem láttam benne. Az lebegett a szemem előtt, hogy a mi babánknak egy elképesztő színes-szagos nagy család juthat. A koromból adódóan meg a férfi két gyermekére való tekintettel – egyetlen babát terveztem. Egy csöppséget, akinek két nagytestvér lehet az örök támasza.

Később sokat agyaltam, hogy vajon hol csúszhatott félre a kommunikáció. Mit nem vettem észre? Igaza volt, amikor könnyes szemmel azt mondta, hogy soha nem ígért nekem szaporodást. A száját elhagyta a szaporodni szó. Ezen a ponton már nem tudtam figyelni. Talán olyasmi lehetett, hogy már nem akar szaporodni sem velem, sem mással. És nem értette, hogy miért nem akarok csak az övé lenni. Azt mondta, hogy nem akar osztozkodni rajtam egy gyerekkel.

Őszintén meglepett a viselkedése. Próbáltam meggyőzni, hogy nem volt a felesége vagyok. Nem fogom elhanyagolni csak, mert világra hozom a szerelmünk gyümölcsét. Azt mondta, hogy túlságosan idealista vagyok. Nem értettem vele egyet.

A szakítás fájt, de valójában az oda vezető útba haltam bele. A tudatba, hogy félreértelmeztem a jeleket. Az érzésbe, hogy elcsesztem életem lehetőségét. Elvesztettem a férfit, akit annyira szerettem, kívántam, hogy gyermeket akartam tőle.

The post Elvesztettem a férfit, akitől gyereket akartam! appeared first on Igazinő.

Kata: Mesélj egy kicsit kérlek a kezdetekről. Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy tabumentesen fogsz kommunikálni a szexualitásról?

Máté: Nagyjából 22 éves koromban gondoltam rá először, hogy csinálhatnék egy kurzust a csajozásról, férfiaknak – de az élet, itt végül még mást tartogatott számomra. Ezután kiteljesedtem két szakmában, majd újra azt vettem észre, hogy keresem önmagam. Így jött az ötlet, hogy azzal foglalkozzak, aminek már rengeteg energiát szenteltem életem során – mert mindig is nagyon érdekelt. A fiatal felnőttkori gondolatokat, egy, már valamivel bölcsebb szándékkal átgondolva, így kezdtem bele a férfiak, majd később a nők szexuális intelligenciájának fejlesztésének támogatásába.

Kata: Nem volt benned félelem a fogadtatást illetően?

Máté: Természetesen volt. Halogattam is az első posztot. Hiába van meg hozzá a kellő magabiztosságom, az “internet népe” sokszor támad, ahol csak lehet. Az pedig, aki azt mondja, ez egyáltalán nem érinti meg tartalomgyártóként, feltehetően nem osztja meg a teljes igazságot az érzéseiről. Aztán, amikor publikáltam az első tartalmaim, berobbantak. Ez adott egy kellemesen bizsergető érzést, hogy van rá igény. Ennek ellenére, lépésről-lépésre, tudatosan építettem fel a tartalmakat – látva a végcélt. A személyes márkám üzletről, önismeretről, tudatosságról szólt korábban. Nem lehetett csak úgy, egyik napról a másikra belevágni abba, hogy „na, és így izgasd a G-pontot, hogy felejthetetlen legyél az ágyban”. Ez egy érzékeny téma, és persze üzleti kockázatot is hordozott számomra. 

Fotó credit: Bujdos Máté

Kata: Szerintem az egyik legnagyobb erősséged, hogy közérthetően beszélsz a szexről. Honnan merítetted a bátorságot?

Máté: Részben onnan, hogy gyerekként ritkán mondták meg, mit kell gondolnom. Nem kaptam meg intravénásan azt a “hiedelemrendszer csomagot”, amit sokan a családjukból hoznak. Például, hogy a testi vágyakról, azok megéléséről, nem beszélünk, mert tabu. A saját utam jártam a saját elképzeléseim szerint. Magamat neveltem fel, mert a szüleim lemondtak rólam gyerekkoromban. Ez sok kihívással, de sok ajándékkal is járt. Másodrészben pedig, egy soha véget nem érő, hosszú önismereti út vezetett a mai önmagamig, akinek fontos az önazonosság és hitelesség. A bátorság csak egy kis része mindennek.

Kata: Te hogyan látod, lehet-e tanulni a jó szexet?

Máté: Igen, kétségtelenül. De ehhez nyitottság szükségem önmagunk és a másik megismerésére és egy olyan vágyott állapot, ahova tényleg szeretnénk eljutni. Ha van hajlandóság és cél, kisebb-nagyobb mértékben minden készség és tulajdonság fejleszthető – a szexualitásban is.

Kata: Sokszor elhangzik, hogy egy pár „nem kompatibilis szexuálisan”. Ez szerinted valós dolog?

Máté: Van, amikor a kémia egyszerűen nincs meg, ebben egyetértek. Azonban, ha két ember szexuális kapcsolatot létesít egymással, és az első alkalom nem a vártak szerint alakul, az nem jelenti, hogy nem kompatibilisek egymással. Valószínűleg összehangolódást, és egy kis tudatos fejlődést igényel, egyik, a másik, vagy mindkét fél részéről.

Fotó credit: Bujdos Máté

Kata: Napjainkban nagy népszerűségnek örvendenek a nyitott kapcsolatok. Mit gondolsz a monogámia vs. non-monogámia kérdéséről?

Máté: Ez az emberiség egyik nagy kérdése. Tény, a szex ellaposodhat és könnyen unalmassá válhat hosszútávon. Viszont újra vérpezsdítővé lehet tenni, hogy ha két emberben van elég nyitottság és hajlandóság, hogy munkát fektessenek a szexuális életük működtetésébe. Nem lehet megúszni az őszinte beszélgetéseket, amelyekik először félelmetesnek tűnnek. És azt sem, hogy időnként félretegyük az egónkat. De sajnos az új dolgok kipróbálása a legtöbb párkapcsolatban elmarad, mert a szexről beszélni, és a rejtett vágyainkat akarni megélni akarni tabu. A fantáziát, szerepjátékokkal például nagyszerű módon életre lehet kelteni, ha az embenek van egy kis önismerete is. Ha viszont a vágyak nem kerülnek kielégítésre valahol, akkor az ember előbb-utóbb máshol keresi a kielégüléstazt. Ahogy a szex, a monogámia és a non-monogámia is két ember kölcsönös megegyezésén és egymás tiszteletén alapszik. Ha ez megvan, minden működhet.

Kata: Talán egyetértesz, talán nem, de szerintem a nők nagyobb arányban elfogadják, hogy a szex tanulást igényel. Míg a férfiak hajlamosabbak azt hinni, hogy ösztönösen mindent tudnak.

Máté: Nagyon jó, hogy felhoztad ezt a témát. Az egyik kihívás a férfiak részéről az egó. Önreflexióra és tudatosságra van szüksége annak, aki tanulni szeretne a szexről – főleg, ha azt egy másik férfitólFérfitól szeretné megtenni. Máskülönben, valószínűleg csak olyan szavakat ismétlődnek belül, hogy: “nehogy már ez a szőrös fickó mondja meg nekem az Instagramon, vagy a Facebookon, hogy én hogyan elégítsem ki a csajomat.” Pontosan ezért, a tartalmaim eleinte sokakból ellenállást váltottak ki. Aztán az emberek úgy gondolták, “na jó, kipróbálom, miről beszél ez a csávó”. Ekkor pedig jött a felismerés és tapasztalat, amit követett a tartalmaim iránti elköteleződés és az egyre kisebb ellenállás. (nők és férfiak részéről egyébként egyaránt hasonlóan.) Egy év alatt közel 50 millió videómegtekintés, és 107 ezer új követő lett az eredménye. Az emberek érzik, hogy szükségük van valamire, amit korábban nem kaptak meg sehol – az oldalaimon pedig biztonsággal magukévá tehetik, amire vágynak.

Máté jelenleg a NŐI-ENERGIA MESTERKURZUS utolsó simításait végzi, amelyben hangsúlyt kap többek között a transzgenerációsan, össztársadalmi szinten nőkbe kódolt szégyenérzet megdolgozása is.

The post Bujdos Máté: “Így izgasd a G-pontot, hogy felejthetetlen legyél az ágyban!” appeared first on Igazinő.