Sokáig azt hittem, hogy szeretek veszélyesen élni. Holott csak az érzékeim rabja voltam – úgy testben, mint lélekben. Az evészavarom vagy, ha úgy jobban tetszik az érzelmi evés az életem teljesen természetes része volt. Pont, ahogy a testedzésfüggőség is.

Azért edzettem, hogy ehessek. És azért ettem, hogy edzhessek. Nem ez annyira nem igaz. Mert volt, hogy nem ettem. A súlyom ingadozott. Hol a kórosan sovány tartományban kódorgott, hol pedig a normál felső határán nézett velem farkasszemet. Az életemet teljes mértékben áthatotta az evés, nem evés, edzés, nem elég edzés körüli teendők sora. Abszolút az életem mozgatórugója lett. És ugye ezáltal kimeríti a függőség definícióját.

Függőség

„Addikciónak vagy szenvedélybetegségnek azokat a viselkedésformákat nevezzük, amelyek fölött a személy képtelen kontrollt gyakorolni, s ezért ezeket kényszeresen újra és újra végrehajtja, illetve amelyek a személyre – és többnyire a környezetére is – káros következményekkel járnak.” – Demetrovics Zsolt és munkatársai meghatározásában.

Míg egy másik megközelítés:
„a szenvedélybetegek számára az öröm, boldogság, eufória, kielégülés állapotának kizárólagos forrása egy fókuszált tevékenységre szűkül, élete ettől függ…”.Kasza Zsuzsanna szavaival.

Az bizonyosan jól kivehető, hogy az addikció – legyen az bármilyen – mindent felülír. Nem számít, hogy a külvilág zaja. Minden mindegy, mert az edzésnek meg kell lennie. Az ételnek funkcionálnia kell. És a körforgás csak pörög tovább.

Az igazság az, hogy hosszú ideig jól tudtam magamat is áltatni az egészségtudatosság mázával. Merthogy valóban volt benne valami. Figyeltem az alapanyagokra, a makrók arányára, a kiegyensúlyozott vízfogyasztásra. És nagyon tudtam, hogy a mozgás szükséges a testi-lelki jólléthez. Csak aztán ezek a skála azon részére tolódtak, ahol intenzíven és erőteljesen mindent felülírtak. Természetesen akadtak figyelmeztető jelek. Időnként lesérültem, de leleményesen megoldottam, hogy nem tudtam futni, akkor bicikliztem, ha azt sem, akkor úsztam. Mindeközben pedig büszke voltam magamra, hogy „semmi nem állíthat” meg.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a mai világ egészségtudatos létezése tulajdonképpen még alá is támasztja, hogy túledzeni magad – menő. Pont, ahogy végletesen figyelni az étkezés tápláló mivoltára. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a család megszokja a különcséget. A barátok vagy lecserélődnek szintén megszállott fitnesz bolondokká vagy egyszerűen csendben hallgatnak, esetleg elmaradoznak.

Az érzelmi evés, a túlevés, az evés körül szambázó folytonos gondolatok nehezen megfoghatóak, mert sokszor az identitásod részévé lesznek. A függő nem tűnik fel, hogy függő. Neki a függősége a mentsvára, az élete alfája és omegája – egy bizonyos pontig. Addig a határvonalig, amíg a szenvedés már olyan méreteket ölt, hogy valóban képtelenség tovább cipelni a terheket. Mert szembe kell nézni a megmásíthatatlannal ténnyel – az evés pótcselekvés lett. Egy tünet, ami azt jelzi, hogy lelki értelemben valami nincs rendben. A psziché segítségért kiállt. Szeretné, ha mélyebb tudatosságban nyerhetne értelmet az a szenvedés, amit az evés, mint függőség kikényszerít. Hiszen, ha túleszed magad, nem eszel, éhezel, hajszolod magad az edzőteremben, a futópályán, akkor valóban egy bántalmazó kapcsolatban élsz saját magaddal. És ez fájdalmasan veszélyes.

Szerző: Baranyai Kata

Életegyensúly – Baranyai Kata Life Coaching

The post Pokoltúra az evés körül! appeared first on Igazinő.

Lássuk be, hogy azért ez a mai Magyarországon már önmagában teljesítmény. És nem, nem azért, mert neki „könnyű”, hanem mert máshogy nem megy neki. Az idevezető út pedig korántsem volt kihívásoktól mentes.

Kírával hosszasan beszélgettünk a segítői hivatásáról és az azt megelőző szakaszról. Habár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de magam is jártam a virtuális rendelőjében, és meglepően sok mindenre ébresztett rá a vele való beszélgetés, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nézzük hát a beszélgetést.

Mi sarkallt a mentálhigiénés szakma felé?

„A legelején úgy gondoltam, hogy baromi jó kiegészítése a rendezői munkának, mert úgyis folyamatosan emberekkel foglalkozom. Kicsit olyan ez a hivatás mintha a segítőjük vagy a pszichológusuk lennél. Naponta akár 20-30 különböző emberrel dolgozol együtt. Mindenki teljesen más személyiség, különböző életszakaszban, idegállapotban. Rendezőként az a feladatot, hogy egyenként és csapatként is együtt tudj velük működni. És ez nekem fizikálisan és mentálisan is kegyetlenül nehéz volt. Volt olyan, hogy bezárkóztam a mosdóba, hogy egy kicsit egyedül legyek. Azt éreztem, hogy nem bírom elviselni, egyszerűen nem tudom megugrani.

Szinkrondramaturgból lettem szinkronrendező. Az első év kínkeserves volt, de közben meg egyfajta terápiakánt működött, mert már a folyamatban annyira elfáradtam, hogy le kellett vetkőznöm a megfelelési kényszeremet – tulajdonképpen a túlélésem érdekében. Majd elkezdtem nagyon élvezni, de közben pörgött minden ezerrel. Egyik munkából mentem a másikba. Pont, ahogy Máté is. (Járai Máté színművész, Járai Kíra férje.)

Nem vettem észre, hogy az idegrendszerem végérvényesen elfáradt. És Máté idegösszeomlását követően nálam is beütött egy egészen hasonló állapot. Nagyon szerettem volna Máténak segíteni, de nem tudtam. Egyszerre volt jelen a hajtás a munkában, a tehetetlen és ezáltal őrjítő érzés, hogy nem tudok segíteni az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Már nem kellett sok és jelentkeztek az első tünetek.”

Mit éltél meg?

„Szédülést, iszonyú erejű szédülést, általános rossz közérzet. Ezt tetézte a teljes motiválatlanság. Később kiderült, hogy ez a generalizált szorongás, ha nevén akarom nevezni. Úgy tudom leírni azt időszakot, mintha egy akváriumba kerültem volna. Bármit csináltam, bárkivel beszéltem egy üvegfalon keresztül történt. Mintha satuban lett volna a fejem. Úgy éreztem, hogy egy másik világban létezem. Konkrétan semmi, de tényleg semmi – sem a lottó ötös kilátásba helyezése, sem az, ha visszafiatalodom harminc évet – nem tudott reményt vagy egyáltalán egy cseppnyi vidámságot elhinteni bennem.”

Mi vezetett ki?

„Egy idő után elkezdtem érezni, hogy mi az, ami egészen picit, de stabilan segít. Ezt nem egy felfelé ívelő egyenesként kell elképzelni. Voltak igen pokoli visszaesések, de ezen a ponton már tudtam töltődni a természetben. És ugyan sokaknak meglepő lehet, de a szex is mindig jót tett.”

Jóízűen a felnevetünk mind a ketten.

Hogy álltál a mozgással, sporttal?

„Az idegi kimerültségnek van egy olyan szintje, amikor egyszerűen képtelen vagy mozogni, mert fizikailag nem megy. A kranioszakrális terápia segített, ami szerintem nagyon jó, de nagyon fontos a jól megválasztott szakember. És végül is ez vezetett a mentálhiginiénés tanulmányaim megkezdéséhez.”

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi volt a legnehezebb?

„Nagy horderejű változás volt az életemben, hogy nem tudtam egyedül lenni. Egyszerűen nem bírtam el. Nagyon nehéz volt magammal szemben megemésztenem, hogy én, akinek kifejezetten igénye van az egyedüllétre – nem tudtam nem társaságban lenni. Alapjáraton sokat vagyunk külön Mátéval. Teljesen bevett szokás volt az életünkben, de ezt egy időre fel kellett függeszteni. Valójában az is teher volt, ha a lakásban kellett lennem. Menekültem abból, ami addig biztonságot adott. Mentálisan, ha lehet, akkor ez még nehezebbé tette, de a barátaim nagyon jól „vizsgáztak”, mert mindig volt kinél aludnom, kivel lennem.”

Nálad mi a helyzet függőségek tekintetében?

„Nekem a legnagyobb függőségem a fehér liszt. Ha valamiről, akkor arról nem tudok lemondani. Hat hónapnál tovább sose tudok meglenni nélküle. Egy finom foszlóskaláccsal abszolút megvehető vagyok. És ez igazából nagyon sokáig egyáltalán nem okozott problémát, mert nem látszott rajtam. Konkrétan bármit megehette, mert nem kellett figyelnem a vonalaimra.”

Rivalda fényben élni nem könnyű. Hogy vagy a külsőddel a kor és az önelfogadás viszonylatában?

„Soha nem akartam máshogyan kinézni, mint ahogy kinézek. Persze akartam izmosabb feneket vagy laposabb hasat, de ugye ezek a formálható kategóriába tartoznak. Olvasok longevity-ről (hosszú-és egészséges élet, a szerk.) szóló könyveket. Az edzésre abszolút rákattantam, mert az elengedhetetlen a mentális jóllétemhez is. Ugyanakkor túltolt „fogadd el magad úgy, ahogy vagy” jellegű toxikus pozitivitást károsnak tartom. Mert igenis festem a hajam, mert nem akarom az ősz hajszálaimat nézegetni. Pont, ahogy a mértékletes szépészeti segédletek ellen sem vagyok, mert teljes rendben van, ha valaki a korához képest jól vagy éppen kifejezetten fiatalabbnak akar kinézni – magának, és nem másnak.”

Az interjút készítette Baranyai Kata.
www.eletegyensuly.com

The post Járai Kíra: Látlelet a mosdóban sírástól a teljes kiégésig! appeared first on Igazinő.

És ez a két nagyon ellentétes érzelem pokoli harcot tud vívni az egyén lelkében. Hallom, ahogy anyám – a 12 éve hallott anyám – a fülembe suttogja, hogy „kislányom ne írj politikáról”. Képzeletemben a válaszomat meg sem hallva tovasétál, hogy menjen a dolgára. Anyám retteget mindentől, ami csak egészen aprólékosan, de kimozdíthatta volna a komfortzónájából. Sanszosan soha nem megyek a Közel-Kelet közelébe sem, ha az anyám nem hal meg azon a meleg nyári napon. Ezt csak azért mesélem el, mert miközben a barátaim egy része konkrét háborús konfliktusban csücsül…nos jómagam még mindig képes azon sírni, hogy az anyja a héten lenne hetvenhat esztendős.

Hát milyen az ember az ilyen?! Mármint én.

Csak, hogy most nem én vagyok a lényeg. És nem is az anyám. Sokkal inkább az, hogy belekerülni egy élethelyzetbe, amiben bármi, de tényleg bármi megtörténhet – kurva ijesztő. Ezt lehet szebben mondani, de nem érdemes. Mert ez van. Ez az elemi része a háborús konfliktusoknak. Meg úgy általában az élet nevű játéknak. El tudom fogadni, hogy mindenki másként éli meg a nehéz helyzeteket. Azonban azt nem, hogy nem lehetne megértően fordulni egymás felé.

Két évvel ezelőtt maratont futni mentem Izraelbe. Majd rá pár napra belefutottam egy terrortámadásba. „Nem volt nagy.” Már, ami a híreket illeti. Lövöldözés Tel Aviv egyik legbiztonságosabbnak tartott negyedében. Négy sérült. Egyetlen halott. Pár perc volt az egész.

Az egyetlen „baki” csupán az volt, hogy a merénylő egészen pontosan a kedvenc – értsd naponta több alkalommal látogatott – gyümölcslé árusomnál kezdett bele a potenciálisan életeket kioltó akciójába. Az eseményt teljes lefagyás követte. Csupán két utcára voltam a merénylettől. Érted ezt?

Fel lehet ezt fogni Európában szocializálódott elmével?! Nem igazán. Ahogy azt sem, hogy közvetlenül a sokk után egy barátomat hívtam, aki lazán és szerinte nagyon empatikusan megjegyezte, hogy „minek mentél oda”? Hupsz gyorsan egy kis áldozathibáztatásba burkolt segítő szándék. Ezt az illetőt azóta már nem nevezem a barátomnak. Fájdalmas felismerős volt, de lapoztam.

Baranyai Kata – https://eletegyensuly.com/

Szóval két utca választott el a ramazuritól. Az utolsó utána pillanatban döntöttem másként. Meggondoltam magam és inkább egyenesen az edzőterembe mentem – mondván költöttem már eleget aznap. Talán ez mentett meg. És éppen ez a rákfenéje az egésznek.

Nehéz élethelyzetben – egészen pontosan, amikor minden megszokott kontroll kikerül a kezedből – elkerülhetetlen a rettegés. Ez nem jó vagy rossz. Ez egy megmásíthatatlan állapot. Nem tudod kivenni magadból. Pont, ahogy én sem tudtam azon az estén. Csupán csak remélhettem, hogy a hatóságok teszik a dolgukat. Ez könnyűnek tűnhet, de szorult helyzetben korántsem az. Nagyon nem. Emlékszem, ahogy az edzőteremben lévőkkel együtt bámultam a tőlünk egy kőhajtásnyira zajlott öldöklés képkockáit. Merthogy az volt. Nincs mit szépíteni rajta. Pont, ahogy azon sem, hogy tegnap reggel az izraeli (lehetne iráni is) barátomat szorítottam magamhoz, mert nem kapott levegőt. Nem tudott lélegezni, mert a húgának a lakóházát porig rombolták. Bombatalálat érte. Hónapokkal ezelőtt a szülei házával esett meg hasonló.

Ezt emberi ész felfogni aligha képes. Ő maga fizikailag biztonságban van. Persze ennek ára volt. Kőkemény ára. Feladta a karrierjét, az életét, a közel negyven éves korára megtermelt teljes kapcsolatrendszerét, mindent, amit ismert, hogy túléljen. Nem azért jött el a hazájából, mert jó neki. Nem azért, mert egyetértene a jelenleg uralkodó kormánnyal. Egyszerűen azért, hogy ne őrüljön meg.

Csak, hogy a szerettei nem tartottak vele. És őket is meg lehet érteni. Az egyetlen, amit nem lehet megérteni az a cél nélküli öldöklés. Nincs rá mentség.

The post A világ forrong, én meg az anyám halálán siránkozom! appeared first on Igazinő.

A nagyapám még földet kapáló paraszt volt. Az apám egy cigánytelep mellett nőtt fel. A gyerekkoromat meghatározta a tanyavilág. Anyám még oda született. Kínkeservesen, de a bátyám már egyetemre ment. Ugyan nem fejezte be. Családi tragédiát szőve ezzel az „elkallódással”. Még sem hiszem, hogy nyomtalanul múltak volna el benne az egyetemi éveit meghatározó romkocsmák közege. Az irodalom iránti mély és tiszteletteljes elkötelezettsége. Minden kétséget kizáróan elmondhatom, hogy a húgaként engem is meghatározott a bátyám közege. Egészen piciként ültem vele a romkocsmák világot analizáló ülésein.

Fotócredit: Éder Vera

Éppen ezért nem volt nehéz kapcsolódnom a Varjúkirály szereplőivel, de leginkább a cigánnyal, a kisebbségivel, a babonákba menekülő lélekkel. Azzal a húsba vágó mélységgel, ahogy azt a szerepet megformálja Gulyás Hermann Sándor a maga egyszerűségében. Mégis összetett képet kap a néző. Nem hiszem, hogy él Magyarországon olyan színházba járó ember, aki ne találkozott volna a szegregáció valamely formájában. Jól tudjuk, hogy szellemként hasít közöttünk. Nem beszélünk róla túl sokat. Ha nem a szociális szférában mozogsz, ha nem vagy állami egészségügyi dolgozó, ne talán pedagógus, akkor elvétve fog szembejönni veled, hogy mit jelent cigánynak lenni – vidéken.

Nem a főváros relatív befogadó közegében. Nem és nem. Milyen vidéken kilógni a sorból. Milyen szégyelleni azt, amit úgy sem lehet takargatni – a bőrszínedet vagy éppen a beszéd stílusodat. A Varjúkirály nem tesz igazságot. Nem mondja meg, hogy mit kellene vagy sem gondolnod a világról. Nem állítja, hogy az ásotthalmi közeget meghatározó államférfivel baj lenne. Egyszerűen csak eléd tár egy világot, amivel úgy tudsz kapcsolódni, hogy közben nem tudsz nem bevonódni. Mert a véredben vagy a magyarságod.

Fotócredit: Éder Vera

Az anyatejjel szívtad magadba: viselkedni tudni kell. Szemöldök mozgásokból kiismerni a kiismerhetetlent. Figyelni és nem kérdezni. Lépni, amikor elvileg nem lehet. Semmiképpen sem szólni, főleg nem ellenkezni, amikor nem mondják, de tudod, hogy nem lehet. Ezt a kultúrát zsigerileg lehet érezni, avagy sem.

És, ha valami, akkor ez nem megy a színdarab – számomra főhősének – kisebbségi szereplőjének. Nem tud beleérezni magát az elvárásoktól hemzsegő magyar valóságba. Az uram-bátyám viszonyrendszerbe. Merthogy hite van. Belső iránytűje, ami jelez, ami harsog, hogy BAJ van!

Tök mindegy, hogy mit állítanak neki. Nem lehet eltéríteni. Nem hajlandó belefeledkezni a földi valóság hedonista élvezeteibe. Szeretne, de nem megy. Vágyik az anyagi javak után. (Ugyan ki nem?!) Ne tagadjuk el, hogy mindenki pénzből él. És a normális kereset alanyi jogon is járhatni egy normálisabb világban. Illúziókat ne kergessünk. Legalábbis Kelet-Európa határvidékén semmiképpen sem.

A Varjúkirály nem vidám darab. Még sem éri meg kihagyni, mert reflektál rád. Az életedre, a magyarságodra, az elakadásaidra és a jelenlegi élethelyzetedre.

A színdarab megtekintheti a DANTE Közösségi Alkotótér kreativitással átszőtt falainak menedékében.

The post Varjúkirály – a húsodba vág! appeared first on Igazinő.

Szó sincs róla, hogy nem lenne elég a számára, ha „csak” anya lenne. Vagy „csak” feleség lenne. Félreértés, hogy a 21. század amazonja mindent akarnak. Korántsem. Egyszerűen csak másként kerültek górcső alá, mint azon nőtársaik, akik pár évtizeddel ezelőtt vették magukra a dolgozó nő, a feleség, az anya, a testvér, a gyermek, a barátnő, a szomszéd felfoghatatlanul sok szerepét.

Rég nem várok megértést, amiért még nem szültem gyermeket. A társadalmi norma szerint lehet, hogy nekem már nem is lesz. Mert hát harmincöt felett ugye…És nem. A kor nem csak egy szám. Főleg nem biológiai értelemben. Az edukáció fontos, elengedhetetlen kelléke a közösségi média uralta kornak. Egy társadalomnak, ahol a mesterséges intelligencia térnyerésével folytonosan fel kell tenni a kérdést:

Vajon mi igaz?!

Lássuk be, hogy a válasz egyre nehezebben értelmezhető összefüggések egyvelegéből áll.

A jelenkort meghatározó rohanást, az elvárásoktól hemzsegő világot nem lehet megállítani. Az önvezető autók behálózhatják a bolygót (legyen ez a gondolat bármennyire is ijesztő), de varázspálcája egyelőre még nincs senkinek.

Pontosan ezért hiszem, hogy az értékteremtés a valódi közösségek erejében rejlik. Kevés annál emberibb, esendőbb és lélekemelő dolog létezik, mint amikor generációk ülnek egymással szemközt a ropogó kandalló melegében.

Nem szeretnék pátoszos lenni, mert helye annak vajmi kevés kellene, hogy legyen. Már csak a félreértések elkerülése érdekében. Sokan negatív értelemben, hatásvadásznak értelmezhetnék. Pedig szó sincs róla.

A Hengermalom Kúria a maga teljességében ad ünnepi hangulatot – egyszerűen a korhű falaival. A kényelmi faktorokat nem nélkülöző, de mégis időutazásnak beillő berendezésével. Azzal, hogy valóban megérzed az élet lassúsággal teli ízét. Azt, hogy lehet rohanni, lehet kapkodni, lehet mindent akarna, de van egy hely Budapest belvárosától csupán másfél órára, ahol jó értelembe véve megállt az idő.

Nem nyomasztóan, nem fullasztóan. Csupán csak bizsergetően kellemesen. Talán, mert nem akar hivalkodni. Nem akar megszerelni. Nem azt harsogja, hogy a longevity jegyében minden bajod egy csapásra megszűnik. Nem kecsegtet minden földi jóval. De tudod – vagy talán még csak sejted – nem szükséges, hogy egy rövid kikapcsolódás mindent is megadjon. Nem azt mondom, hogy a wellness központoknak nem lenne létjogosultsága. Máshogy adnak a maguk piacra optimalizált értékrendszerével.

Ugyanakkor, ha keresed azt, hogy a lelket hol tud megpihenni. Hol tud az elméd egy parányit lecsendesedni a folytonos zakatolásból, akkor okvetlenül vedd számításba a vidéki vendéglátás könnyed romantikáját.

Tagadhatatlan, hogy a rohanó életvitelem mellett, ha nincs a Felolvasóest a Hengermalom Kúria szervezésében…nos ez esetben nem tapasztalom meg, hogy mennyire nagyon szükséges megpihenni, egészen kicsit leereszteni. Az meg valóban hab a tortán, hogy megélhettem: az írásaim gondolatébresztőnek hatnak, és csodás beszélgetés alapjául szolgáltak. Ültem és hallgattam a jelenlévők gondolatait, megéléseit, élettörténeteit. És csak remélni tudtam, hogy elég mélyen magamba tudtam szívni a Felolvasóest apró mozzanatait.

Az online tér lehetőséget ad a magazinunk fennállására, de offline események valódiságát semmi nem tudja felülírni.

Hála és köszönet a Hengermalom Kúria csodás menedzserének a szervezésért.

The post A pihenés nem ördögtől való! appeared first on Igazinő.

Ahogy pontosan tisztában van azzal is, hogy minél inkább ellenkezik, minél inkább lázad, minél erősebben ellen tart – annál nehezebb lesz a sorsa.

Végtelenül okos fiú – Nemes László, igen így jegyzi (az) Árva című filmet, a Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, az Oscar-és Golden Globe – díjat nyert, Saul fia rendezője. Nem titok, hogy személyes szálakkal átszőtt a történet.

És, ha valami csodálatos benne, akkor az, hogy egyénenként szól mindannyiunkhoz. Nem csak arról van szó, hogy a második világháború utáni évek, az 1956-os forradalmat követő borzalmak a bőrünk alatt léteznek magyarként. Természetesen ez mind igaz. Hiszen ez a történelmünk. Ez az, amitől hidegrázósak leszünk, mert nemcsak Nemes László apja élte meg az ötvenhat utáni időt, de az én nagybátyám is bujkált a megtorlás elől.

Forrás: Farbaky Tamas

A mai napig egyfajta tiszteletteljes távolságtartással kerülhet említésre neve. Lázadó volt. Forradalmár, aki kockára tette a vidéki család jó hírét. Igaz, hogy addigra már bőven benne jártunk az államosításban. A paraszti családom földjei már nem az ő földjeik voltak. Ment minden a közösbe, elindult a kárpótlás nélküli vagyonelkobzás. És ezt a nagybátyám nem bírta tétlenül nézni. Harcolt, hogy aztán egy életen át a családunk fekete báránya legyen. A tékozló fiú, aki budapesti pincékben tengődött, vergődött, fázott és éhezett – pont, ahogy a filmben bujkáló Tamás.

Éppen ezért ez a film a maga pergő, de ólomsúlyos filmkockáival hamar rabul ejti a nézőt. Bevallom nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, hogy a Magyarország idei Oscar-nevezett filmje milyen fogadtatásban részesül majd Hollywoodban a Dolby Színházban. Nehéz megmondani a világ másik felén egy olyan történet, amit magyarként a részemnek érzem.

Azonban abban biztos vagyok, hogy a magyar közönségnek – úgy a budapesti, ahogy a vidékinek. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt szól Andor, az édesanyja (Waskovics Andrea) és a lágerben életét vesztett édesapa története. A kisfiú (Barabás Bojtorján) ösztönösen keresi a kapcsolódást az édesapjával, a kultúrájával, a vallásával, a héberrel. A létezés misztériumának éli meg, hogy ugyan még nincs ott az apja, de haza fog térni. Neki nincs más dolga, mint hinni, bízni és töretlenül reménykedni.

Felnőttként, a történelem viszontagságait ismerőként nem lehet könnyeknél kibírni a jeleneteket, ahogy megnyugvást lel a saját maga által kreált hitvilágban. Fájdalmasan pokoli szembenézni azzal, hogy mit tett és sajnos tesz az egyénnel a politikai csatározás háborgó tengere.

Merthogy jó lenne azt mondani, hogy az, amit (az) Árva című filmben látunk a múltunk egy darabja. Fontos és szükséges, de magunk mögött tudhatjuk. Csak, hogy ez sajnos korántsem igaz. Ugyanakkor éppen ezért lesz annyira aktuális a film.

Pontosan így tud erőt sugározni nemcsak a 12 éves Andor, de a mindenáron apja helyébe türemkedni akaró Misu is. A hentes, aki jellemében, megjelenésében és elakadásaiban a mészáros mesterségen túl – ember is. Ugyan csak haloványan, de időnként kikandikál belőle némi érzelem. Valójában Misu (Berend Mihály, Grégory Gadebois) szerepében egy a családját, fiát elvesztett apa áll – maga fel nem dolgozott traumáival.

A kérdés mindvégig költői marad és velünk tart a filmkockákon túl. Vajon fel lehet dolgozni azt, amit a 20. század tett velünk?

A hazai mozikban október 23-kától tekinthető meg az alkotás, amely úgy szól egyénhez, hogy közben nem felejt el reflektálni össztársadalmi szinten sem. Egyetlen dolgot biztosan nem tud – könnyednek nem nevezhető, de gyanítom ez nem is volt cél.

The post Trauma, trauma hátán – Nemes Jeles László ismét alkotott! appeared first on Igazinő.

Mégis akadt egy srác. Egy fekete hajú, vékony, nagydumás, aki hagyott beszélni. Egy fiú, aki itta a szavaimat. Egy enyhén vámpír külsejű menő srác a társadalom tudományi karról, akit érdekelt Freud gondolatainak pontos szétszálazása. Egy teli szájjal dumáló mesefigura, aki mellett hercegkisasszonynak érezhettem magam. Természetesen nem voltam tudatos az érzéseim jelentésére. Szerelemnek hittem a szárnyalást. Lüktető energiát adott a figyelme, az értő tekintete.

A végig beszélgetett éjjelek hajnali delíriumában, a Tisza-part nyári ragyogásában a jövőmet terveztem vele. Nagyon fiatalok voltunk még, de a belső hitrendszerem értelmében egy gyermek nem lehetett volna akadály. Ugyan még nem került sor az aktusra, de a csókjával ki tudtam egyezni. Az ajkainak a szárazsága zavart talán, de biztosra vettem, hogy ha a felesége leszek – a világ kivételezett asszonya – akkor esténként finom szőlőzsírral ápolom majd.

Soha nem kértem tőle kizárólagosságot. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem merült fel bennem, hogy kellene. Anyám ugyan próbált figyelmeztetni, de lepergett rólam az aggodalma. Különben is csak az érdekelte, hogy a lánya egyetemista lett.

Azt nem értette, hogy a felvételi nem jelent egyet a diplomával. Nem látta, hogy már máshol jártam agyilag. Megvolt a sikeres felvételi, de ez nem jelentett semmi. Hogy vehette készpénznek, hogy le is tudok diplomázni? Azonban a vékony fekete hajú srác szavak nélkül látta a lelkemet.

Időt szánt rám, de mégis engedte, hogy annyit adjak magamból, amennyit tudok. Tovább lebegtetett ez az érzés, és el is felejtettem feltenni a kérdéseimet. Mert idővel szerettem volna tudni, hogy mit tervez velem? A hónapok múlásával kezdtem megérteni, hogy a közös jövőnk ábrándjai egyoldalúan égnek bennem olyan hatalmas lánggal. Az enyhén vámpír külsejű szépfiú nem látja, hogy nem élhetünk egymás nélkül.

Nem képes megengedni magának a tudatot, hogy megtalálta élete szerelmét. Nem mondta, hogy szeret. Nem mondta, hogy soha nem fog elhagyni. Nem is vártam tőle. Egyszerűen éreztem az ölelésének erejéből. Az álmatlanul töltött folyó-parti reggelek bántó fényességében az ölelésének az ereje elárulta. Nem követeltem szavakat, mert bizonyosságot sugallt a teste.

A vizsgáimra, a beadandóimra, egyáltalán a fizikai jól létemre semmi erőm nem maradt. Az aprócska albérleti szobám romokban hevert. De boldog voltam, és ez megnyugtatott. A teljesítési kényszer alábbhagyott a sikeres félévet illetően. A megérzéseimre bíztam magam. Úgy éreztem nem eshet bántódásom, mert van, aki nemcsak szeret, de ért is.

Nem számítottam a hírre. Nem éreztem a közeledtét. Logikai vizsgára vártam, amikor egy óvatlan pillanatban meghallottam, hogy T – a vékony fekete hajú, vámpír külsejű szépfiú – kibékült a barátnőjével, akinek a létezéséről sem tudtam.

The post A másik nő…a szégyentelen! appeared first on Igazinő.

Minden erőmmel azon voltam, hogy feloldjam a lelkem mélyén dúló eszeveszett kétségbeesést. Hiszen felnőtt, sőt férjezett voltam. Önálló életem volt. Egészen szépen felfelé ívelő karrierrel. Huszonhét évesen akár büszke is lehettem volna magamra. Megvalósítottam mindazt, amiről nem egy tanár állította, hogy nekem nem fog menni. Soha nem értettem, hogy ha a diákokba nem önbizalmat, bátorságot, rendíthetetlen tudásvágyat akarnak csepegtetni, akkor vajon miért választották a tanári pályát? Nincs bennem harag. Csupán csak értetlenség. A pedagógusi pálya telis-tele van buktatókkal.

És azon a naplementés péntek estén, ahogy fáradtan elbaktattam a rendőrpalota monumentális épületegysége árnyékában – rádöbbentem, hogy az anyám az egyetlen, aki fáradhatatlanul támogatta a terveimet. Ha éppen „olimpikonnak” készültem, akkor kelt velem hajnalban. Ült mellettem matek leckét írni. Olvasta velem a kötelezőket.

Az anyukám mindent megadott a kislányának, amit csak tudott. És most mégis rácsaptam a telefont. Egyszerűen, mert elegem lett a „mindent is tudó” okoskodásából. Kamaszkoromtól kezdve semmi másra nem vágytam, mint hogy végre visszakapjam az anyámat. Azt a szeretetgombócot, aki nem akar folyton tőlem valamit. Azt a nőt, aki képes meghallgatni. Azt az anyát, akinek az ölebe hajthatom a fejem, és végre egy kicsit megpihenhetek.

A racionális oldalam mindent értett. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában voltam azzal is, hogy a világon a legjobban szeret. Csak, hogy nem vette figyelembe, hogy a gondoskodásáért cserébe mindent megvalósítottam, amit csak akart tőlem.

Kisiskolásként szavaló versenyt nyertem. Aztán kitűnő tanuló lettem. Évsportolója. Bejutottam a megye legjobb gimnáziumába. Másodikként. Ugyan azt mondta, hogy neki nem az számít, de éreztem, hogy azért ez is fontos volt.

A gimibe vért izzadtam. Látta a szenvedésemet, de nem tudott segíteni. Nem ért el hozzám a megnyugtató hangja. Valahogy a folyamatban elkapcsolódtunk egymástól. Sokszor azt éreztem, hogy a barátnőimet jobban kedveli, mint a tulajdon lányát. Meg azt is láttam, hogy megvan a maga baja a menopauzával. Habár nem választottam, de nem tehettem az ellen semmit, hogy negyven évesen szült.

Ezért aztán a tinikorom egybeesett az anyám „leáldozásával”. Ő maga mondta így. Ez ugye azt is jelentette, hogy mind a ketten hormongőzös állapotban lézengtünk. Kerestük a helyünket a megváltozott testünkben. Anyám egyre kevésbé érezte magát nőnek, a kislánya pedig egyre inkább szerette volna, ha kivirágozhat.

Anyám éppen búcsúzott a menstruációjától, amit állítása szerint sosem szeretett, amikor a kislánya éppen csak ismerkedett a női létet meghatározó ciklussal. A piros betűs napokkal, a fájdalommal és a megszorításokkal. Anyám gyűlölte a tampont. Ezért nekem se javasolta. Nem tiltotta, de nem is tekintette opciónak.

A gimi végére alig vártam, hogy végre egyetemre mehessek és elköltözhessek otthonról. Majdhogynem kicsináltuk egymást mire leérettségiztem. A diplomaosztómra már el sem jött. Sértett kisgyereket játszott. Gyűlöltem értem. Majd kiengesztelhettem egy két hetes dél-amerikai körúttal. Már pályakezdőként magasabb keresettel bírtam, mint anyám valaha. Mégis csak igaza lett, mert a tanulás kifizetődött. Ha anyagiakban mérjük, akkor mindenképpen. Csak azt kalkulálta el a drága jó anyukám, hogy az önként vállalt folytonos áldozat hozatala mellett – elfelejtett élni. Ez pedig azt vonta magával, hogy immáron tizenegyedik éve próbálom túlélni a halálának az évfordulóját.

The post Az anyukám feltétel nélkül szeretett…de későn kaptam észbe! appeared first on Igazinő.

Hiszen, ha a pici egészséges, szép, korának megfelelően fejlődik, akkor nem lehet nem szeretni. Ez igaz. Az meg még inkább, hogy a wine moms – avagy boros anyukák – jelenség létezik. Méghozzá kevésbé vicces formában, mint ahogy az a közösségi médiában megjelenik.

Nincs gyerekem. Éppen ezért távol álljon tőlem az ítélkezés. Még véletlenül sem szeretnék megmondó ember szerepében tetszelegni. Egyszerűen csak megfigyelő vagyok. Talán pont, azért mert félek gyereket vállalni. Leírni és kimondani kevésbé.

Az anyai bűntudat enyhítés

Ugye senki számára nem újdonság, hogy nemcsak a kamaszok, de az anyukák is tudnak egymással kegyetlenek lenni?! Persze ezt egy felnőtt esetében pikírtnek, kialvatlannak tituláljuk. Csak, hogy ettől még a beszólás az beszólás marad és húsba vág. Merthogy nem lehetsz elég jó anya, ha megtartottad a munkád, van segítséged vagy éppen nem vagy rest kaját rendelni.

Sőt a gyereked két éves kora előtt is kapott cukrot. És ugyan napközben a racionális feled tudja, hogy bőven elég az, ha a saját mércéid szeretni elég jó vagy! Azonban a kisördög a válladon addig ugrál az esti altatatás után, hogy a legjobb ötletnek egy pohár vörösbor tűnik.

Alkalmankénti iszogatás, napi szintű feszültségoldás

Az alkohol oldja a feszültséget ez tagadhatatlan. Az már más – egyben fajsúlyos – kérdés, hogy az alkohol okozta nyugalomnak idővel ára lesz. Sokkal könnyebben okoz függőséget, mint azt sokan tudni vélik. Plusz lássuk be, hogy a mai világban sikk lett minőségi borokat kortyolgatni.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy státusszimbólum. Tehát, ha anya vagy és a gyerekalvás idejében a kanapén vagy a kertben van lehetőséget igazán drága bort lötykölgetni a poharadban, akkor bizony átérezheted: jólétben élsz. Vagyis az agyad a kellemes ellazuláson túl megkapja azt a löketet is, hogy valamit igazán jól csinálsz az életedben.

Illúzió

Csak, hogy ez messze áll a valóságtól. Az, hogy valami trendi még nem jelenti azt, hogy jót is tesz. Az meg, hogy az agyad mitől diktálja azt a testednek, hogy „köszi jól vagy” rengeteg dologgal függ össze. Ugyanis az agyunk számtalan szempontból arra van kondicionálva, hogy a legegyszerűbb dolgokat akarja veled csináltatni. Figyeld csak meg, hogy ha választhatsz egy elkészített szendvics vagy éppen egy 3 perc alatt összedobható sali között, akkor az agyad a szendvicset fogja erőltetni.

A wine moms jelenség társadalmi tünet, ami a közösségi platformok valóságtól elrugaszkodott világában még viccesnek látszódhatnak. De korántsem azok. Persze a szerencsések – mindenki azt hiszi, hogy ő is a szerencsések táborát fogja erősíteni – megússzák az alkoholmámorban ragadást. Mert visszamennek dolgozni vagy éppen akad olyan társ, családtag, aki időben segítő kezet nyújt.

Szégyenfaktor

Ugyanis a boros pohárral stresszkezelő anyukák valójában fáradtak, fásultak és szeretnének jól lenni. Mert pontosan tudják, hogy egy olyan élethelyzetben vannak, amit vártak, vágytak, kívántak. Csak éppen rohadt nehéz taposómalom az egész. Éppen ezért semmi szükségük arra, hogy a társadalom még meg is szégyenítse őket, amiért nő, anya létükre alkoholba menekülnek.

The post Anyának lenni szívás?! appeared first on Igazinő.

És ez olyan kincs, ami felnőttként – kicsi túlzással – mindennek felett áll. Éppen ezért számomra az edzésre szánt idő prioritást élvez. Vagyis bérelt helye van a naptáramban. Nem ad hoc jelleggel látogatom meg a szívemnek kedves edzőtermet, hanem előre kisakkozom a naptáram társaságában, hogy mikor lesz lehetőségem a következő héten tiszteletemet tenni a „szentélyemben”.

Baranyai Kata saját fotója – Bliss & Body

Ér nevetni, persze a megnevezésen. Harminc felett már kit érdekel, hogy mások miért kacarásznak a háta mögött, nem de? Nekem az edzőterem egy olyan különleges hely, ahol a testem és a lelkem is megnyugvásra lel.

Az érzés nehezen leírható, amikor belépek a jól ismert terembe, megérzem azt az illatot, ami csak az adott teremre jellemző, és innen már könnyedén felpattanok a kedvenc kardió gépedre. Ezen a ponton járja át a testemet és a lelkemet egyaránt, hogy jó helyen vagyok. Mehet a belső mosoly, mert kezdődik az énidő.

Elcsépelt és nem megfelelően használt kifejezés. Az öngondoskodás talán valamelyest jobban leírja. Hiszen a modern 21. századi életmód viszontagságait leginkább az állóképességünk tudatos megóvásával egyensúlyozhatjuk.

A stressz, a kialvatlanság, az aggodalom, a millió egy tennivaló mindenhol és mindenki életében jelen van. Nem lehet megúszni, nem lehet kikerülni. Mókuskerékben élünk, amit alig lehet lelassítani, kiszállni meg belőle szinte lehetetlen.

Azonban a napi rutinjaink felülírhatóak. Az apró és kevésbé apró szokások határozzák meg az életünket, illetve később az időskorunkat. Az edzés, a mozgás öröméért végzett sport feszültségoldó. Vitalizál, boldogsághormonokat szabadít fel. Segít, hogy elhiggyük magunkról: a céljaink elérhetőek.

Baranyai Kata saját fotója – Bliss & Body

Igen tisztában vagyok vele, hogy nehéz elkezdeni. Majd – egy ideig legalábbis – kihívás konzisztensen fenntartani a heti többalkalmas edzéseket. Mert éppen akkor lesz beteg a gyerek, beugrik egy nem várt meeting, avagy éppen várni kell a vízszerelőt.

A helyzet az, hogy nehézségek és kihívások mindig akadni fognak. Valamiért ez az élet rendje. Azonban, ha rákapsz az edzés, a tested átmozgatásának ízére. Hiszem és vallom, hogy nem kell minden egyes edzős alkalommal remegősre kínozni magad. Ha nem facsarod ki magad a végtelenségig. akkor nem lesz olyan akadály, ami eltántorítson a szeretett helyedtől. Menni fogsz esőben, hóban, tikkasztó kánikulában. Egyszerűen, mert a tested és a lelked egyszerre fogja követelni, hogy add meg neki azt a fantasztikus endorfin-koktélt, amitől annyira szép lesz újra a világ.

Az meg már egy non plusz ultra, ha az edzőteremhez még egy spa-világ is csatlakozik, ahol alkalomadtán a fáradt izmaidat megpihenteted. Különleges élmény, és hidd el a tested kényeztetését, lehet még annál is jobban csinálni, mint azt valaha gondoltad, de erről majd legközelebb mesélek.

The post Kikerülni a mókuskerékből! appeared first on Igazinő.