Igen kedves olvasó jól olvasod. Nem arról van szó, hogy egy Tinder-match utána beszélgetésből tűnt el, de még csak nem is az első találkozás után. Mert lássuk be, hogy tapasztalt randizóként azért számít ilyesmire mindenki.

De nem. Az első randis élményünk végén kifejezetten szorongónak látszott, hogy akarom-e még látni. Itt jegyezném meg, hogy pszicho thriller ne ülj be egy ismeretlennel, akkor sem, ha történetesen pszichológus vagy, és hirtelen jó ötletnek tűnik valami újat kipróbálni. Egyébiránt nem sült el rosszul az este. Úgy voltam vele, hogy ha ennyit kivettem ebből az egészből már jó.

Elméletileg sikerült tisztáznunk, hogy semmi komolyat nem akarunk. Elfoglalt szinglik vagyunk, akik jelenleg semmi mást nem akarnak, mint a munkájuk mellett néha megélni egy-egy feltöltő találkozást szexel vagy anélkül.

Kétségtelen, hogy izzott köztünk a levegő. Még sem akart egyikünk sem sietni. Érzés – és ez a nehéz az utána bekövetkezett ghostingban – mindkettőnknek fontos volt, hogy emberileg is érdekeljen a másik. Meg is beszéltük, hogy szexre becserkészni valakit nem nagy kunszt. De találni valakit, aki elfogadja a nem annyira szokványos élethelyzetedet. Miközben tiszteli magát és téged is annyira, hogy tudjon élni a barátság extrákkal felállás jól kijelölt, de mégis sikamlós terepén. Elismerem, hogy ez nem egyszerű.

De voltam annyira idealista, hogy azt hittem: most sikerül. Hiszen, ha fair-play játékos vagy, akkor a másik is az lesz nem? NEM! Jó lenne, ha így működne, de ez nem így van. Legalábbis nem feltétlenül.

Valójában az első randi után, ahogy sétáltam az autómhoz beugrott néhány képsor a tizenhatéves kori szerelmemről. Mosolyogtam, mert rájöttem, hogy ez a srác a kiköpött mása. Csak magasabb, és kevésbé megnyerő a mosolya, de cserébe a teste – ruhán keresztül – igen csábítónak hatott. Izmos, csupasz, kellemesen napbarnított. Mégis bekúszott egy emlék, ahogy azt a sok évvel ezelőtti srácot várom az évzáró után talpig szettben. Csak az alkalomra vásárolt magassarkúban, szexi, de nem kihívó öltözetben. Csak, hogy a srác nem hívott. Nem jött, és még csak nem is üzent. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Hiszen pár nappal előtte még élete élményének érezte a velem töltött estét. Szex mentes este volt.

Aztán hirtelen köddé vált.

Ahogy a nem olyan régmúltban ez az ígéretes – amúgy felelős foglalkozásban tevékenykedő – férfi ember is. A kamasz énem még hosszú heteken át latolgatta magában, hogy mi is történhetett. Vajon mi nem tetszett neki? Ugye a hol rontottam el kérdés-sorozat végtelen verziója futott.

Azért harminc felett már viszonylag hamar tudtam mosolyogni a történésen, amely szerint rendben van szó nélkül eltűnni.

Hogy olvashattam volna-e a jelekből? Biztosan. Csak, hogy ha valaki az összes találkozás alkalmával látszólag jól érzi veled magát. Azt suttogja a füledbe, hogy szereti az illatod és jól esik neki az érintésed, akkor nem kezdesz el azon agyalgatni, hogy mi mehet félre. Mert azt gondolod, hogy szavakkal kommunikálná neked, hogy mi nem ok.

A történetnek csupán annyi a tanulsága: a ghosting nem rólad szól. De kétségtelenül veled is megtörténhet. És, habár nem rólad szól a magyarázat nélküli lelépés, de ettől még fájhat. Nem kell, hogy szerelmes legyél a másikba. Még csak az sem, hogy hosszú távra tervezz vele. Egyszerűen ez csak egy olyan gyomros, amire sem felkészülni, sem kivédeni nem lehet.

Csupán annyit tehetsz, hogy a magad részéről maradsz fair-play játékos, aki ki meri mondani, ha valamit le akar zárni. Magyarázkodni meg, akkor sem szükséges.

The post Harminc felett is ghosting? Tényleg?! appeared first on Igazinő.

– Képzeld, egy forintot se kaptam! Bezzeg a kolléganőm igen, pedig semmivel nem dolgozott jobban vagy többet, mint én. Ráadásul mindig én helyettesítem a főnökömet is, amiért egy fillért nem kapok, és még most, év végén sem honorálják. Nagyon feldúl, hogy bár szóban elismerik a munkámat, ilyenkor mégsem érzem azt, hogy megbecsülnének. Le vagyok törve…

A másik nő megértően bólogat.

– Nálunk sincs ez másként – biztosítja Esztert. – Az a kolléga, aki mindössze pár hónapja érkezett hozzánk, már viszi haza a vastag borítékot, mert elismeri a munkáját a közvetlen vezetője. Én meg, aki több éve lelkiismeretesen végzem a dolgom, egy fillért sem kapok. Mert az én főnököm csak a saját szekerét tolja.

A jelenség sajnos elég gyakori.

Bármennyire is ügyelnek a cégek, hogy ne legyen nyilvános, ki mennyit vihet haza, a legtöbb esetben kitudódik. És nem szül semmi jót, amikor valaki azt tapasztalja, hogy ő nem kapott semmit, de a kollégája – aki egyáltalán nem tett le többet az asztalra az év folyamán – igen.

Sok esetben igazságtalan a jutalmazási rendszer. Gyakran sajnos nem a valós munka után jár. Nem is mérhető pontosan, mennyivel dolgozott valaki többet vagy jobban, így a döntés teljesen szubjektív. Sok esetben szimpátia alapján dől el, hogy ki és mennyit visz haza. Néha pedig a felettesek jóindulatán, illetve azon, mennyire állnak ki a dolgozóik mellett.

Forrás: Unsplash

Érdekes módon az is előfordul több helyen, hogy a főnökök magukkal szemben mindig nagy szimpátiát tanúsítanak, a saját részükre megszavazzák a jutalmat… Biztos, hogy ők mindig megérdemlik, mások pedig egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán? Annak ellenére, hogy már alapból sokkal több a fizetésük, és mindenféle extra kedvezmény jár nekik?

Ugyanilyen igazságtalan az is, amikor az egyik dolgozó semmivel nem teljesít jobban a másiknál, sőt, van, hogy rosszabbul vagy kevesebbet, mégis ő kap jutalmat. Természetesen így sokakban tüske marad, ami rontja a kollégák egymás közötti viszonyát.

Szerintem egyszerűbb lenne, ha senki nem kapna jutalmat, hanem év közben fizetnék meg normálisan a dolgozókat – a teljesítményük alapján. Ha valaki azért dolgozott egy órával többet, mert szükség volt rá, akkor kapjon rögtön túlórapénzt! Azaz reálisan, mérhető módon vegyék górcső alá a munkát! Mert jó az a jutalom, de sok esetben inkább ellentéteket szül. Hiszen az soha nem lehet igazságos, ami szubjektív.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Nálatok igazságosan osztják el az év végi jutalmat? appeared first on Igazinő.

Bár a Jóisten nem áldotta meg szépséggel és csinos alakkal sem, ő szentül meg volt arról győződve, hogy ő a legkívánatosabb a világon. És ezt bőszen hangoztatta is. Reggelente munka helyett Zsanett asztalára ülve, kávézgatva istenítette saját magát egy fél órán keresztül. Természetesen csak munkaidő kezdete után egy órával, amikor megérkezett. Mert minden áldott nap elkésett. 

„Micsoda test, hát láttatok már ilyet? – kérdezte, miközben tekergette magát az asztalon. – Hogy lehet, hogy egy ilyen parlagon hever? Vakok a férfiak, hogy nem látják, milyen bomba alakom van?” 

Zsanett már rá sem bírt nézni, egyébként is idegesítette, hogy amíg ő látástól vakulásig dolgozik, ez a nő itt semmit tesz. Aztán meg bőszen hangoztatja, mennyit túlórázik és hogy milyen éldolgozó… Ő meg csak csendben végzi a dolgát és nem vágyik másra, mint hogy békén hagyják. De nem, neki minden nap el kell viselnie Ilona hülyeségeit. 

Természetesen bőven csúszott hiba utált kolléganője munkájába, de összeférhetetlen természete miatt még a főnökei sem merték megszidni. Így Zsanett kapta a feladatot, hogy javítsa ki az elrontott dolgokat, Ilona pedig emiatt is rá orrolt meg. 

Amikor épp nem tekergett az asztalon és várta, hogy dicsőítsék, akkor meg olyan volt, mint a pokróc. Csak azért, mert aznap bal lábbal kelt fel. „Miért kellene egy munkahelyen mindenkinek egy ember szeszélyeihez igazodni? – kérdezgette magától Zsanett. – Csak azért, mert a vezetők nem elég karakánok és nem tudják kezelni a konfliktushelyzeteket?” 

Forrás: Unsplash

Elege volt.

Neki is voltak problémái, mégsem gondolta, hogy a rosszkedve a munkatársaira tartozik. Ettől még nem kell mindenki más napját is elrontani. Korábban is dolgozott már együtt hangulatemberekkel, de Ilona túltett mindegyiken. Ráadásul önkritikát sem gyakorolt. Nem látta, nem ismerte fel, mennyire megkeseríti a kollégái életét a hangulatingadozásaival. 

Szinte minden nap adódtak viták. Sajnos Zsanett közvetlen munkakapcsolatban állt vele, így minden egyes nap el kellett viselnie a rossz természetét. „Milyen büdös kaját eszel? Hányok tőle” – hallgatta, ha húst evett, mert Ilona fél éve áttért a vegán kosztra. De a nő azt is megmondta neki, hogyan kellene az asztalán állnia az irattartóknak vagy a lámpájának. Mindenbe belekötött, ha nem az ő szájíze szerint élt és mozgott a másik. 

Mivel Zsanett szerette a békességet, így tűrt, de mindig volt egy pont, amikor már nem bírta tovább. Egyre több volt a veszekedés, a főnökeitől pedig nem számíthatott segítségre. Végül leült és mérlegelt, mi a fontosabb: a saját lelki egészsége vagy egy mérgező munkahely?

És döntött. 

A rengeteg álmatlan éjszaka és gyomorgörcs után új állás után nézett. Nem akarta tovább elviselni azt a lelki terrort, amit az elmúlt időszakban kellett elszenvednie. Így egy nap főnökei legnagyobb megdöbbenésére az asztalra helyezte a felmondását. Boldoguljanak ezek után ők Ilonával. 

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Elég egy mérgező kolléga, hogy megkeserítse az életed! appeared first on Igazinő.