Segítek: egészségtelen. Alapvető emberi tulajdonságunk, hogy féltjük a dolgainkat, de ez nem merül ki tárgyakban, a viszonyainkra is jellemző lehet – ami szerintem természetes. Egy darabig. Normál keretek között. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy azért félt, mert szeret, és ez rendben is van.

Én sem szeretem, ha birizgálják a dolgaimat, utálom a közösködést, de amíg a tárgyaknak nincs választási lehetőségük, addig nekünk van. És ha valóban arra vagy kíváncsi, hogy a párod hűséges-e, csak akkor tudhatod meg az igazságot, ha megkapja lehetőséget, a szabadságot. Mondhatjuk úgy is, hogy a bizalmat.

Az nem kapcsolat, amikor kerülnöd kell minden olyan helyet, embert, lehetőséget, ami kísértésbe vihet. Azzal csak arra ösztökéled, hogy megtalálja a legundorítóbb módját, hogy elérje azt, amit nem kaphat meg.

Hűségesnek lenni nem azt jelenti, hogy nincs választási lehetőségünk.

Volt olyan kapcsolatom, amikor a zöld szemű szörny kikandikált belőlem, és azt a választ kaptam, hogy ne butáskodjak, hát se ideje, se lehetősége ilyesmire. Hát… jobb lett volna, ha azt mondja, hogy igen, megcsallak.

FORRÁS: UNSPLASH

Mert az sovány vigasz, hogy Éva azért nem eszi meg azt az almát, mert nincs a közelben almafa. Úgy könnyű. Almafa mellett állva csak nézni, vágyakozni és nem megenni, az az igazi kihívás, és szerintem az az igazi szerelem.

Szörnyű érzés a féltékenység, mert nem vezet sehová, és utálom a tehetetlenséget, a bizonytalanságot. Mégis szerintem annál hülyébb kérés, hogy „Mondd meg, ha megcsalsz!”, nem sok van a világon. Több válasz és több végkimenetel lehet, és egyiknek sincs boldog vége.

1. Ha azt mondja, hogy igen, és úgy is van, azt követi a szakítás. A szakításnak lenne ennél kíméleteseb módja is, nem pedig úgy, hogy megtudnod, hogy talált szebbet, jobbat nálad – miközben még egy párt alkottatok.

2. Ha azt mondja, hogy nem csalt meg – de közben mégis. Az azt jelenti, nem akar bántani, fájdalmat okozni, lehet, hogy semmit sem jelent, és nem akar elveszíteni. Ez nehéz ügy, de itt már mindkét félben kialakul egy bizonytalanság, amit nem biztos, hogy hosszú távon kibír egy kapcsolat.

3. Ha azt mondja, nem csalt meg, és úgy is van. Akkor te vagy a féltékenykedő idióta, aki korlátozza, aki hisztizik, aki alaptalan vádakkal illeti. Ezt sem lehet hosszú távon fenntartani.

4. Ha van olyan (?), aki azt mondja, megcsalt, miközben nem is. Ő csak szimplán bunkó, és örül a lehetőségnek, hogy leléphet. Mondjuk, itt lehet boldog vége, hiszen megszabadulhatsz tőle. De ha megkérdezted, nyilván te nem tartod annak, szóval mégis rossz vége van.

Szépen levezettem, de ez csak azt mutatja, hogy sajnos ez az egész nem vezet sehova. Mint tudjuk, Éva elbukott, de szerintem ez nem törvényszerű. Persze veszélyes, és nagyon nehéz lehet megadni a szabadságot, mert megtörténhet, hogy valaki megérint, akinek felfigyelsz akár a külsejére, az intellektusára, a kedvességére, és érdekelni kezd, kíváncsi leszel valaki másra.

Mert ma már rengeteg embert sodor utunkba a szél, és a nagy számok törvénye szerint igen, ez is előfordulhat. Van, akik szerint ez már érzelmi megcsalás – szerintem kísértés. És ami megkülönbözteti a kísértést a megcsalástól, az a döntés. A te döntésed. Mindegy, hogy a döntést ki hozza meg, a szíved vagy az eszed, az mindenképp a te választásod lesz.

Szerintem nincs annál szebb és őszintébb szerelmi vallomás, amikor az az ember, akivel kapcsolatban élsz, a tőled kapott függetlensége teljes tudatában minden nap melletted dönt, és nem a kísértés hiánya miatt, hanem annak ellenére.

Párkapcsolat ide vagy oda, az ember szuverén személyiség, ezt el kell fogadni, és boldognak lenni azzal, hogy akit választottál, az remélhetőleg mindig inkább téged fog választani. És ha mégsem, akkor el kell engedni.

Nyitókép: Unsplash

The post Akkor vagy hűséges, ha van lehetőséged csalni, de nem teszed meg appeared first on Igazinő.

Arra jutottam, hogy mesekönyvet már biztosan nem fognak kapni, mert hát ahhoz még több hely kell, és akkor a maradék könyveim is a ruhatáram sorsára jutnának… Lassan ott tartunk, hogy mindenki jobban tudja, hogy is kellene nevelni a gyerekünket, mint mi magunk.

Bemegyek egy könyvesboltba, és egyszerűen nem jutok el, ahová szeretnék, mert úton-útfélen megbotlok egy hangzatos címben, és rám tör a megvilágosodás, hogy nekem ez kell. Erről azt olvastam, nagyon jó, rögtön elalszik a gyerek, ha megveszem. Soha többé nem hisztizik, és rendszerhez szoktatott önálló kisember lesz belőle, aki csak akkor kér a szüleitől segítséget, ha az adóbevallását kell leadnia.

Pozitív gyereknevelés, Mesepszichológia, Jól szeretni, Egyszerű gyermekkor… Sorolhatnám a végtelenségig, és azon kezdek agyalni, hogy az én anyám biztosan egy zseni, mert ezek nélkül is egész jól megoldotta. Persze csak magamról nyilatkozhatok, tesómmal kapcsolatban tuti vett pár ilyen könyvet, és a szekrényben elbújva olvasgatta szégyenében, hogy ő egymaga már kevés ehhez.

FORRÁS: UNSPLASH

Értem én, hogy már mindent meg akarunk magyarázni tudományosan, mert ilyen nagyon okos lett az emberiség, én is szeretek mindennek utánajárni. Mert igaz, hogy lassan mindenhez is van használati utasítás, de egyszer csak úgy éreztem, túl sok az infó. Elvesztem, már azt sem tudom, amiben eddig biztos voltam, és itt állok egy síró gyerekkel, és valahogy egy könyvben sem találom, hogy mit is kéne tennem.

Legszívesebben és is hangosan sírnék azt kiabálva, hogy az anyukámat akarom!!!

Még most is, minden olyan helyzetben, amikor döntésképtelen vagyok, amikor tehetetlen vagyok, amikor csak egy ölelésre vágyom, az jut eszembe: az anyukámat akarom. A homlokomra csapok: ilyen egyszerű lenne? És akkor eldobok mindent, a félig kiolvasott tanácsokat, abbahagyom mosást, a takarítást, mindent, és minden józan ész és okos tanács ellenére odabújok a kis pihe-puha, jó illatú testéhez, és azt teszem, amit az anyukám tenne. Ott vagyok. Beválik.

Megnyugszom én is. Minden a tervek szerint halad. Lehet, hogy nem az én terveim szerint, de igazából mindegy is. A legtöbb, amit adhatok, az a jelenlétem, és az, hogy amire mindig is számíthat, az az, hogy mindig ott vagyok. Lehet ezt tanítani, de a legtöbbünkben alapfelszereltség. Nem mindent lehet megmagyarázni, és nem is mindent kell. Van, hogy az a legjobb, ahogyan érzed, minden fordított tanács ellenére.

Hajnal Csilla

Nyitókép: Unsplash

The post A gyereknevelést is könyvből kellene tanulnom? appeared first on Igazinő.

Kicsit elcsépelt vele reklámozni a romantikus irodalmat, de a szerepe elvitathatatlan. Egyenjogúság ide vagy oda, mi, nők, akár bevalljuk, akár nem, inkább bekuckózunk egy történelmi romantikussal, mint egy Leslie. L. Lawrence-szel.

Amióta eszemet tudom, a könyvek az életem meghatározói. Az első könyv, ami elindította az olvasás szeretetét, egy ifjúsági regény volt, Nagy Olga Szidi című műve. Nem, nem a Tankcsapdás Szidiről, hanem egy Szidónia nevű lányról szól, aki felvételizik a Színművészetire, találkozik az első szerelemmel, ezzel egyidejűleg az első csalódással, miközben családi drámák kereszttüzében próbál beilleszkedni az új világába.

A történet maga egyszerű és könnyed, tipikusan  ifjúsági irodalom, de telis-tele van utalásokkal olyan szépirodalmi művekre, amikről addig sosem hallottam, és azonnal tudni akartam, hogy ki az a Bováryné, Anna Karenina vagy Tatjána. Szidi története után azonnal belevetettem magam a szépirodalomba, és tizenéves fejjel olyan érzelmi hullámvasútra ültem fel, amiről azóta is csak nehezen tudok leszállni.

FORRÁS: PEXELS

Levelet írtam Tatjánával, és őrlődtem a gyermekem és a szerelmem között Anna Kareninával, meghasonlottam Elizabeth Benett-tel, árván maradtam és kebelbarátra leltem Anne Shirley-vel. Egy tizenéves lányt persze leginkább a szerelem érdekli, de olyan szerelmi hullámvölgyekbe kerültem, amit tizenéves lányok a legritkább esetben élnek át.

Olyannyira a befolyásuk alá kerültem, hogy ez teljesen rányomta a bélyegét arra az egész időszakra, amikor egy lány ismerkedik önmagával, a szerelemmel, a kapcsolatokkal. Úton-útfélen plátói szerelembe estem szinte minden fiúval, aki egy fokkal szebb volt az ördögnél, mert majdnem minden potenciális jelöltet felruháztam a romantikus hőseim tulajdonságaival.

Könnyű volt ezeket képzelni, és addig voltam csak boldog, amíg nem szembesültem a nyers valósággal.

Mondanom sem kell, a kamaszfiúk a legritkább esetben rendelkeznek olyan romantikus szemlélettel, mint a fenti könyvek hősei. Minden első randi egyben az utolsó is volt. Így visszagondolva, nem feltétlen baj, hogy a tini korom legszebb éveit nem töltöttem rosszabbnál rosszabb kamasz kapcsolatokban, hanem igazán és kitartóan kerestem az igazit.

Amikor a szívem és az eszem is felnőtt a könyveimhez, sokkal nyíltabban és érzelmileg is megerősödve vetettem bele magam az első szerelembe. Nem mondom, hogy nem estem pofára, de ezzel együtt is tudtam értékelni. Aztán ahelyett, hogy olvastam volna róla, megéltem a saját kis történetemet, és sokáig nem került a kezembe ez a műfaj, de “unatkozó” anyukaként újra hiányát éreztem.

Hát… úgy hiszem, kicsit megváltoztak a dolgok, mióta elhanyagoltam ezt a területet, és egyik ismerősöm ajánlotta a vörös pöttyös könyveket. Nem tartom magam prűdnek, a barátnőimmel is elég részletesen kitárgyaljuk a szerelmi életünket, na de könyörgöm, hányszor kell – vagy lehet – 500 oldalon belül leírni, hogy „Szeretem az ízedet!”, hogy „Beléhatolt!”, hogy  „hatalmas férfiassága”?

És mindig éppen egyszerre jutnak a csúcsra… (Megjegyzem, ez elég ritka a való életben.) Egy idő után már röhögve olvastam, és komolyan izgatott voltam, na nem olyan módon, amit az író próbált felkorbácsolni bennünk.

Hanem amiatt, hogy hogyan lehet ennyiszer átfogalmazni egy maximum fél órás folyamatot, úgy, hogy tutira nem lapozok vissza, hogy ezt én ebben a könyvben már biztosan olvastam. Írói szemmel ez tutira nagy kihívás, de olvasni nem annyira élvezetes. Vagy mégis?

Az biztos, hogy van rá igény, és ezzel nem is lenne gond, csak az a baj, hogy teljesen félrevezető. Nem minden férfinak hatalmas, ritkán fordul elő, hogy olyan párok, akik még alig ismerik egymást, fergeteges szexuális élményeket éljenek át.

Illetve nem az az igaz szerelem, akivel a nő rögtön leveti a gátlásait az ágyban, és minden nyílását felkínálja az első alkalommal, mert élete szerelmével bújik ágyba éppen. Szomorúan tapasztaltam, hogy a “romantikus” irodalom már nem bíz semmit a képzeletre.

Csak remélni merem, hogy a lányom nem ugrik akkorát majd az időben, mint én, ami az olvasmányait illeti, mert akkor egy sima bibe és porzón túl részletesebb felvilágosítást kell tartanom arról, hogy mi mikor és hová való. És most megyek, elolvasom újra A szürke ötven árnyalatát, hogy amikor felvilágosításra kerül a sor, jól tudjam megfogalmazni a lényeget, ne érjen senkit se meglepetés.

Nyitókép: Pexels

The post A romantikus könyvek rosszul tanítanak meg szeretni appeared first on Igazinő.

Valóban tudtad, mire vágyik egy nő, csak azt nem tudtad, mikor. Nem tudtad, hogy az ember lánya változik, és változni is akar. Mert vannak életszakaszok, amikor valaminek eljön az ideje, és valaminek pedig elmúlik. A mi időnk elmúlt. Visszaléptem egyet, hogy távolabbról lássam a kapcsolatunkat, de te nem léptél velem hátra, csak mentél egyenesen tovább.

Mert nem értetted, mi változott, miért nem jó, ami eddig volt, és sok időbe telt, mire rájöttem, hogy sosem fogod megérteni. Még mindig azt mondom, hogy szerencsés az a lány, akinek újra és újra te lehetsz az első nagy szerelem. De félek, hogy sosem leszel az utolsó, mert képtelen vagy elmozdulni ebből a szakaszból, képtelen vagy a szerelmem mellett a barátom is lenni, a cinkostársam, esetleg a férjem, a gyerekeim apukája.

Te most csak arra vagy képes, hogy az első szerelem legyél, és én képtelen vagyok várni rád.

De sosem bántam, mert senki más mellett nem tanultam volna meg, hogy milyen szeretve lenni, irányt mutattál, és magasra tetted a lécet – és utánad sem elégedtem meg kevesebbel. Hosszú évek múltán, amikor újra megláttalak, hazudnék, ha azt mondanám, nem dobbant egy hatalmasat a szívem. Nemcsak az emlékek miatt, hanem mert ugyanott voltunk, családdal, gyerekkel – csak nem együtt.

FORRÁS: UNSPLASH

És azt hittem, én vagyok a hibás, mert elhagytalak. De az az igazság, hogy te hagytál el engem. Simán továbbmentél, nem álltál meg, és nem kérdezted, miért toporgok. Ám egy cseppet sem bánom. Nem elég szeretni, együtt kell változni, mert az élet változik körülöttünk, az igényeink és a fontossági sorrend állandóan cserélődik.

Bár most is összeszorul a szívem, amikor látlak, tudom, hogy most ott vagyok és azzal, akivel lenni akarok. Aki várt rám, és én is őrá, de igazából te tanítottál meg erre. Nem hiszem, hogy csak egy nagy szerelem van az életben, mert ha csak az utolsót neveznék ki annak, azzal semmissé tenném azt, ami köztünk történt – és ezt sosem venném el se tőled, se magamtól.

Vannak szerelmek, amik azért jönnek az életünkbe, hogy tanuljunk belőle, kitartást, türelmet, hogy megtanuljuk bevárni egymást, hogy tanuljunk a hibáinkból, és ne kövessük el őket újból és újból. Hogy ne legyek mindig az a nő, akit elhagytál, hanem megtanuljak maradni vagy vele menni, akkor is, ha épp nem ezt akarom. Végülis megtanultam, így igazából neked köszönhetem a szerelmet, ha nem is veled. Mindegy, hogy mi lett volna, ha, egy biztos: te voltál és te maradsz az első.

Nyitókép: Pexels

The post Tőled tanultam meg, hogy a szerelem önmagában nem elég! appeared first on Igazinő.

Természetesen a divatos téma volt terítéken, hogy anyuka és apuka hogyan tud időt szakítani egymásra a gyerekek mellett. Ugyanis aki nem tudná, ez nagyon fontos, különben eltelik pár év, és idegenek leszünk egymásnak. Bedarálnak a hétköznapok, és hopp, azon vesszük észre magunkat, hogy válunk, mert nem töltöttünk együtt elég minőségi időt.

Nem leszek túl költői, köpni-nyelni nem tudtam. Talán életemben először fordult elő, hogy nem tudtam mit mondani. Magamba fordultam, lementem alfába, és bőszen kutattam az emlékeimben, hogy amikor rám kerül a sor, akkor elő tudjak ásni egy szánalmas kis fél órát, amit el tudok mondani, hogy együtt töltünk, egymásra figyelve, gyerekek nélkül.

Szorult helyzetemből szerelmünk gyümölcse mentett meg, akinek halaszthatatlanul tele kellett pakolnia a pelusát, és én kirohanhattam a legjobb indokkal, hosszú-hosszú perceket nyerve a vallatás előtt. Végülis senki sem kerülheti el a sorsát, elő kellett jönnöm a farbával, és szégyenszemre bevallani, hogy idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy gyerekek nélkül, mi ketten minőségi időt töltöttünk együtt.

Nem mesélem el a reakciókat, de annyit mondhatok, hogy nem én lettem a legnépszerűbb anyuka, inkább a leginkább szánnivaló. Ebben nyilván az sem segített, hogy nem a legtiptopabb cuccomban, talpig sminkben, lazának álcázott frizurával jelentem meg. Szinte hallottam a gondolataikat, hogy: „Hát nem is csodálom…”

FORRÁS: UNSPLASH

Addig jutottam az elmélkedésben, hogy már majdnem én is sajnálni kezdtem magam, a kiüresedett házasságomat siratva. Amikor eszembe jutott, hogy ha ez nem is megy most olyan jól, de legalább a családi időt azt tutira kimaxoljuk.

Csak remélni merem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Hogy nem csak én gondolom azt, hogy a gyerekek nevelése csak egy kis korszak az életünkben, nem a kapcsolatunk kezdete, közepe vagy vége, hanem egy kis része.

Ha minden igaz, sokkal többet élünk majd nélkülük, mint velük, és nem sajnálom tőlük az időt, hogy magunknak vegyem el.

Ha már itt tartunk, valóban lehetséges, hogy amire magunk maradunk, nem lesz olyan szoros a kötelék, de hogy idegenek lennénk egymás számára, azt nem kicsit nevetségesnek tartom. Először is, akiknek ennyi közös élménye, gondja, megoldani való feladata van, azok nem lehetnek idegenek egymásnak, és ha egyszer megszerettünk valakit, annak oka van, akkor ő számunkra szerethető most is, és később is az lesz, amikor magunkra maradunk.

Egy csapat vagyunk, jóban-rosszban, együtt hoztuk létre ezt a családot, és együtt meg is tudjuk oldani anélkül, hogy elválnánk – csak mert most a gyerekeink több időt és energiát követelnek. Ez is a szerelmünkhöz tartozik.

Nem állítom, hogy lehetetlen, hogy amennyiben az egyik félnek ez nem ugyanolyan fontos, nem tolódnak el az érdekek. De bízom benne, hogy jól választottam, és ez inkább megerősít, mint meggyengít minket. Ha a tüzet a heti egy kötelező mozi, vagy a programozott randi tartja össze, az régen rossz – gyerekkel is, anélkül meg méginkább.

Nyitókép: Unsplash

The post Érezzem magam rosszul, mert sok időt fordítok a gyerekemre? appeared first on Igazinő.

Naponta sok nővel megtörténik, sokan észre sem veszik, nem kellene erről nyavalyogni, mondják sokan. De mégis kell! Ez az ok, amiért írok róla, és bár eltelt tíz év, mégis még mindig számít, és nem akarok szégyenkezni miatta. Nem amiatt, hogy elvetéltem, hanem amiatt, hogy még mindig számít.

Mert ki dönti el, hogy mi számít? Persze, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok, de ilyen alapon, ha lenne kötelező jóváhagyási sorrend az érzelmekre, akkor sosem foglakoznánk például a beteg kutyákkal, amíg vannak beteg gyerekek is. De az érzelem, mint a szépség, relatív.

Nekem fájhat, ami másnak meg se kottyan, és könnyen túlléphetek olyan dolgokon, ami alatt a másik nő megzuhan. Mert bár nők vagyunk, nem vagyunk egyformák. Színesek, szépek, de legfőképp különbözőek vagyunk. Sokat beszélünk a baby bluesról, a szülés utáni depresszióról, de olyan nagyon keveset a szülés nélküli mély fájdalomról, amit nem tudunk nevén nevezni, vagy nem tudjuk megélni, mert nincs tárgya a depressziónak, a gyásznak.

FORRÁS: PEXELS

A vetélés, legyen akar spontán, vagy művi, nagyon gyakori, mégsem tulajdonítunk neki elég nagy jelentőséget – csak gyorsan túllépünk rajta.

Nekem sokat segít, hogy azt hiszem, hogy vannak, akik valóban túl jók erre a világra. Vagyis ezt akarom hinni. És mivel nő vagyok, azt hiszek, amit akarok. És mivel nő vagyok, holnapra gondolhatom másképp. De még mindig úgy gondolom, hogy nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

Évek óta bújom a szakirodalmat a témában, szinte már megszállottan, és tudom, hogy van rá orvosi magyarázat, amit az eszemmel fel is tudnék fogni, de a szívem valahogy nem akar együttműködni. Volt valaki, aki nem tudott, vagy nem akart velem maradni, és nem tudom elfelejteni, hogy ő volt az első.

Őt is ugyanúgy vártam. Őt is ugyanúgy szerettem, és készültem rá. A testemmel, a szívemmel, mégis befejezetlen történet maradt. Mai napig is, amikor beszélni szeretnék róla, vannak, akik lepisszegnek, hogy:

– Ugyan már, ez nem nagy dolog, sok nővel megesik, akár úgy is, hogy nem tud róla.

– Igen, tudom!

– Nincs kit sajnálni, “az” nem is volt még gyerek.

– Igen, igen! Tudom!

De én tudtam róla, és most is tudok, és tudom, hogy vannak még rajtam kívül, akik ugyanígy tudják. Szeretném, hogy tudd azt is, hogy nem vagy egyedül, sokan vagyunk, akiknek nem könnyű a felejtés, és bízom benne, hogy velünk vannak ők is, a meg nem született angyalaink.

Nyitókép: Pexels

The post Miért nem lehet nyíltan beszélni a vetélésről? appeared first on Igazinő.

Velem is megesett ez egyszer… Bár én is, és a másik fél is boldog házasságban éltünk, mégis valahogyan közel kerültünk egymáshoz. Lojális típus vagyok (most hallom, ahogy felröhögsz, hogy na persze…), régóta dolgoztam ugyanazon a munkahelyen, nagy cég, sokan jönnek-mennek, és már egy ideje felfigyeltem erre a nyugodt, kiegyensúlyozott, normális fiúra.

Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy figyel. Nem olyan hátborzongató, leselkedő módon, hanem nyíltan és érzőn, kíváncsian, mint aki ismer, de mégsem. Amikor én is elkezdtem figyelni, kezdtem rájönni, hogy nem jó sokáig ezekbe a fekete szemekbe nézni, el lehet bennük veszni.

Egy-két bátorító mosoly, pár munkamegbeszélés, pár udvariaskodó mondat, sosem történt ennél több, sosem próbált fizikailag a közelembe kerülni, mégis olyan jó volt a közelében, olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Sokat beszélgettünk, a családunkról is, leginkább azért, hogy burkoltan emlékeztessük egymást, hogy nem vagyunk szabadok – és hallgattunk is sokat.

Addig a napig… Amíg rá nem jöttem, hogy ez több egy munkahelyi flörtnél, ebbe bele lehet bukni, ha az ember lánya elengedi magát. Egy családi konfliktus miatt eléggé magam alatt voltam. Nem szoktam bevinni a problémákat a munkahelyemre, de azért látszott, hogy valami nem stimmel.

FORRÁS: PEXELS

Az irodámban ültem, amikor bejött, próbáltam úgy tenni, mintha a munkára koncentrálnék, de csak üres tekintettel bámultam a monitort. Nem vettem észre, ahogy a hátamhoz lépett, két kezét a vállamra tette, és én olyan természetesen, mintha mindig is így lett volna, hátrahajtottam a fejemet a mellkasára, és ő homlokon csókolt. Szavak nélkül kapaszkodtunk egymásba, és így maradtunk egy ideig. Jó volt. Nagyon jó volt. Tudtuk mindketten, hogy valami megváltozott.

Megijedtem. Én nem vagyok az a lány, aki elveszíti a fejét. Aki bedől egy-két bóknak. Akinek nem számít a fogadott hűség. Aki félresöpör mindent. Belegondoltam, mi lehetett volna, ha… Ezek után kerültem. Mindezek mellett – és ellenére – szerettem a férjemet, a családomat, tudtam, hogy mindenkivel megtörténhet egy ilyen fellángolás, el fog múlni, ha tudatosan kerülöm a vele való kapcsolatot. Így is volt egy darabig, majd kaptam egy nagyon jó állasajánlatot, ami megoldotta volna ezt a problémát is.

Ezután egyik nap egy kézzel írott levél csusszant be az irodám ajtaja alatt. Annyira megdöbbentett, már maga a tény is, hogy valaki kézzel ír, papírra, nekem, a mai világban, hogy rögtön olvasni kezdtem:

Nem is tudom, honnan kezdjem, inkább csak belevágok. Tudom, hogy el akarsz menni, és tudom azt is, hogy részben miattam. Meg szeretnélek kérni, hogy ne tedd. Tudom, ijesztő ez a helyzet, számomra épp annyira, mint számodra. Mindketten boldog kapcsolatban élünk, és hidd el, nem tervezem tönkretenni az életedet, sem eldobni az enyémet, csak arra kérlek, hogy ahogy eddig, maradj meg nekem. Igazságtalan az élet, nem azért, mert nem lehetünk együtt, hanem mert nekem kétszer is megadatik, ami sok barátomnak egyszer sem. Az, hogy úgy ismerkedtünk meg, hogy egyikünk sem szabad, biztos okkal történt, de nekem elég, és  boldoggá tesz, hogy holnap veled ugyanitt találkozom, hogy holnap újra rám mosolyogsz, és én visszamosolyoghatok, hogy hallom a hangod, és a szemedbe nézhetek.

Kérlek, NE MENJ EL!

Lehet szerelemmel szeretni két embert? Lehet ez csak a legendás férfi-nő barátság? Hiszen nem kér többet annál, mint ami engem is boldoggá tesz, hogy lássam, hogy érezzem, hogy jó szeretni és szeretve lenni, ha ezzel nem bántunk másokat. Vagy ez az igazi szerelem, ami tiszteletben tartja a határaidat, a körülményeidet, és nem a testedet, hanem a lelkedet akarja a közelben tudni?

Őszintén kérdezem, te mit tennél? Én maradtam. És hű maradtam önmagamhoz, a férjemhez – és hozzá.

Nyitókép: Pexels

The post Akkor vagy hűséges, ha nemet mondasz egy új szerelemre? appeared first on Igazinő.