Bár még sosem hallottam a hegy hívó szavát, de hiszek a létezésében. Szilárd azonban a szememben elsősorban apa volt, aki csak mellesleg extrém sportoló, és akinek legkésőbb a baljós előjelek – saját bevallása szerint sem volt jó fizikai állapotban közvetlenül a csúcstámadás előtt – észlelésekor nemet kellett volna mondania a szirén énekére.

Egy független férfi vagy nő, a felelőtlenség pillekönnyűségében lebegve úgy teszi kockára a testi épségét, ahogy csak szeretné, de a szülővé válással lemondunk erről a luxusról. Ez azonban nem egyenlő az önmagunkról és az álmainkról való lemondással, csak belekerül az áldozatkészség nemes komponense az egyenletbe.

A Bakancslista című filmben a két főszereplőt a Himaláján temették el, egy-egy szimpla kávésdobozban, de a hódítás közben életüket vesztőknek még a végtisztességet sem adhatják meg a szeretteik. Engem észvesztésig kísértene a gondolat, hogy a számomra legfontosabb férfi magányosan halt meg, útitársai a fájdalom és a rettegés voltak utolsó óráiban, és a fagy konzerválta teste ezentúl irányjelzőként szolgál a többiek számára. És mi, a családja, nem voltunk elegek ahhoz, hogy visszaforduljon, ha már önszántából nem tenné.

A kettős mércét a sportolóknál is bőszen alkalmazza a közvélemény. A magas épületek között szaltóval közlekedő, parkouros srác, aki elvétett egy ugrást: őrült, a nyolcezreseket oxigénpalack nélkül célba vevő mászó, akit legyőzött a hegy: hős. Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye azt írta ki közösségi oldalára a sajnálatos eset kapcsán, hogy míg a mókuskerékbe ragadt, középszerű életet élő ember nap mint nap meghal, addig egy hegymászó valós kihívásokkal szembesül és igazán él. Ők és mi, a szenvedélyüknek élni merők és a szürkeségbe belefásulók – sugallja.

Forrás: facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

Még ha rossz szándékot nem is feltételezek a sorok mögött, azért hadd kérjem ki magamnak a többi, a mindennapi verkliben pillanatnyi boldogságot kereső és találó ember nevében az összehasonlítást! Egészen addig irigyeljük innen lentről a hegymászót, amíg visszatér. De ha nem, akkor már egész vágyottnak hat 60-70-80 évnyi taposómalom, a végén rajtunk csüngő unokáktól befejezhetetlen, világmegváltó eszmefuttatásokkal. Csak akkor már késő. Onnantól már csak az önámítás és egy meredek álom hajszolásának romanticizálása marad.

Vajon közelebb került Istenhez Suhajda Szilárd? Lehetséges. De attól, aki Istenként tekintett rá, távolabb van, mint valaha. Egyetlen megtört gyermeki lélek, aki még nem értheti a nagy összefüggéseket, valóban csekély ár a halhatatlanságért cserébe. Mégis ő, ők az örökkévalóság, akik által majd megítéltetünk. Akik nélkül mit sem ér halhatatlannak lenni.

Remélem, a sajtó nem dörömböl majd a család ajtaján, és az özvegy minden cikket és véleményt figyelmen kívül hagyva gyászolja el szeretett férjét, meglelve a saját békéjét. Kívánom, hogy Szilárd és a kisfia valamely égbeli reptéren újra futhassanak majd egymás felé. Addig pedig azzal az útravalóval éljen tovább ez a kislegény, hogy csak bátran érdemes élni, de van az a pont, ahol nem szégyen megálljt parancsolnunk magunknak. És az nem 8848 méteren van. Sokkal lejjebb.

Nyitókép: facebook.com/SuhajdaSzilardClimber

The post Vajon közelebb került Istenhez Suhajda Szilárd? Lehetséges. De attól, aki Istenként tekintett rá, távolabb van, mint valaha appeared first on Igazinő.

Minden ömlengő mondat ezzel a “de”-vel folytatódik a fejemben, annyi, de annyi hónapja, megmételyezve minden nap minden óráját. Hogyne tenné, hiszen az éjszakák felett ott lebeg a mára szinte fojtogatóvá duzzadt félelem, amin egy mentális és lelki rotty nőszemély próbál úrrá lenni egyre sikertelenebbül: én.

Ugyan nem csak én vagyok, mégis csak én vagyok. Azt nem mondhatom, hogy másfél éve nem alszom, mert frankó kis csapatot alkotunk a családommal, akik mentőövet dobnak, amikor már pont ellepnének a tarajos hullámok. Viszont az éberségből, a non-stop készenléti állapotból, senki nem tud kirángatni. Azt csak a kisfiam tudná megtenni, de a jóég tudja miért, nem teszi. Anyaszomorító… hát hogy volt képes valaki ilyen szót alkotni? Ő egy anyaboldogító, miközben anya szomorú.

Akinek megadatott az a kegy, hogy a kezdeti végeláthatatlan ringatások után elcsendesedtek az éjszakái, és a lidérces kóválygást felváltotta a jól megérdemelt regenerálódás, talán nincs is tudatában, milyen áldásos a helyzete. Olyan életminőségbeli szakadék tátong köztük és köztünk, alvajárók közt, amit borzalmasan nehéz átkommunikálni. Ők nem érzik át, minket felfal az irigység. Nekik tiszta a tudatuk, nekünk ködös, ők sokszor fáradtak, számunkra nem létezik másnap, mert mindig az aznapot nyögjük és visszük tovább.

Gyenge vagyok, pedig nem így ismertem magam. Panaszkodom, pedig csicseregnék én mindenről. Elbujdosnék, de nem lehet, megoldanám, de nem tudom. Másnak még nehezebb, ezt viszont tudom, és szégyellem, hogy néha magamat sajnálom. Néha meg a családomat, amiért ezzel a pixelenként leamortizált valakivel, wannabe szuperanyával és egykori tüchtig kis feleséggel kell beérniük, még ki tudja, meddig.

Majd ha már nem táplálom anyatejjel, majd ha befejeződik a mozgásfejlődés, majd ha az idegrendszeri érés elér egy olyan fokra… Másfél év után kifogytunk a “majd ha” kezdetű önámításokból. Csak a valóság van kiradírozhatatlan kérdőjelekkel, és persze a megmásíthatatlan múlt. Egy soha vissza nem térő időszak, amit a babaillat mellett a küszködés szúrós szaga lengett be.

Irgalmatlan spirál, egy kibeb*szott hullámvasút, és még csak okolni sem tudok senkit, pedig erősen próbálom: a genetikát, a sorsot (talán ők ketten egy és ugyanaz), magamat, meg magamat. Ez az én személyes kudarcom, egy megleckéztetés valamiért, amit talán sosem követtem el, meg talán egy csipet pech egyvelege, és ezzel kell megtanulnom együtt élni.

Forrás: Unsplash

Ám amikor alszik, amikor oly békésen szuszog, hogy nincs festő, ki szebb, aranyhajúbb puttót festett volna, az csuda érzés. A puha hálózsákjába szuszakolt máskor folyton táncikáló, most viszont csókolgatni valóan ernyedt lábacskák megpihennek, hogy nemsokára újult erővel vágjanak neki a kalandoknak. A kisfiam pocsék alvó. De nincs barackabb pofi és farpofa, no meg elbűvölőbb gurgulázás ezen a földkerekségen. És amikor belefúrja a kis fejét abba a mélyedésbe ott a kulcscsontomnál, amit még a Jóisten is erre teremtett, és nagy sóhajjal jelzi: itt most nekem jó, néha elhiszem, hogy leszek én még önmagam.

Nyitókép: Unsplash

The post A te gyereked is rossz alvó? appeared first on Igazinő.

– Bár szerencsére keveseknek kell titeket bemutatnunk, áruljátok el, hogy honnan jött a “bike”, illetve a “maffia” név, illetve maga az ötlet, hogy a bringások mozgósíthatók?

-Igazából nincs nagy megfejtés: bringafanatikusok vagyunk, az első, 2011. december 24-i, még teljesen szervezetlen akciónkra is kerékpárral érkeztünk. Egyszerűen gyorsabb és hatékonyabb így elérni a desztinációt. A maffia szó pedig arra hivatott utalni, hogy mi máshogy közelítjük meg a jótékonyság kérdését. Azt valljuk, hogy nem kell feltétlenül pátosszal átitatni, mert amit mi csinálunk, az természetes. Illetve aki szembetalálkozik velünk, már a néven fennakad, és ez elindíthat egy gondolatmenetet, ami a mi malmunkra hajtja a vizet.

Forrás: Budapest Bike Maffia

– Mikor nőttétek ki saját magatokat és realizáltátok, hogy ebből a spontán szerveződött biciklis közösségből valami nagyobb is lehet?

-Már első alkalommal átjárt minket – ekkor még csak hárman voltunk – a flow-érzés, megállíthatatlannak éreztük magunkat. Aztán jött a közös főzés ötlete, majd a kiugrási pont, amikor egy japán világutazónak ellopták Budapesten a kerékpárját. Elindítottuk az első gyűjtésünket, de végül nem nyugodtunk és megtaláltuk a bringát egy piacon eladásra várva, ezzel pedig bekerültünk a köztudatba. Azóta volt extrém hideg, árvíz, menekültválság, pandémia és számos olyan helyzet, amiben megfogtuk azok kezét, akiknek szükségük volt erre.

– Hogyan lehet szerintetek jól érzékenyíteni a családtagokat, kollégákat, a szűkebb környezetünket? Van receptetek ennek a flow-nak az átragasztására, mások megfertőzésére?

-Mi úgy gondoljuk, hogy lehet lazán és hitelesen képviselni ezt az egészet, az embereknek pedig ez szimpatikus. Illetve nagy hangsúlyt fektetünk a kommunikációra, ez a másik kulcs. 100 db zsömlétől odáig jutottunk, hogy 8 mentőautót tudtunk adni Ukrajnának. A Vöröskeresztet is két ember indította el, hinni kell benne és magunkban.

– Van különbség a mindennapi működésetek és egy krízishelyzet között, máshova helyezitek ilyenkor a fókuszt? 

-A mindennapjainkba, a rendszeres programjainkba betekintést adunk azoknak, akik kíváncsiak rá, ez is része a már említett aktív kommunikációnak. A közösségi média platformjait és az azok adta lehetőségeket elengedhetetlen kihasználni. Amikor pedig “helyzet van”, azonnal reagálunk és felállítunk egy csapatot. Legutóbb, a háború kirobbanásakor 4 óra alatt 10 tonnányi adomány gyűlt össze, 150 ember szortírozta, szabályos dugó alakult ki ott, ahova szerveztük a leadást.

– Ti sokkal töményebben találkoztok a missziótokból kifolyólag egyén és társadalom szintjén a legégetőbb, legelemibb problémákkal. A legkilátástalanabb időszakokban mi az, ami tovább lök benneteket, ami miatt igenis felkeltek és csináljátok?

-Egyikünknek egy bizonyos fokú távolságtartás segít, a másikunk számára a kollégák jófejsége a napi manna. Valamilyen szinten egótáplálás, hogy tudunk segíteni, és ha ezt megtesszük, kipipálunk valamit az univerzumban vagy a karmánkban. A social media arctalan világában gyűlölet és előítélet mozgatja az embereket, ezek az erők pedig lenyomatot hagynak. Mentálisan nagyon mélyen vagyunk, apátiába süllyedtünk, nekünk pedig feladatunk van azzal, hogy az emberek figyelmét újra egymás felé fordítsuk.

Forrás: Budapest Bike Maffia

– Van-e líbling történetetek, amit szívesen megosztanátok velünk? Esetleg szendvics statisztikátok, néhány meghökkentő szám, ami megfoghatóvá teszi a tevékenységeteket?

-A “Plusz egy szendvics program” tanévenként több tízezres nagyságrendet tud felmutatni, illetve talán beszédes, hogy húszmillió forintot mi magunk osztottunk ki más civil szervezeteknek. Egy hét alatt tízmillió forint folyt be egy traumatudatos nőgyógyászati rendelőre, amihez egy multinacionális cég – ahol Zsuzsa korábban dolgozott – adott ultrahang gépet. A nyáron “Nekünk a Balaton” felkiáltással házhoz vittük a magyar tenger fílinget. Amikor egyetlen hőn áhított fagyi felragyogtat egy felnőtt arcot, az felemelő. Erről egyébként hamarosan egy filmet is bemutatunk majd.

– Még ha instabil világot is élünk, vannak távlati céljaitok, merész álmaitok?

-A nemzetköziség mint olyan. Bukarest és egy kolumbiai város már most átvette a szellemiséget, és ezt, valamint a működő modelljeinket szeretnénk továbbörökíteni. Illetve a két új vendéglátó helyünket – ahol a profitszerzés mellett az adományozás a másik fő cél – is szeretnénk felvirágoztatni.

Többször elhangzott a beszélgetés során, hogy “mi csak tesszük a dolgunkat”, ugyanakkor megláttam annak a felismerésnek is a megcsillanását Zoltán szemében, hogy van, amit közhírré kell tétetni. Mert érdemes rá, és mert úgy több értő fülhöz jut el. Megtudtam, hogy már az első BBM-bébi is megszületett két önkéntes szerelméből, utánpótlásból tehát nem lesz hiány. A webshopjukból viszont sajnálatos módon hiányoznak a totyogósoknak való body-k – személyesen kértem ennek orvoslását…

A beszélgetés közben eszembe jutott a Jóbarátok c. sorozat Phoebe-jének sajátos kísérlete arra, hogy kiderítse: létezik-e olyan, hogy önzetlen jócselekedet. Én azt hiszem, mindegy is a válasz, mert a lényeg, hogy jócselekedet viszont biztosan létezik. Köszönjük, hogy vagytok ti, önként jót cselekvők, mert jobb hely lesz általatok a Föld.

Nyitókép: Budapest Bike Maffia

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post A Budapest Bike Maffia új oldalról közelíti meg a jótékonykodást! appeared first on Igazinő.

Nem amolyan mindent megmételyező titkok, inkább csak huncutság féleségek. Az egyiket most elmondom mindenkinek, ha már nem mondhatom el senkinek:

ez a vágyam a szabadságra. 

Megengedhetek egyáltalán magamnak egy ilyen nehéz érzést? Hiszen családból, ráadásul szép családból elvágyódni, ha csak olykor-olykor és csak fellélegezni is, bűn. De talán bocsánatos.

Nem kérnék én sokat, kedves Dzsinn, csak egy péntek estét, amibe beleadok apait-anyait – de nem szó szerint, kivételesen nem. És utána még a szombat reggelt. Bár végül is, elég lesz maga a reggel is, ami délig tart, és senki nem térdel gyomorszájon puszta szeretetből. Vagy egy hétköznapot a tervezés terhe nélkül, a spontaneitás ajándékával. Vagy következmények nélküli felelőtlenséget, csak egy keveset, légyszi… légyszi. Le sem merem írni:

és mindezt a kedvesem nélkül. 

Forrás: Unsplash

Milyen is volt, amikor mindez az enyém volt akkor, amikor csak akartam? Nyomorúságos, és csodálatos. Mindig egyedül, folyton várva valakire. Te majdnem valaki, te! Gondolsz néha rám? Én igen. Mindannyiótokra. Amikor beszáll egy markáns parfümfelhő a liftbe, amikor megmosolygom a magassarkúban botladozó reinkarnációimat az egykori törzshelyem bejáratánál. Vagy amikor egyszerűen csak ugyanúgy libbennek a fák, mint egykor. De nincs arcotok, nevetek, egy szétterülő emlékmasszába álltatok össze az évek alatt, ahogy távolodtatok tőlem.

Élénken emlékszem, milyen volt kétségbeesetten rostálva a potenciális férjeket. És mindenki az volt, mert valljuk be szemérmesen: az egyéjszakásba is a holtomiglant látjuk bele mi, reménytelenül romantikusok. Milyen volt csak úgy, céltalanul, félig boldogan létezni. Amikor a másik feled még csak úton volt feléd.

Szerettem, szerettek, nagyon is, kicsit is, és úgy is, hogy majd’ belehaltam. Enyém volt a tér, az idő, a végtelen. Szabad voltam. De annál, amit szabad akaratomból választottam, soha édesebb béklyót. Éljenek hát a kuncogós szombat reggelek, amik néha hajnalok, és amiktől az élet kerek egész.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Egy boldog nő is vágyhat néha szabadságra… appeared first on Igazinő.

A 2012-es ún. lúgos ügyet senkinek sem kell bemutatni, akkora médiaérdeklődés övezte, a részletek mégis tartogatnak bőven meglepetést. Mint például az az eszmefuttatás, hogy ha már csonkítás, akkor sav használata lett volna a kegyes út. Mert míg az megáll felszíni roncsolásnál, a lúg folytatja alattomos hadjáratát akár egészen a csontig, elfolyósítva minden sejtet, ami csak útját állja. Sosem gondoltam volna, hogy ezek szerint az indiai nők, akiket savtámadás ért, a szerencsések közé tartoznak…

Felfoghatatlan, hogyan lehet a szeretet nevében egy ilyen borzalmas cselekedetet elkövetni. De ha nem is a férfi, hanem a hivatása iránt elkötelezett orvos felől közelítjük meg a történetet, a Hippokratészi eskünél akkor is elakadunk. A válasz talán a magára erőltetett hit fojtogató fogságában, a családja által gúzsba kötött rabmadár szabadulási kísérletében keresendő.

Legalábbis a könyvön, mint szócsövön keresztül Erika, mindennek az elszenvedője valami hasonló konklúzióra jutott. A társadalom szemében a „jó családból” való származás és az iskolázottság kéz a kézben járnak a moralitással. Ez az eset azonban rávilágít arra, hogy tettessé mindenki válik, nem pedig annak születik.

Arra is rávilágít ez a letehetetlen olvasmány, hogy milyen hálátlan feladat ma áldozatnak lenni Magyarországon. Hogy csak egyetlen ékes bizonyítékát említsem: a sajtóban a sértett Renner Erikaként, a vádlott azonban szemérmesen B. Krisztiánként szerepelt. B, mint „bárki lehetne”. A közember és a köztiszteletben álló. Nem azt szándékozta a védelem bizonyítani, hogy nem a kórházigazgató az elkövető, hanem hogy nem bizonyíthatóan az.

Forrás: Unsplash

Ahogy egy ügyvéd fogalmazott Erikának, igazságból többféle létezik. Az egyik az objektív. A másik, amit mi annak hiszünk, és végül, amit a jog annak ítél – és csak az utóbbi számít. Itt mindhárom egybe vágott, még ha méltatlanul sok időbe is került szinkronba hozni őket. És ha csak időbe került volna…

A számomra legdrámaibbat mégis a könyv vége tartogatta, Renner Erika gyerekeinek és társának összegzései. Annak a kegyetlen bizonyítéka, hogy amikor ártunk, nem csupán egyetlen embernek, hanem a hozzá legközelebb állóknak is kárt okozunk. A lánya visszaemlékezése szerint, a megcsonkított nőnek a sok viszontagság mellett – melybe a jogi hercehurca is masszívan beletartozik – nem maradt ereje még anyának is lenni. A két kamasz próbálta ugyan megélni „amit ilyenkor meg kell”, de mindenre rávetült az ügy árnyéka. Ők évekre elvesztették az édesanyjukat, egy frissen szárba szökkent szerelem pedig olyan hiperrealisztikus fordulatot vett, amilyet sosem szabadott volna.

Az ilyen történeteknek nem hősnői szoktak lenni, számomra Erika mégis az. Túlélte, amit a támadója szerint nem illett volna, a testének és az addigi életének temetése közben pedig volt kitartása harcolni önmagáért és sorstársaiért. És mert, tudott segítséget elfogadni többek között olyasvalakitől is, aki menekülőre foghatta volna, mégsem tette. Ha valami, ez szerelem. Amellett, amit párja végszónak szánt – „élni igenis szép” -, a könyv legfontosabb tanulsága számomra az, hogy ha akadnak, akik segítenek, minden sikerülhet. És szerencsére mindig akadnak.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu

The post Mérő Vera Lúg című könyve szomorú igazságokkal szembesít… appeared first on Igazinő.

Huss, ott röppent el a jövőnk.

Ott szűnt meg az a férfi lenni, aki mellett olyan jó volt nőként élni.  Bárcsak korholhattam volna ezért! Abban jó lettem volna. De kispadosnak pocsék voltam. Petőfit is egy gondolat bántotta: lassan hervadni el, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rág… Hirtelenebbül, de békével a szívedben múltál volna el, ha beletörődünk a sorsodba, nem pedig úgy, ahogy tetted: sorvadva, foszladozva.

Mert ennek a ráktípusnak ez a stádiuma más lehetőséget nem hagy, nem az a kíméletes fajta. Legalábbis ez a gondolat bánt most engemet, de annyira, hogy majd’ belepusztulok. Ragaszkodtunk az élethez, miközben az, amivé a mindennapjaid degradálódtak, már rég nem volt annak nevezhető. De ki is kapaszkodott belé oly’ görcsösen valójában? Lehet, hogy csak én, és te bölcsebb döntést hoztál volna, ha egymagad dönthettél volna a saját halálodról? 

Felvillantották ezt a csalfa reménysugarat, én pedig mint megbabonázott bogár mentem felé. Megbocsátottad ezt még életedben nekem? Remélem, igen. Most már tudom: hamis portékát árul a csodadoktor. Százból, ha egy kap vissza valami életminőség féleséget egy kicsike időre, de a többinek csak elnyújtja a szenvedését, a létezés illúzióját kínálva. Nem hibáztatom, de valakit kell.

Forrás: Unsplash

Életkor: 40. Családi állapot: özvegy. Nyomokban életörömöt tartalmaz.

Egyértelműen a legkapósabb kategória a társkeresőkön. Társ, kereső… de hát én azt nem keresek, az te voltál. Akkor mégis kit? Senkit. Inkább találjon rám valaki, mert a következő 40-et mégsem tölthetem az emlékedbe burkolózva. Hogy mit tudok én nyújtani? Pótlék lesz az illető, összehasonlítások és bezzegek céltáblája, nem-apja a nem-fiainak.

De szeretni fogom, mert valakit kell.

A törvények undormány, szövevényes világában örök harcot vív egymással az élethez és az emberi méltósághoz való jog az elsőségért. Pedig ez nem lehet kérdés, de a választ csak az tudhatja, akit megfosztottak a választás lehetőségétől. Ha maradt volna bennem egy csepp erő, harcolnék azért, hogy ne csak kezelést lehessen visszautasítani, hanem jegyet is válthasson a kényszerű Nirvanába az, akinek a földi paradicsomban nincs tovább maradása az istenek döntéséből.

Üzenek hát helyette nektek, akiknek még lehet: szeressetek, b@sszameg! Mert bármekkora klisé, de tényleg csak egészség legyen. Vagy ha az nincs, legalább… kegyelem.

Betta történetét Mórocz-Laczó Adrienn jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu

The post Miután eltemettem a rákos férjem, harcolnék az eutanáziáért! appeared first on Igazinő.

Grabancon kell ragadni a pillanatot, lassított felvételként megélve mindent, amit a gyerekkor ad. Megírtam hát a fiús anyuka változatát a „mielőtt felnő to-do listának”. Ami persze valójában végtelen.

– Amíg még büntetlenül megteheted, videózd le (persze csakis magatoknak), ahogy anyaszült meztelenül, kacarászva rohangál fel s alá a lakásban! Mert azokat a zabálnivaló fokhagymagerezdeket hamar férfiúi szégyenlősség fogja takarni.

– Lubickolj ma azokban a puszikban, amiket holnap már másnak fog tartogatni! Ha jól figyelsz, láthatod ennek a csupa báj szárba szökkenését, amikor esetlenül, ámulva simít egyet a négyéves Boróka fonatain a játszótéren.

– Vedd meg neki az Oroszlánkirályos mellénykét és a falatnyi csokornyakkendőt, mert nemsokára zenei irányzatot, ezzel együtt pedig ruhatárat választ majd. És csak drukkolhatsz, hogy az a pop legyen, ne a kecskemészárlós metál. Összeöltözni is ér még ilyenkor, egy kockás ing párosban egyetlen nap erejéig megállíthatod az időt.

– Raktározd el az emlékeidben azt a csillogást, amit a szemeiben látsz, amikor Michael Jordant megszégyenítően pattogtatod a labdát. Mert hamarosan már csak a kerítés mögül lesheted, ahogy elismerést vív ki magának a hárompontosaival.

– Fotózz, fotózz, fotózz! Felbecsülhetetlen kincs, hogy elődeinktől eltérően mi bármikor visszaidézhetjük azokat a momentumokat, amelyeket nem elég az emlékezetünkben tárolni. Ugyanakkor légy is jelen, és ne csak a szöggel meg a fényekkel legyél elfoglalva, mert egy ügyetlen felvétel is pont ugyanannyit ér, sőt.

Forrás: Unsplash

– Bánj jól a játékaival, ruháival és használati tárgyaival, hogy később közös öröm legyen odaajándékozni őket. Valakinek, akinek talán valódi gyerekkorba emeled a küszködős mindennapjait ezzel a gesztussal.

– Most mutass neki példát – bírhatatlan teher, nem igaz? Cserébe viszont a büszkeségnek egy különleges fajtájával ajándékoz meg, amikor nagy levegőt véve, egy gyermeklélektan szaktekintély útravalójával felvértezve ura maradsz önmagadnak.

– Táncolj vele! Csak ennyi. Pörögjetek, forogjatok először összeölelkezve, aztán már egymás mellett ropva, mit sem törődve a világgal.

– Látogass el vele egy szokatlan helyre! Legyen az egy nappali melegedő vagy egy állatmenhely – így ivódik belé az egyik legfontosabb tanítás: segíteni másokon.

– Varázsolj ünneppé egy morcos, esős szerdát, ők még oly’ könnyen meglátják a szépet a csúf mögött! 

– Legyen 2-3 recept, amit megtanítasz neki, mint a kis kuktádnak. Sok év múlva ezek illata melengeti majd meg a legjobban a szívét, és talán ezekkel hódít majd meg egy hozzá méltó leányzót.

– Járj elöl jó példával, és ragaszkodj ahhoz a hobbidhoz, ami egésszé tesz téged!

– Tanítsd meg elengedni, és magad is megtanulsz általa.

– Legyenek saját kis hagyományaitok! Ezek emelik majd ki a mindennapokat monotonitásukból és fektetik le az alapját annak a meghitt családi életnek, amit neki kívánsz, amikor felnő.

Piszkosul be tud darálni a verkli. Tudom. De végeredményben József Attila két sorába bele lehet sűríteni a lényeget: “Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.”

Hagyd! Vidd! Ott a legjobb, együtt.

Nyitókép: Unsplash

The post Kisfiam, sokat kell együtt örülnünk, mielőtt felnősz! appeared first on Igazinő.

Az én kudarcom – vádoltam magam újra és újra -, hogy ehhez sem voltam elég. Hogy túlságosan akartam, vagy nem akartam eléggé, nem elégszer, nem a megfelelő módszerekkel és időzítéssel, vagy mindez egyszerre, már sosem fog kiderülni.

Én nem ilyen vagyok, nem érthetem hát.

Menetrendszerűen előbújik belőled valaki, akit sosem választottam volna társamul. Olyankor, amikor átkapcsolsz űzött vad üzemmódba, mindent elfelejtesz. Nekem és Istennek tett ígéreted és azt, hogy ki is vagy valójában. Fékezhetetlen neurokémiai folyamat? Lesz*rom, ha az, szelídítsd meg, iktasd ki, pszichoanalizáltass, vagy egyenesen ördögűzz, bánom is én! Én csak a kezes bárányból kérek, a türelmes és tökös férfiból, a gyermeke kedvéért minden további nélkül kúszó-mászó-nyerítő apából.

Az esküvői fogadalmunk „rosszban” része nem az ilyen esetekre vonatkozott, nem a destruktív alteregód tolerálására esküdtem fel. És én nem a jó asszony vagyok, aki mindent megbocsát…

Forrás: Unsplash

De mi van akkor, ha az ok, az viszont én vagyok?

Én idézlek meg, én váltom ki, én teremtem a szörnyet a puszta létezésemmel? Nem, nem és nem, mondod te. Én már semmit sem tudok, mondom én. Faltól falig élünk. Elérjük, de mindig visszapattanunk. Lebontanám, jaj, de lebontanám, de eszköztelen vagyok!

Egyetlen választást hagytál: csendben tűrni, amikor kell. De azt én nem akarok, mert az ellentmond mindannak, amiben hiszek: hogy elég csak szeretni. Elballagjak hát csendben, hátha ezzel helyet csinálok valakinek, aki még nálam is jobban ért téged és aki bölcsebben tudja majd művelni ezt a kapcsolatosdit? Vagy várjam ki, mi lakozik még benned, hátha meglepsz? Mint annyiszor már…

Soha nem emelnél kezet rám. Csakhogy a legnagyobb gyomrosok nem ököllel vitetnek be. És én nehezen forrok össze… Ülök elcsendesedés után a máskor olyannyira imádott, most viszont elátkozottnak ható Balaton partján és bámultam a csillagokat. Dúlva-fúlva-belekeseredve, imádkozva egy, csak egyetlenegy hullócsillagért. Tudnám, mit kívánjak. De helyette csak a Göncölszekér néz vissza rám hívogatóan. Egy jegyet kérek, csak oda.

Mórocz-Laczó Adrienn novellája

Nyitókép: Unsplash

The post Sosem ütsz, de a szavaid durvábbak az öklödnél… appeared first on Igazinő.

Nem sajátítottam ki a baba-mama kettősünknek a szimbiózist, hanem hagytam, hogy másokhoz is úgy kötődjön, ahogy egyszer még irigyelni fogom. Egy teljes évnek kellett eltelnie, hogy ráeszméljek: dehogynem, csak eddig az élet volt oly’ kegyes, hogy ezt elhallgatta előlem. Történt ugyanis, hogy beteg lett a kisfiam.

Hirtelen, lobogva csapott le a vírus, de gyorsan és kíméletesen söpört végig a kis szervezetén. Szívós kis pasi, na, az én kis pasim. És akkor egy lázasan szuszogós pillanatban elemi erővel csapott le rám az érzés: hiszen én zokszó nélkül kútba ugranék, ha ez lenne a gyógyulása ára! Fortyogó, lassan ízekre tépőbe, bármilyenbe.

Persze eddig is tudtam, hogy a perfekt manikűrről – bár igényesebb, tehát derűsebb, tehát jobb anyává tesz – bármikor lemondanék. De ott, a vizes borogatást szorongatva, letaglózott a felismerés, hogy semmit és mindent, csak hogy ő… A tornádó jött, majd ment. Csupán annyi volt a dolgom, hogy a kis beteggel együtt várjam a csitulást és öleljem. Nem volt másik gyerek, akinek az igényei ott toporogtak.

Ha csak a szintén gyengélkedő férjemet nem tekintjük – joggal – annak. Nem volt határidős megbízás vagy megfőzésre váró ilyen-olyan mentes vacsora. És legfőképp: nem volt bizonytalanság, hosszas lábadozás vagy mindennapokat felforgató diagnózis. Magam sem tudom, miért, de többször azon kapom magam, hogy rákattintok rákkal vagy más súlyos, ne adj’ Isten gyógyíthatatlan betegséggel küzdő kicsik Instagram-profiljára. (Amit nyilván az ily módon is fohászkodó anyuka működtet.)

FORRÁS: UNSPLASH

Sőt, az is előfordult, hogy teljesen átszellemülve, könnybe lábadt szemmel feledkeztem beléjük. És nem szégyellem: úgy tértem vissza a lelki utazásról, hogy amellett, hogy mélységesen együttéreztem az emberfeletti módon küzdő szülőkkel, hálát adtam, amiért ez nem a mi valóságunk. Az édesanyává válásom előtti időkben mind magánemberként, mind a munkahelyi jótékonysági misszióim során több rászoruló csoportot is a beteg gyerekek elé soroltam.

Háromlábú ebek, magányos idősek, a hospice ügye – dehát hogy is lehetne helyesen priorizálni?

Ma is vállalom az akkori önmagam, hiszen nem hoztam rossz döntést. Egyszerűen csak nem létezik olyan, hogy helyes vagy helytelen. Ma viszont már együtt dobban a szívem azokkal, akik számára a gyermekük egészsége egy cél, nem egy természetes állapot.

És örülök, ha egy gombóc fagylalt árával hozzájárulok a mosolyukhoz – ami pedig köztudottan gyógyít. Segíteni a magunk módján, egy pöttyet erőnkön felül – ez volna a lényeg. Mindenki a saját történetéből és múltjából merítkezve, az alapján választva kedvezményezettet a jócselekedeteinek, ami adott életszakaszában a szívügye.

Ha ott termünk, amikor szükség van ránk, egy lépéssel közelebb kerülhet egy család a legelemibb álmához: az egészséghez. Mert ami számunkra adottság, az másnak a vágyott mindenség.

Nyitókép: Unsplash

The post Mióta anya vagyok, többet jótékonykodom a beteg gyerekekért! appeared first on Igazinő.

És még az okostelefonok előtti időket élvén a Nyugati téren lévő óriás kivetítőn elkapott pillanatnyi eredmény volt az egyetlen támpontom. Már kerestem az ülésemet, amikor jött az sms édesanyámtól: „Kemény Dénes a vízben.” Felkiáltottam, hogy bajnokok a fiúk, a vagon pedig egy emberként ujjongott. Nem volt kérdés, milyen bajnokok és milyen fiúk. A mi fiaink.

Hát ilyen varázslatra voltak képesek Benedek Tiborék – és itt nem csak az eredményre gondolok. Ő is, akárcsak a többi sportoló, sokkal több volt annál, mint amire hajlamosak ledegradálni őket a rajongók. Nem pusztán női szemet gyönyörködtető, gondtalanságban és szakadatlan sikerszériában fürdő taposógépek. Hanem a példaképeket nyomasztó elvárásoknak megfelelni próbáló, kétkedő, esendő, egyensúlyra törekvő hétköznapi emberek.

Egy volt közülük, de bizonyos szempontból az egyetlen. Azt hiszem, a legpőrébben megfogalmazva: irigyeltük őt. Ez volt a legőszintébb érzelmünk irányába nekünk, még nála is hétköznapibb embereknek. Hiszen méltó volt rá: olimpiai bajnok. Nem egyszeres, nem kétszeres, háromszoros! És még szövetségi kapitányként is felért a magyar vízilabda csúcsára.

Ne hallgassunk róla szemérmesen: jóképű férfi. Boldog családapa, büszke fiú és csillogó szemű férj. „Halhatatlan szerelem – erről szól az élet” – idézte a felesége Müller Pétert az egyik közös fotójuk alatt. Nekik megadatott, még ha olyan könyörtelenül is értelmezte a sors ezt a jelzőt. Titkon mind ilyen beteljesülésre vágyunk, és ha valakiknek, nekik elhittük, hogy létezhet.

FORRÁS: FACEBOOK

Két évvel ezelőtti halálakor a négyeshatos ajtaján estem be nagy sietve. Rendkívüli hír: meghalt Benedek Tibor. Szidtam az újságíró szakmát: hát az Miklós, nem Tibor, ilyen hibát véteni! De a hiba nem bennük, hanem a gépezetben volt. Mert ezt igenis elcseszték odafent. Pedig nem volt ő senkim sem nekem, sem a több millió gyászoló magyarnak.

Volt és van a környezetemben nálánál még fiatalabb, a rákkal szembeni harcban vesztésre álló, gyermeke kezét elengedni kénytelen nagy harcos. Ennek ellenére túlzás nélkül velem együtt az egész országot letaglózta, hogy elment egy ikon. Ha valamiben, ebben mérhető egy sportfenomén világon hagyott kézlenyomata. Amikor alázattal, nem hivalkodva él és megy el. Ma lenne 50 éves.

10 év múlva ilyenkor meg 60, és még mindig nem lenne itt az ő ideje. Azóta a júniusi nap óta betéve tudjuk a történetét: hogy saját bevallása szerint sikere abban rejlett, hogy mindig ő akarta azt jobban. Hogy a fizikum és a genetika hiátusait szorgalommal töltötte ki. Minden interjút elolvastunk, Epres Panni minden vele kapcsolatos bejegyzését nagy sóhajjal nyugtázzuk.

Korai, érthetetlen távozása felnyitotta a szemünket: senki sem érinthetetlen.

Élete, halála fontos üzenetet hordoz: a derekas küzdelem meghozza gyümölcsét, de létezik erő, ami nagyobb mindannyiunknál. Mégis az az érzésünk, hogy van, ami legyőzhetetlen. A kisfiamnak, aki pedig pont ma, az ő születésnapján lett 1 éves, erről a Benedek-örökségről is beszélek majd, ha felnő.

Nyitókép: Facebook

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post 50 éves lenne Benedek Tibor… appeared first on Igazinő.