Köztük voltam én is, bár kimondottan taszítanak az ilyen tömeges megnyilvánulások. Általában az ötödik hasonló poszt után telítődöm – nem beszélve a visszás oldaláról: Most mi van? Dicsekszik? Kit érdekel!?

Tisztában vagyok vele, hogy ami az egyik embernek büszkeség, az a másiknak fájdalmas tükör is lehet. Ezért tartózkodni szoktam az ilyen jellegű megosztásoktól. De aztán elsodortak az érzéseim. Egy pillanat alatt suhant át rajtam, mennyi minden is van egy ilyen esemény mögött, miközben a gyerek a közös családi csoportba csak annyit írt:

„Jól van, köszönöm a gratulációkat, de egyébként nem nagy szám…”

Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!??

Elfelejtette tán, hogy rengeteg tanulás, munka, áldozat, átvirrasztott éjszaka, stressz, nyomás tulajdonképpen az élet rosszabbik oldala van emögött az eredmény mögött? Persze lehet Ő inkább arra emlékszik, hogy az utolsó hónapban már örökre lezárult végre a gyermekkor. Helyette egy kis üveges koktéllal a kézben lehetett a parkban, láblógatva nézegetni a tételcímeket. 

Na de, mit raktam én bele ebbe az eredménybe?

Izzadságos 19 évet. (Irónia vagy sem.)

Születésével kezdődött, amikor a saját perpetuum mobile nappalok és éjszakák  végeláthatatlan labirintusában próbáltam úgy életben tartani magunkat, hogy közben vigyáztam, nehogy az én drága egyetlen szemem fényének nyitott fejlődési ablakait becsapja a huzat. Azaz, tanuljon meg beszélni, járni, enni, inni, mindent is úgy, hogy még boldogok is legyünk közben. 

Aztán emlékszem, milyen szorongva hagytam Őt az első napokban a bölcsiben. Mintha kitépte volna az élet méhem gyümölcsét a kezemből.

Emlékszem hányszor hányta tele az autót, mert nem akart oviba menni.

Az általános iskolában tanulhattam újra Petőfi összest, fizikát, kémiát (mondjuk azt feladtam) történelmet, a matekkal birkózást már meg sem említem. Számára tökéletesen értelmetlen, felesleges tudást kellett belepréselni a hétköznapokba. Méghozzá úgy, hogy ne utáljon meg 10 éves korára mindent és mindenkit, aki meg meri kérdezni tőle, hogy megy a suli?

Felvételik, dátumok, szabályok, iskolai kötelességek koordinálása, fejben tartása, ami sokáig a szülők feladata, hiszen az épphogy csak kiskamasz gyerektől max az várható el, hogy eligazodjon a kis lelkében. Emlékezzen, hogy a tesnevelés órára vinni kell a tesi cuccot. 

Második-, harmadik-, negyedik műszakban vállalt különórák, edzések megszervezése. A-ból B-be eljutni, egy órán keresztül nézni télen pulóverben a fullasztó párás meleg uszoda lelátójáról, ahogy jaj de szépen úszik a gyerek. Avagy szombat-vasárnapokat tölteni több órás autóutakkal és étlen-szomjan téblábolni sportcsarnokokban 2 perces RG (ritmikus gimnasztika) mutatványokért. 

A Covid alatt asztal alól súgni feleléskor, együtt oldani meg a számonkéréseket, szolgálni, védeni, félteni. Mi lesz vele a négy fal közt, barátok, személyes kapcsolatok nélkül? Jövőt tervezni neki jövőkép nélküli időkben. Reményt, lelkesedést csepegtetni… magamba is.

Úgy hagyni ajtócsapkodós, undok kamasznak lenni, hogy közben hinni benne. Hagyni hogy utáljon, esténként pedig imádkozni érte, nehogy rossz társaságba keveredve elsodorja a drog, pia, az élet. 

19 nehézségekkel tűzdelt, de magasztos és gyönyörű év, szülői kitartás, támogatás is kellett ehhez a megmérettetéshez, hogy mindennek megkoronázásaképp az érettségit önállóan végigvigye. A felvételi pontokat összehozza, adminisztráljon, regisztráljon, jelentkezzen, megoldja, megugorja és most egy igazi felnőtt nő nézzen a szemembe. Egy nő, akire büszkék vagyunk és aki lényével bizonyítja, hogy a szülő-gyerek közös életének minden perce csoda még akkor is, ha néha nagyon nehéznek érezzük.

Szóval “Nem nagy szám…” de nekünk szülőknek az egyik legnagyobb!

The post Micsodaaa!!?? Nem nagy szám!!!?? appeared first on Igazinő.

Mindent. Nekik köszönhetem azt a nőt, aki most vagyok. Aki tudja mit szeretne, tudja ki kell neki, mennyit ad és mennyit vesz ki egy kapcsolatból. Aki már soha többé nem akar sírni senki után. Aki csak a jót engedi be, azt aki felemeli és azonnal bezár a játszmákra. 

Azt mondják, ami nem öl meg az megerősít. Persze, amikor bele akarsz halni a fájdalomba, mert összetörték a szíved, akkor ez nem kapaszkodó. Mikor szeretsz és a saját érzéseid fullasztanak, akkor inkább azt kívánod, hogy most szeressenek és ne később legyél erős. 

Mindennek megvan az oka, még ha ezt nem is látjuk előre. És még, ha nagyon fájdalmas is a tanulás útja. Az érzelmeink csapongását kordában tartani hosszú tanulási folyamat. Valójában nem tanulhatod meg könyvekből, nem tanítják egyetemen. Meg kell tapasztalnod a mélységet és a magasságot, ahhoz hogy erős, öntudatos és boldog ember legyél. Mikor felfelé kúszol a gödörből, sírva nyüszítve kapaszkodva a sáros talajba, amikor újra és újra visszazuhansz.

Már mindenhol fáj, vérzel, sebes a bőröd, eltörött a csontod, de téged hajt egy felfoghatatlan erő, hogy újra a fényre juss. Az a nő, aki kimászik abból a gödörből az már soha többé nem akar az lenni, aki beleesett. Az már egy másik ember. Sárosan, megtörten, de lélekben sokkal erősebben tud elindulni előre. Mindenkinek ezen a fejlődésen kell keresztül menni. Van, akinek többet. Van, akinek kevesebbet kell tanulni. Attól függ milyen mélyen tudsz érezni. Az érzelmeink mélysége határozza meg a gödör mélyét is, hiszen ezt a gödröt magunk ássuk. Vágyakkal, szerelmekkel, akarással.

Hogy mire volt jó az életemben az a sok szenvedős kapcsolat? A sok sírás és fájdalom? 

Egyszerű: kellett, hogy megerősödjek. És nem igaz hogy az erős nők nem tudnak szeretni. Sőt! Az erős nők tudnak igazán szeretni! Ha egy erős nő megnyílik, a páncélja alól félénken kikukucskál a gyenge kislány, aki megtanulta a leckét. Aki  ott bujkál a lélek legmélyén várva arra, akinek megmutathatja magát. Annak, aki érdemes rá. Mert az erős nő már nem lesz akármikor akárkibe újra szerelmes. Nem fogja engedni, hogy a falai, amit épített leomololjanak. Már nem hagyja, hogy összenyomják. Van ajtó a falon és akinek kulcsa van hozzá annak nyílik, de aki csak a kilincset rángatja az sosem fog átjutni rajta. 

Hogy szeret az erős nő? 

Hát erősen. Őszintén. Sallangok és játszmák nélkül. Bele meri engedni magát a szerelembe, mert ismeri az érzelmeit. Tudja hol az a pont, ahol a fájdalom már nem a szerelem velejárója hanem a bántásé. Tudja azt is, hogy csak úgy talál igaz szerelmet, ha önmagát adja, ha nem játszmázik, ha nem akar megfelelni senkinek. Ha szereti önmagát, és köszöni szépen jól van.

Az erős nő szokott sírni?

Igen. Nem akar, de szokott, de ez a sírás már nem az a sírás, mint az út elején. Már nem a másik miatt sír hanem önmaga miatt. Elkeseríti a zavarodottság. Mert egy erős nő is futhat csapda felé. Amiről azt hiszi az elején tudja csinálni, de aztán rájön, hogy olyan húrokat pengetnek a lelkében, amit nem akar érezni. Mert fáj. Mert nem elég tiszta. Mert nincs biztos fogás rajta. Mert kétségekkel teli. Akkor sír. Visszazár és ha ügyes volt csak annyira sérül, hogy még erősebb legyen tőle. 

Mindannyian ugyanazokat a lépcsőfokokat másszuk. Mindannyian ugyanazokat a csapdákat kerülgetjük. Szeretünk, elbukunk, felállunk, lesöpörjük a ruhánkat és soha nem adjuk fel! Az út végén találkozunk az igazi önmagunkkal, az igaz érzésekkel. Jutalmul csodát kapunk, ahonnan már visszanézni sem fáj. 

The post Erős nőnek lenni kiváltság! appeared first on Igazinő.

– Kaptam egyszer régen egy barátnőmtől, hogy mindig legyen erőm kirúgni azokat az embereket, akik nem jók hozzám.

– Ez hülyeség. Ha valaki nem jó hozzád, miért vagy vele?

– Mert a kirúgásnál csak a felismerés nehezebb.

Sokáig kerestem a helyem. Azt éreztem, valami baj van velem. Nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég kedves, egyszóval olyan semmilyen vagyok. Egy szürke kisegér, akinek a félhomályos pincelyukban lapulva a legjobb. A sok év alatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne velem lenne a baj. Mindig hittem azoknak, akik az önzetlenségem és naivitásom kihasználva megpróbáltak magukhoz láncolni, mert szükségük volt egy jól formálható „alattvalóra”.

Belőlem nyerték az energiát.

És ahogy ők egyre magabiztosabbak és erősebbek lettek, úgy lettem én egyre kisebb és szomorúbb. Persze ez is az én „hibám” volt. Valamiért mindig is vonzódtam a határozott, erős karakterekhez. Barátként, barátnőként is szerettem, ha valaki megfogta a kezem és vezetett. Legalábbis ezt gondoltam. Hogy szeretem. Hogy én ezekért az emberekért tudok rajongani.

Csak közben belebetegedtem a nagy rajongásba. Ha mérlegre tettem a gyermekkori álmaimat és a megvalósult jelent, óriási űrt láttam a kettő között. És fetrengtem az önsajnálatban. Minden napom a túlélésről szólt. Csak akkor tudtam létezni, ha az általam istenített emberek nagynéha megsimogatták a fejem és megdicsértek, hogy ügyes vagyok – bár van nálam ügyesebb is, de azért ne adjam fel. Aztán persze, amikor azt látták, hogy még ez a dicséret is „túl sok”, akkor gyorsan visszavettek és lehülyéztek. Én meg bólogattam.

Tudatlan, naiv lány voltam.

Sodródtam a saját életemben, abban a hitben, hogy ez a karmám. Nem olvastam önsegítő könyveket, vagy ha bele is kezdtem egybe (például Hogyan mondjuk nemet?) rögtön jött az oltás: „Milyen szarságot olvasol? Nincs neked erre szükséged! Itt vagyok én. Majd én megmondom, hogy csináld!”

Forrás: Unsplash

Aztán valahogy csak elkezdtem felismerni magam körül a valóságot. Valahogy csak elkezdtem kiválogatni a szemetet az értékes közül. A fülembe is egyre többen kezdtek duruzsolni. Apró igazságokat. Egy-egy szót. „Becsap.” „Kihasznál.” „Nem szeret.” Nyitogatták a szemem, na meg, kaptam ezt a kerámia bakancsot is…

Amikor évekkel később bekerültem egy csapatba, ahol jó lenni, ahol támogató a légkör, ahol elhiszem végre, hogy jól csinálom, akkor állt össze a fejemben minden. Rájöttem, sosem velem volt a baj az életem során. Egyszerűen rossz – vagyis hozzám nem passzoló – emberekkel vettem magam körül. Olyanokkal, akiknek nem számítottam. Akik csak lenyomni akartak, mert azzal ők „magasabbak” lettek.

Szóval, ha rosszul érzed magad, legyen az első, hogy nézd meg, kik vesznek körül! Ne ments fel senkit, hogy valójában jó ember, csak neked kell változni. Ne gondold, hogy mindenki utat mutat, ha fogja a kezed – mert lehet, csak azért fogja, hogy ne futhass el.

Ismerd fel, ha egy kritika nem épít, hanem rombol!

Ha valaki mellett kevésnek érzed magad, legyen erőd otthagyni a francba! Fordíts hátat! Keresd mindig azoknak az embereknek a társaságát, akik egyenrangúként kezelnek. Nem kell, hogy felemeljenek. Nem kell, hogy többre tartsanak. Elég, ha tisztelik azt, aki vagy. Így fogod saját magad építeni, és így épül majd veled együtt a környezeted is.

Senki nem születik kevesebbnek a másiknál. Szelektálj! Az igazi barátok mindig maradni fognak. A többit pedig engedd el! Hidd el, nem fognak hiányozni…

Nyitókép: Unsplash

The post Rúgd ki az életedből azt, aki rombolja a lelkedet! appeared first on Igazinő.

16 évesen feszes volt a testem, a bőröm üde, sehol egy ránc, minden tökéletes, de én mégsem tartottam magam szépnek. Mert nem volt elég hosszú a combom, túl magas volt a homlokon, nagy volt a fülem… És egyébként is, sokkal szebb volt nálam a barátnőm, akiért minden fiú odavolt, mert valahogy másképp beszélt, másképp dobálta a haját. Másképp járt, és még a combjai is hosszabbak voltak, mint az enyém.

25 évesen egészséges életet éltem, sportos alakom volt, gyönyörű fiam, mintha a kisöcsém lett volna. Élvezhettem volna a fiatal anyukák életét, de ott bujkált bennem az elégedetlenség, hogy nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, miután elhagyott a férjem.

30 évesen egy nárci mellett hosszú évekig hallgattam: „Nem értesz semmihez! Semmiben sem vagy jó! Te sosem fogsz pénzt keresni! Hülye vagy mindenhez! Nézz a tükörbe, mindig rosszkedvű vagy! Mi a franc bajod van?”

40 évesen kezdtem észrevenni magamon, hogy öregszem. Más lett a testem. Már nem volt elég 2 nap diéta, hogy a lánykori formám hozzam. Ide-oda rakódott a zsír. Új kapcsolat, új terhesség. Küzdés a kilókkal.

Ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Jól csinálom? 

Forrás: Unsplash

50 évesen aztán valahogy minden a helyére került. És míg régen 50 évesen illett megöregedni, én épp kinyílni készülök. Már szeretem az életem. Szeretem magam. Szeretem a testem. Nem tökéletes, de rendben van. Szeretem a ráncaim, mert emlékeztetnek arra, hogy 20 évesen ráncok nélkül milyen szép voltam és akkor ezt mennyire nem láttam. Szeretem, hogy tudok hova visszanyúlni, ha tapasztalat kell, de úgy érzem, nézhetek előre is, mert van még ezer tervem.

De mitől is vagyok olyan pimaszul idegesítően boldog ötvenes?

Mert már nem érdekel, mit várnak el tőlem. Nem frusztrálnak a kilók, inkább arra gyúrok, hogy jól érezzem magam a testemben. Nem nyomaszt a jövőm – bár tudom, hogy nem áll előttem egy egész élet, de pont ezért sokkal többet tudok kihozni minden napból.

Könnyű szívvel reptetem ki az életemből azokat, akik lehúznak.

Megtanultam, hogy a más problémája az a más problémája – és nem az enyém. Nem szégyellem a tökéletlenségem, sőt, roppantul szórakoztat, ha hibázok. Vallom, ha egy problémán sírunk, az ugyanaz a probléma marad akkor is, ha nevetünk rajta. Szóval inkább nevetek. Nem hasonlítom már magam senkihez. Egyedi vagyok, ahogy te is. És bár a combom sem lett hosszabb, a fülem sem kisebb, ellenben ami most van, csak rosszabb lesz az idővel, így inkább szeretem magam most.

Hogy ezeket mind gondolhattam volna 20-30-40 évesen is? Igen. De akkor nem gondoltam. Most gondolom, mert most érkeztem meg önmagamhoz. 50 évesen.

Nyitókép: Unsplash

The post 50-es nőként végre megtanultam boldog lenni! appeared first on Igazinő.

Hétköznapi apróságok akasztottak ki, ilyen-olyan piszlicsáré dolgok voltak életbevágóan fontosak. Aztán 2022. április 20-án minden szélsőséges, vagy épp jelentéktelen érzésem felett győzött a szomorúság. Aznap délelőtt 10:00 órától délután 16:30-ig küzdöttünk a kiskutyám életéért. Percről percre lett egyre rosszabbul a kezeim között. Infúzió, injekció, fájdalomcsillapító, vizsgálatok, orvos, kórház.

Ő pedig már nem is tiltakozott, mint ahogy szokott, vérmesen, harapdálva engem és az orvosokat is. Már csak hagyta, hogy azt csináljunk vele, amit akarunk. Hogy ezt hogy lehet kibírni? Nem tudom. Hogy ezt hogy lehet kiírni magamból? Azt sem tudom. Vannak, amikor nincsenek szavak.

Nem tudom leírni, mit érzek most, amikor eszembe jut az a kis barna zsemlegombóc, akit a 3 éves lányomnak szánt karácsonyra az apja – de persze egy 70 dekás csivava nem lehet egy három éves gyerek ajándéka. Inkább „csak” a kistestvére lehet, hogy együtt nőjenek fel. Nem tudom leírni, milyen érzés, ha arra gondolok, mennyi sok vicces dolgot csináltak együtt ezek ketten. Meg többen.

Az utcából a többi gyerekkel. Meg a kutyákkal. Az a sok hangos kutya-gyerek sétáltatás csapatosan összeverődve, a kertvárosi utcák csendjét felzaklatva. Még olyan is volt, hogy légpuskával jött ki az egyik bolond, mi meg futottunk. Nem tudom leírni, hogy csak úgy lehetett együtt élni vele, hogy ha ránéztünk, kapott egy simogatást. És mindig rá kellett nézni, mert ő másra se vágyott, csak arra, hogy ránézzünk.

FORRÁS: UNSPLASH

És persze a hűtő ajtót sem lehetett úgy kinyitni, hogy ne teremjen ott egytizedszázadezred pillanat alatt, feszesen vigyázzban ülve. Aztán a kaja után jöhetett újra a simi. Nem tudom leírni, mennyire volt része 13 évig az életünknek. Nem tudom leírni, mennyi szeretetet adott. Nem tudom leírni, hogy tudott úgy nézni a gomb szemeivel, hogy abban az „örökké szeretlek, legyél mindig mellettem” volt benne.

Még az utolsó óráiban is, amikor már mozogni sem tudott, de bármerre léptünk, ő kísért minket a szemeivel. Nem tudom leírni, mit éreztem, amikor már elfekvőként hallotta, hogy nyílik a kapu, és ösztönösen megpróbált kijönni a helyéről, hogy ő legyen az első, aki üdvözöl az ajtónál. De a lábai már nem bírták és csak tehetetlenül kiesett a helyéről és elfeküdt a földön.

Nem tudok semmit írni, ami kifejezné és érzékeltetni tudná csak egy picit is azt a fájdalmat, amit 13 év után egy kutya elvesztése okoz. Még este elpakoltam mindent, ami az övé volt. Azóta nem lépünk oda a kőre, ahol  feküdt. Gondosan kikerüljük az üres teret. Mintha még mindig ott lenne. De igazából oda se nézünk. Mert minden egyes percben, amikor szembesülünk az ürességgel, megszakad a szívünk.

Mikor a legrosszabb? Reggel felkelni. 13 évig minden reggel, amikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom a kutyám volt. Elém jött álmosan, farokcsóválva, én megsimogattam, kiengedtem pisilni, kaját készítettem neki, és csak utána indult a napunk. Most pedig kinyitom a szemem, és szintén az első gondolatom a kutyám. Hogy nincs többé. És akkor minden reggel kicsit meghalok én is.

2022 április 20-án 16:30 perckor megszakadt a szívem.

Bosszankodás, mérgelődés és mosoly nélkül maradtam. Tenyeremben sok-sok simivel, amivel most nem tudok mit kezdeni. Emlékeimben örökre ott ragadt egy kutyanézés, egy arc, egy szag, egy ugrabugrálás, farok kergetés, arcomba nézés, amikor eszem. Sarkamban járás, amikor megyek, ölembe fészkelés, amikor pihenek. Szívemben pedig ott maradt egy érzés. Egy érzés, amit nem lehet leírni. Csak felcímkézni: Az én kutyám helye, belépni tilos!

Nyitókép: Unsplash

The post 13 év után vesztettem el a kutyámat, és családtagként gyászolom… appeared first on Igazinő.

Három gyerek volt a cél, de már az első terhességem után megtorpantam. Tudom, van, akinek áldott állapot a 9 hónap – én terhes voltam. Kezdődött a stressz ott, mikor elhatároztuk, babát szeretnénk. Aztán csak vártunk. Teltek a hónapok. Most sem sikerült, most sem, megint megjött, minden hónap csalódás. Biztos nem is lehet gyerekem, nekem már sosem lesz, így fogok megöregedni, gyerek nélkül.

Aztán egy nap megjelent a két csík. Jaj, de jó! Hú, már nem is számítottam rá. Most hogy is lesz? Pont új munkahelyem van. A lakás is kicsi. Biztosan ezt akartam? Teljesen meg fog változni az életünk. Aztán izgultam a 12. hétig. Meg persze utána is, de menjünk csak szépen sorban. Izgultam a pecsételő vérzés miatt. Az első orvosi vizsgálat előtt.

És közben hánytam, rosszul voltam, semminek nem volt íze, mindent kívántam, aztán megint rosszul voltam. Pisilnem kell, pisilnem kell. Utáltam a szagokat, utáltam a reggeleket, utáltam mindenkit, kávét akartam inni, de nem tudtam, és az a rettentő álmosság… Jöttek sorban a vizsgálatok. Éhgyomorra vérvétel, nyaki redő, AFP, vércukor, mind rossz.

Toxoplazma vizsgálat. Az is rossz. Ultrahang. Nem fejlődik rendesen. Ja, de! Csak elmértük. De azért így is pici. Elveszik a gyereket. Nem akarom. Csak saját felelősségre megtartható! Megtartom. Izgulok. Fejlődik rendesen? Mozog? Jaj, mennyit mozog! Már fáj, ahogy rugdos. Nem tudok aludni. Nem tudok enni. Nem kapok levegőt. Mindenhol nyom.

FORRÁS: PEXELS

– Doktor úr! Azt olvastam…

– Kedves hölgyem! Maga csak ne olvasgasson! Élvezze az állapotát, és legyen nyugodt. Minden rendben lesz.

Oké! Nyugodt vagyok, csak még meg kéne venni a babakocsit. Ki kéne festeni a szobát. Be kéne rendezni. Bútor is kell, babaruha is kell. Nekem már a zsákruha is jó. A fejemre is. Hogy nézek ki? Dagadt vagyok, vizes vagyok, a fejem felpuffadt, a hajam is milyen?

Mindjárt szülök. Azt hogy kell? Levegőt kell venni! Nyomni kell! Nagyon tudományos ez. Vajon este szülök? Vagy reggel? Beérek a kórházba? Csak vegye már ki valaki! Biztos hamarabb szülök. Nem, nem szülök hamarabb. Rugdos még? Már egy héttel túlhordtam. Rendben lesz a szülés? Egészséges lesz? Áldott állapot. Igen.

Talán voltak áldott gondolataim, de leginkább paráztam, izgultam, féltem és rosszul voltam.

Aztán amikor megszületett, csak néztem. Mekkora CSODA! Apró gyöngyök a kis ujjai. Ráncos kis pofi, vörös kis fejecske, megvan mind a két lába, mind a két keze, a szeme helyén, és a füle meg az orra sem cserélt helyet. TÖKÉLETES! Már csak életben kell tartani!

Nyitókép:

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post „Maga csak élvezze a babavárást” – mondta az orvos… appeared first on Igazinő.

Ezt látom a reklámokban, a filmeken, a közösségi médiában, az újságokban, de már a környezetemben is. Vannak olyan ismerőseim, akik észrevétlenül lettek Barbie babák az elmúlt években. Néhányat közülük alig ismerek fel. Nem mondom, hogy csúnyák. Nem.

Inkább szépek. Túl szépek. Már-már tökéletesek. De valahogy a pár évvel korábbi fotóikon még egyedi vonásaik és élettel teli arcuk volt, most pedig sorozatgyártású porcelán kinézettel mosolyognak a kamerába. Valahogy én sosem értettem ezt az őrült kapaszkodást a 20 éves kori önmagunkhoz.

Nekem mindig is tetszettek a szépen öregedő nők, akik tudnak méltósággal megöregedni. Akiknek a szemük és szájuk körül ott vannak a mosolyráncok. Akik homlokukon hordják az aggódást. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett rosszul, amikor megjelentek rajtam az első ráncok. Futottam ránctalanító krémet venni, mert a reklámok szerint varázsütésre szép leszek, csak kenegetni kell a bőröm.

Persze a varázslat elmaradt, a ráncok nem múltak, sőt, egyre többen lettek, én viszont ahelyett, hogy kés alá feküdtem volna elkeseredésemben, valamiért inkább megszerettem őket. Mert mit is kellene szégyellnem a ráncaimon? Hogy öregszem? Hát inkább büszke vagyok, hogy kiérdemeltem az öregedést. Hogy csúnya vagyok tőlük? Ki határozza meg, mi a szép? Számít nekem, hogy a világ szerint szép vagyok-e, ha jól érzem magam?

„A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye.” (Mark  Twain)

A ráncaim bizonyítják, mennyi érzelem és szív van bennem. A szemem körüli nevetőráncok emlékeztetnek a hajnalig tartó bulikra, amikor képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést a barátnőimmel. Emlékeztetnek a családommal eltöltött minőségi időre. A sok mókára, ami olyan fontos része az életemnek.

FORRÁS: UNSPLASH

Meg persze arra is, hogy sosem találom a napszemüvegem, ezért aztán többet hunyorgok a kelleténél.De hát, mit tagadjam, az is csak én vagyok. A homlokomon lévő ráncok pedig eszembe juttatják, mennyire tudok aggódni a gyerekeimért, a szerelmemért, a szeretteimért, és mindenért is. Hogy hányszor ráncolom a homlokom értetlenkedve. Hogy az élet nemcsak vidámság, hanem egy hullámvasút.

És milyen sokat ültem már ezen a hullámvasúton, ahol a legmélyebb részeken csak sírtam magányosan és gondterhelten néztem a jövőm felé. Minden, ami történik velünk, nyomot hagy rajtunk, kívül és belül is. Lelkünkben az idő múlása bölcsebbé, érettebbé, nyugodtabbá tesz minket, míg arcukon az idő látható nyomai belső békénket, vagy épp békétlenségünket jeleníti meg.

Úgy érzem, aki a ráncait szégyelli, az nem fogadja el magát feltétel nélkül, és ilyenkor mindig egy barátom szavai csengenek vissza a fülembe: „Ha te nem fogadod el magad, hogyan várod, hogy mások elfogadjanak?” Szóval számomra az igényes, ápolt és ráncaikat büszkén viselő nők példaképek, akik kifutóra valók, és akiket szívesen követek.

Nyitókép: Unsplash

The post Én ráncokkal, de méltósággal fogok megöregedni! appeared first on Igazinő.

– Dolgozom.

– Csináltál valami ebédet?

– Nem. Dolgozom.

– De kenyér sincs itthon.

– Jó. Viszek majd, ha megyek hazafelé.

– A kutyát is el kéne vinni orvoshoz.

– Este elviszem.

– Tudod, elvinném én, csak még fáj a lábam. Apropó, hozol kötszert a gyógyszertárból?

– Persze.

– Mikor jössz?

– Hamarosan, csak előbb elmegyek a gyerekért, elviszem edzésre, utána hazaugrok. Most viszont leteszem, mert jöttek hozzám.

10 perc múlva, sms:

– Nem találom a kék farmerem. Nem tudod, hol van?

– Szennyes.

– Jaaaa! Azt hittem, már rég kimostad.

1 óra múlva gyerek a suliból:

– Anya, hánytam. Értem jössz?

Egész életemben azt vallottam, hogy egy anyának a család legyen az első. Legyen a nő a hétköznapok motorja, a gyerekei mindig számíthassanak rá, teremtsen nyugodt, békés otthont. Ezt láttam a szüleimtől, ezt hoztam magammal.

Megszülettek a gyerekeim, és teljes természetességgel soroltam magam mindenki mögé. Mert ha én csinálok valamit, azt nem csinálom félig! Ha a családnak szüksége van rám, akkor kapjon meg mindenestől! Ez a nők sorsa! Megy ez nekem is! Néhány éve aztán kezdtem úgy érezni, talán mégsem arra születtem, hogy a saját gondolataimat se halljam.

FORRÁS: UNSPLASH

Elkezdtem másra vágyni. Már nem elégített ki a háztartás, a családi logisztika és a gyerekek szükségleteivel járó feladatok háromszögében történő kapkodás. Szerettem volna pénzkereső lenni. Sikerélményekre vágytam egy nekem való munkában. Tanulni akartam. Fejleszteni magam. Szűknek kezdtem érezni a család motorja szerepét, ahol az önfeláldozás természetes, az alázat alapvető, a fáradhatatlanság alap.

Szerencsére támogató háttér mellett megtaláltam magam. Kaptam időt, hogy tanulhassak, és esélyt, hogy kipróbálhassam magam a családon kívüli életben is. Mindenki örült. Anya pénzt keres. Egy darabig. Majd kezdtek visszacsorogni a kérések. Kezdett érthetetlen lenni, ha eddig megcsináltam ezt-azt, most miért nincs kész? Jöttek a szemrehányások.

Kosz van! Nincs tiszta ruha! Mindig dolgozol! Hogy felejthetted el? 

Én meg jogosnak éreztem, hiszen a család motorja vagyok. Nélkülem szétesnek, éhen halnak, megeszi őket a kosz, bukdácsolni fog a gyerek az iskolában, csavarogni kezd, elhagy a férjem, meg a gyerekem is… Micsoda anya vagyok! Gyötörtek a gondolatok. Hol végződik a család, és hol kezdődök én? Meddig normális, hogy minden a nyakamban van, és hol kell meghúzni a határt?

Lehet-e 15-20 év család, anyaság után kitörni a háztartásbeliségből, úgy, hogy ne veszítsem el azokat, akiket a világon a legjobban szeretek? Ma már látom, lehet. Nehéz, de lehet. A legnehezebb az, amikor azt érzem, nem vagyok képes 100 százalékosan végezni a munkám, mert mindig van valami fontosabb otthon. Szükség van rám. Kellek nekik. Nélkülem nem megy semmi. Nehéz, hogy járnám a saját utam, de közben visszahúznak.

Persze tudom, jogosan akarnak visszatartani, hiszen sok-sok évig csak értük éltem, mégis rosszulesik, hogy természetesnek tartják, nekem nem lehetnek álmaim. Nehéz, amikor próbálok lefaragni az otthoni kötelezettségeimből, de jön a lelkiismeret-furdalás: „Ági! Nem ezt láttad anyukádtól! Legyél önzetlenebb!”

Szerencsés, aki elsőre érzi az egyensúlyt a család és az önmegvalósítás között. És van, aki maga elé tolja a családját, gyerekeit, és csak ha már úgy érzi, hogy pótolható, akkor kezdi el az önmegvalósítást. Én a második táborba tartozom. Nekünk kicsit nehezebb. De annál motiválóbb.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post A jó anyák feláldozzák magukat a családért? appeared first on Igazinő.

40 évesen pedig már inkább azt kaptam mindenkitől, hogy így kéne csinálni, meg úgy kéne csinálni. Mintha még sosem láttam volna gyereket. 40 évesen azt gondoltam, a tudatosság mindennél fontosabb szülői attitűd. 20 évesen meg pont nem gondolkodtam ezen. Nemrég aztán mérlegre tettem a 20 és a 40 éves anyaságom.

Fiatalon még tisztán élt bennem, milyen gyereknek lenni. Emlékeztem, milyen az, amikor a családi hierarchia alján vagyok. Mi motivált, ha csibész voltam, mitől éreztem rosszul vagy jobban magam, mi hiányzott a szüleimtől, milyen volt iskolásnak lenni. Vagy épp miért utáltam a spenótot, és miért ettem volna csokit csokival egész nap. Egyszóval, 20 évesen teljesen azonosulni tudtam a gyermeki gondolkodással, hiszen igazából még én is gyerek voltam.

40 évesen ezeket az érzéseket már csak keresem. Könyveket olvasok, hogy miért sír a gyerek, hogyan beszéljek vele, hogyan hallgassam. Mi történik a kamaszkor időszakában, és egyáltalán, mi lehet a fejében?

20 évesen nem érdekeltek a szülői értekezletek. Akkor néztem az ellenőrzőt, ha már szóltak a suliból, hogy alá kéne írnom. Nem írtam leckét a gyerekkel, nem vizionáltam őt felnőttként orvosnak, ügyvédnek. Nem állítottam irányba, nem volt fontos, mi lesz, ha nagy lesz, csak boldog legyen.

FORRÁS: UNSPLASH

40 évesen SZMK tag vagyok, ismerem a gyerekem barátjának a szüleit, előbb tudom a jegyeit, mint ő. Segítek felkészülni az órákra, dolgozatokra, felvételikre. Fontosnak tartom a tanulást, és persze azt is, hogy boldog legyen. De mintha néha többször is azon kapnám magam, hogy azt hiszem, a tanult ember boldogabb.

20 évesen voltak elveim. 40 évesen is vannak elveim, csak teljesen mások. Az első gyereknél laza voltam, miközben mégis tudtam határozott lenni. Nagyon jól működő szabályokat állítottam fel, és nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak a szabályaimról.

40 évesen nem vagyok laza. Jól működő szabályokat állítok fel, amiket hamar új szabályok váltanak fel, mert rájövök, hogy a régiek mégsem működnek annyira jól. Aztán sokszor elveszek a szabályokban, és néha már a saját szabályaimat sem tartom be.

20 évesen nem engedtem be az ágyamba aludni, 40 évesen igen. 20 évesen előttem állt az élet. Úgy éreztem, minden lehetséges, lehetek bárki, megvalósíthatom minden álmom. Egészséges naivitás dolgozott bennem, hittem a csodákban, az emberekben, a jó sorsomban. Ezzel a tisztasággal és lelkesedéssel neveltem a gyerekem.

40 évesen tapasztalatom van és bölcsességem. Már nem tudok mindenért lelkesedni, a csodákban sem hiszek. Inkább hiszek magamban és abban, hogy amibe energiát fektetek, annak eredménye van. Ezzel a racionalitással nevelem a gyerekem.

20 évesen arra tanítottam a fiam, hogy legyen empatikus, álljon a gyengék mellé. Álljon ki az igazságért, álljon ki magáért, legyen szabad, higgyen magában, ne háborúzzon, szeressen. És ezt tanítom neki (és a lányomnak) 40 évesen is…

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post 20 évesen könnyebb volt anyának lenni, mint 40 évesen… appeared first on Igazinő.

Én szültem 20 és 40 évesen is. Nem tagadom, hogy van mindkettőnek előnye, de azért közel sem éltem meg egyformán a két állapotot.

20 évesen…

„Nem jött meg. Biztos csak késik. Kicsit émelygek a buszon. Mondjuk sosem bírtam a buszt.

Jé, milyen kis feszes mellem lett! Csak a mellbimbómat ne irritálná annyira a melltartóm…

Még mindig nem jött meg. Csinálok egy tesztet. Pozitív. Mondjuk a múltkor is pozitív volt, aztán egy hónap múlva meg nem volt pozitív. Még a dokim se hitte el.

Fúj, de büdös szappan szaga van mindenkinek körülöttem! Nem is tudtam, hogy szeretem a kovászos uborkát. Meg a fagyit. Ennyire.

Már a második maradt ki. Elmegyek a nőgyógyászhoz. Igaz, már többször volt, hogy kimaradt, de inkább lásson orvos.

Pozitív. Kaptam kiskönyvet is. De szerintem nem is vagyok terhes. Milyen nagy meglepetés lesz a dokinak, mikor majd kiderül a 16 hetes UH-n, hogy téves a diagnózis! Nincs is hasam. Picit a derekamon feszül a nadrág, de csak a sok fagyi lehet az oka.

Ultrahangon: Jé, tényleg ott dobog a szíve! Akkor mostantól minden nap torna, figyelek az étkezésre, sok saláta, rendszeres kaja, semmi édesség. Na jó, egy kis fagyi. Mondjuk az, hogy a buszon megkér a bottal járó idős bácsi, hogy álljak már fel, mert neki fáj a lába, kicsit elszomorít. Miért pont én? De közben jól is esik, hogy fiatal vagyok, és olyan csinos, mint aki nem is 5 hónapos terhes. A 3 kismamaruhámból majd varrok a gyereknek rugdalózókat.

FORRÁS: UNSPLASH

Élvezem a terhességet. Se rosszullét, se hízás, nyugodt vagyok és békés. Én vagyok a világ legboldogabb kismamája.”

40 évesen…

„Hányingerem van. Szerintem terhes vagyok. Mondjuk csak egy hét múlva kell megjönnie.

2 napja nem jött meg. Csinálok egy tesztet. Pozitív. Már hívom is a nőgyógyászom. Azt mondja, ráérek menni hozzá a következő kimaradt vérzésnél. Felháborító! Most azonnal akarok egy dokit! Egyébként most mi lesz? Akartam nagyon egy babát, de ÚRISTEN!

Jesszus, mekkorák lettek a melleim! Szamantafox lettem. Minden terhességben ez a legjobb rész. Viszont dagad a lábam. Hányingerem van. Rosszul vagyok. Mindennek olyan furcsa íze van.

Végre elmehetek a nőgyógyászhoz. Ott dobog a szíve. Tudtam én!

Rossz a nyaki redő! Rossz a lelet. Rossz a vérkép. Elmúltam 35. Kell a hasba szúrós genetikai vizsgálat. Szétaggódom magam. Mi lesz, ha rossz lesz az eredmény? Mi van, ha beteg a baba?

5 hónap és már 11 kilót híztam! Mától tornázom. Vagy nem. Lusta vagyok. De legalább figyelek a kajára. Csak még ezt a töltött káposztát megeszem reggelire. Meg ezt a dinnyét. Igen, kérek tejszínhabot a kakaóra.

– Doktor úr, azt olvastam…

– Maga csak ne olvasson semmit! Élvezze a terhességet!

Élvezem én. Csak már olyan vagyok, mint egy vizes lufi. Nehéz beszállni a kocsiba. Kiszállni is nehéz. Nem tudok aludni, pisilni kell, fáj a lábam, nehéz a hasam. Felpuffadt az arcom. De legalább csinosan öltözhetek a sok új kismamaruciba. Kár, hogy egy XXL-es férfi ingen kívül nincs kedvem semmit felvenni.

Én vagyok a legboldogabb kismama! Ja, nem! A legnyűgösebb vagyok. És a legkövérebb. Meg talán a legöregebb is.”

Természetesen nem csak a kor befolyásolja, hogyan éljük meg a terhességet, de bizony a 40 éves test nem olyan, mint a 20 éves. És ez csak a test. Legközelebb leírom, mi volt a különbség a 40 éves anyuka és a 20 éves anyuka között. Részemről most 1:0 a fiatalság javára.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post 20 és 40 évesen is szültem: Azt hiszed, nincs különbség?! appeared first on Igazinő.