Az exeim manipuláltak – a kedvesem szabaddá tesz!

Amikor betöltöttem a 40. évemet anélkül, hogy férjhez mentem volna, ólomnehéz súlyként telepedett rám a saját szerencsétlenkedésem. Számtalan éjszakát virrasztottam át azon gondolkodva, mi a fene baj van velem. 

Azon is sokat vívódtam legbelül, vajon nem ott keresendő-e a probléma forrása, hogy fogalmam sincs, milyen férfit keresek társként. Talán ebben a tudattalan állapotban gyökereztek a mellényúlásaim. Több hirtelen fellobbanó románcon, szerelmi ügyön, ezzel együtt fájdalmas elváláson estem át az elmúlt években. Persze pozitív élmények is akadtak, de a mérleg nyelve mégiscsak az előbbiek felé billent el.

Nagyon sokszor éreztem, hogy manipulálni próbálnak a férfiak, és válogatás nélkül, szinte minden eszközt bevetnek a céljaik eléréséért. Az egészben az a legijesztőbb, hogy sokáig észre sem vettem, mennyire veszélyes játszmákba kerültem. Hagytam, hogy ezek a manipulátor szemétládák kihasználjanak, hagytam, hogy uralkodjanak felettem, képtelen voltam nemet mondani. Nem csoda, hogy az elfojtásaim ismétlődő pánikrohamokban köszöntek vissza. Az exeim csúnyán visszaéltek a bizalmammal, az érzékenységemmel, a segítőkészségemmel, a türelmemmel, amivel pokoli fájdalmat okoztak. Nem értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy sutba dobtam az önérzetemet az ő boldogságuk (és a konfliktuskerülés) érdekében.

Sok idő kellett ahhoz, hogy tudatosabban éljek, és megengedjem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok.

Megalkuvás nélkül. A fiatalkori énem valószínűleg soha nem lett volna képes erre. Meg kellett érnem a bátorsághoz, a lényem teljes felvállalásához. A sok kudarc azonban nem volt hiábavaló. A rossz párválasztásaim vezettek ugyanis ahhoz a felismeréshez, hogy mindaz, ami történt velem, hasznomra vált. Megtanultam, hogy az intimitás magában foglalja a beszédet és a hallgatást. Az együttlétet és a külön töltött pillanatokat. Az előrelépést és a visszavonulást.

Forrás: Unsplash

Ezek a tapasztalatok kifizetődtek. A jelenlegi kapcsolatomban nem kellett kiharcolnom a szabadságomat. Magától értetődő volt, hogy két szuverén ember vagyunk, akik bár úgy döntöttek, megosztják egymással örömüket, bánatukat, önállóan is képesek létezni.

Azt szeretem a mostani életemben a legjobban, hogy nem kell szerepeket játszanom, meghasonulnom, alakoskodásra kényszerülnöm. Azt hiszem, az egyensúly és a kölcsönös függetlenség a kulcsa mindennek. Ez viszont csak úgy tudott kialakulni, hogy mindketten képesek vagyunk fenntartani bizonyos szintű autonómiát.

A „kölcsönös függetlenség” azonban nem jelenti azt, hogy amikor néhány napot vagy hetet külön töltünk, nem gondolunk a másikra. Sőt. Inkább arról van szó, hogy olyankor saját magunkat helyezzük előtérbe, és olyan dolgokat csinálunk, amiket egyedül (vagy a saját barátainkkal) jó csinálni. Szerintem a valódi szerelem két pilléren nyugszik: az önazonosságon és a szabadságon.

A mi esetünkben ez tökéletesen működik, de nyilván a múltbeli élmények kellettek ahhoz, hogy eljussak idáig. És most szabadabbnak érzem magam a kedvesem mellett, mint valaha.

Nyitókép: Unsplash