Balerinák, akiknek áruba kellett bocsátaniuk a testüket

Lágy zene, éteri szépség, suhanó táncosok spicc cipőben, faragott formájú testek – esztétikailag van-e szebb látvány a tütüszoknyás balerináknál, akik képesek elhitetni a közönséggel, hogy spiccen forogni könnyű ujjgyakorlat, a lebegés pedig valójában létezik?

Ki gondolná, hogy a balett mágikus világa mögött fülledt, sötét titkok rejlenek? A 19. századig a balett-táncosok képviselték az eleganciát, a klasszikus szépséget, a filozófiai mélységű kecsességet. A balerina a tökéletesség szimbólumaként él a fejekben, a nőiesség idealizált alakjaként, aki nem is egy hús-vér nő. Hiszen valódi nő képtelen lenne ilyen légiesen folyó mozgásra.

A valóság persze mindig kevésbé romantikus, és nem volt ez másként a balett világában sem. Ahogy az idők során fejlődött a színpadi technika, új megvilágításba kerültek a táncosok is. Egyre inkább a sz*xualitás és erotika került középpontba, a kulisszák mögött pedig megalázottság, kizsákmányolás és szenvedés jutott a balerinák osztályrészéül.

Habár más balett-társulatokra is jellemző volt a táncosok testi-lelki kizsigerelése, a párizsi balett külön kategóriát képviselt. A legrégebbi nemzeti társulat hosszú évszázadokig uralta a balett világát. A 19. századra azonban egyértelművé vált, hogy a női táncosok nem csupán a művészet oltárán áldozták fel magukat. A korszak változásai Párizst sem hagyták érintetlenül.

A gyors iparosodás és művészeti központtá válás sötét oldala volt, hogy miközben a felső osztályok büntetlenül élvezték kulturális kiváltságaikat, egyre jellemzőbb lett a hajléktalanság és szegénység. Rengeteg fiatal nő jelentkezett a balettba, hogy megmeneküljön a nyomortól. Úgy tűnt akkoriban, hogy az Opera biztonságot kínál a nincstelen fiataloknak, akik inkább vállalták a nehéz testi kihívást, semmint, hogy szembenézzenek a kilátástalan jövővel.

Biztonság helyett azonban öldöklő verseny és egy hátsó szoba várta őket.

A lányoknak bizonytalan környezetben kellett folyamatosan bizonyítaniuk, hogy ők a legjobbak. A sikeres tesztek és az ösztöndíj se garantálta azonban a jó szerződést, azért még többet kellett tenniük. A plusz munkaórákat a foyer de la danse-ban, abban a bizonyos hátsó szobában töltötték, ami valójában sz*xkatlan volt.

FORRÁS: UNSPLASH

Egy bordély, ahol a társulat hierarchiájának legalján elhelyezkedő, sérülékeny lányok gazdag patrónusokkal vegyültek és társalogtak. Nekik kínálták fel bájaikat a balerinák, hogy tartós szponzort szerezzenek maguknak. A férfiak pedig örömmel nyitották ki tárcájukat, nem véletlenül terjedt el a közvéleményben, hogy a társulat bevételének nagy része a hátsó szobában keletkezik.

A kizsákmányolás gyakorlata egyáltalán nem volt titok. Nem csupán az Opera bátorította a lányokat, hogy szolgálják ki a patrónusok kegyeit, de gyakorta családjuk is erre biztatta őket. Sokszor a táncosok saját anyja lépett fel kerítőként, hogy kiválassza a megfelelő szponzort. Sokan állították be később ezt a jelenséget úgy, mintha a párizsi táncosnők az első független nőkként maguk dönthettek volna saját életükről.

Ambiciózus kurtizánként igyekeztek felfelé a társadalmi ranglétrán, és útjuk során ékszert, ingatlant és luxuscikkeket halmoztak fel. A fájdalmas valóság azonban sz*x és hatalom visszataszító összefonódása volt a fülledt hátsó szobában. E történet ismeretében talán Edgar Degas képeire is másként tekintünk ezentúl. Már nem csupán azt látjuk, hogy a balerinák az impresszionista művészek múzsái voltak.

A francia festő betonozta be a balett-táncosok alakját a kultúrtörténetbe, több mint 1500 festményen, rajzon örökítette meg a balerinák mindennapjait, a próbák és fellépések pillanatait. Az elsőre ártatlannak tűnő képek azonban sötét alakokat és történeteket rejtenek. Degas ugyancsak az „előfizetőkhöz” tartozott, akik speciális privilégiumokhoz jutottak az Opera szárnyaiban és a hátsó szobában.

Leghíresebb és leghírhedtebb bronzszobra a 14 éves kis táncosnő, akinek alakját Marie van Goethemről mintázta. Marie mintapéldánya volt a korszak kizsákmányolt balerináinak. A pusztító szegénységből menekült az Operába, ahol alultápláltan túlórázott, és még az sem volt elég ahhoz, hogy jó szerződést kapjon. A szobor először visszatetszést keltett a közönség köreiben, ma viszont se szeri, se száma a replikáknak világszerte.

A jól csengő balerina szponzoráció annyira gyakori jelenség volt, hogy a korszakban nem volt olyan párizsi regény, amiben ne szerepelt volna egy gazdag férfi táncos szeretővel. A helyzet pikantériája volt, hogy míg az erotikát pénzre váltó férfiakat nem ítélték el, a balerinákat egyöntetűen törtető kurtizánoknak bélyegezték.

Holott az esetek többségében nem mondhattak nemet a kizsákmányoló ajánlatra. Sőt, a legtehetségesebbeket az a megtiszteltetés érte, hogy akár több férfi igényeit is kiszolgálhatták. Már csak ezért megérte az a több százezer demi plié.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok