Családfotózáskor a valóság pillanatait kapjuk emlékbe…

A családfotózásról elsőre nekem az erőltetett vigyorok, a kényelmetlen ruhákban való pózolás meg a giccses díszletek jutnak eszembe. Pedig létezik egy olyan fajtája, ami egy őszinte, érzelmekkel teli családi életbe enged betekintést a maga teljes valójában.

A történetmesélő fotózás során két kattintás között feltárul a család valódi arca. Nagy Orsi családi fotóriportert kérdeztem a családok titkos életének megörökítéséről.

– Miben más egy ilyen fotózás, mint a hagyományos beállított stúdiós képek? 

A beállított, vagy akár a lifestyle (megkomponált, de nem annyira kötött) fotózások alkalmával arra törekszünk, hogy a lehető legszebb arcunkat mutassuk, ami teljesen emberi dolog. Szeretünk a világ felé boldognak, szépnek, kiegyensúlyozottnak mutatkozni. Ennek is helye van a fotográfiában, viszont az élet azért sokszor nem ilyen.

Ha szeretnénk mélyebbre menni a családi életünk mozgatórugóinak megértéséhez, akkor erre egy 60 perces stúdiófotózás nem megoldás. Ott mindenki szép ruhában, sminkben feszeng, próbálja a gyereket rávenni a mosolygásra. Otthon önmagunk vagyunk, mi is szülőként, és a gyerekeink is. Az ilyen fotósorozatoknál sokkal inkább előtérbe kerülnek a családon belüli érzelmi szálak, jobban kirajzolódik egy-egy család dinamikája.

Kép forrása: Nagy Orsolya

A dokumentarista fotók máshogy szépek. Nem elsősorban esztétikai, hanem érzelmi értéket képeznek. Ez nem annyira illeszkedik bele a social media által diktált tempóba, de a legbelsőbb körnek, a családnak ez az igazi arca.

– Hogyan hat a családok életére egy ilyen természetes fotózás? 

A gyerekek korsajátosságai miatt nagyon gyorsan változik egy család élete, és egészen más kapcsolatok, szokások vannak egy kisgyerekes családban, mint mondjuk egy olyanban, ahol már iskolás korúak a csemeték. És az is jellemző, hogy ezeket nagyon hamar elfelejtjük, pont amiatt, hogy annyira gyorsan kell reagálni a gyerekek változásaira.

A történetmesélő családfotózás tulajdonképpen egy korlenyomat, amikor megörökítjük egy adott életszakasz jellegzetességeit, amik már 1 év múlva nem lesznek meg, vagy átalakulnak. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kívülről látjuk magunkat és a gyerekeinket. Amikor velük vagyunk, akkor feladat van, vagy egy-egy közös élmény, tevékenység megélése.

Például megvannak a bevált családi rituálék, a reggeli öltözés, fogmosás, közös reggelizés. Vagy ahogy elindulunk a játszótérre és 3 gyereket kell overálba öltöztetni, ami megélve egy tortúra, de 5 év múlva, amikor már önállóak a gyerekek, jólesik visszanézni azt az időszakot, amikor ránk voltak utalva, mindent együtt csináltunk.

Sokszor a mindennapi verkliben nem tudjuk értékelni ezeket a pillanatokat, ami teljesen normális szerintem. Ha viszont látjuk kívülről, akkor újra átélhetjük, és mivel megvan az időbeli és térbeli távolság, a meghittséget vesszük észre benne, és nem a feladatot.

– Hogyan viselkednek a családtagok a fotózáskor, és hogyan állnak hozzá az alkalomhoz? 

A gyerekek nagyon hamar megszokják, hogy valaki ott van és fényképezi őket. Egy-két óra után már nem színészkednek neked, mert megunják, és ilyenkor kezdődik el igazán a fotográfusi munka. Az apukák tapasztalatom szerint jobban szeretik ezt, mint a stúdiós fotózást, mert nem kell viselkedni, erőltetetten mosolyogni, kihúzott háttal állni.

Az anyukák kicsit feszengenek a lakásban levő rendetlenség miatt, vagy amiatt, hogy van-e tokájuk és hogy áll a hajuk. A fotózás közben mindig szoktam képeket mutogatni a fényképezőgépem kijelzőjén, és ettől megnyugszanak. Tudatosul bennük, hogy nem ezek határozzák meg a képeket. Az a tapasztalatom, hogy az elején sokan kételkednek benne, hogy az ő életük hogyan is működhetne jól egy fotósorozatban, egyáltalán mit lehet azon lefotózni, ahogyan ebédelnek.

Amikor azonban a kész képeket nézegetik – akár az én portfoliómat, akár a róluk készült sorozatot -, mindig elérzékenyülve, örömmel nézik saját magukat és a gyerekeiket. Sokszor olyan helyzetben fotózom a gyerekeket, amikor a szüleik nincsenek jelen, és így ők is belelátnak a kicsik külön kis privát világába. Nem volt még egyetlen olyan fotózásom sem, ahol ne értékelték volna azt, hogy megmutatom nekik, milyen klassz család, milyen jó szülők ők a valóságban.

– Mit szeretsz legjobban ebben a fotózásban? 

Nekem nagy kedvenc témám az apa-gyerek kapcsolat egy-egy fotózásnál. Minden alkalommal kirajzolódik az a fajta gyengéd, gondoskodó szeretet, amit tipikusan az édesanyákkal asszociálunk. Leomlanak azok a fajta társadalmi sztereotípiák, hogy az anya gondoskodó, az apa szigorú és nincs annyira jelen a gyermekei életében, mert dolgozik, pénzt keres.

Meg vagyok róla győződve, hogy ilyenkor a jövőbeli önmagunknak, jövőbeli családunknak fotózunk, olyan értéket teremtünk, amire biztonságos védőhálóként tudunk majd visszatekinteni. A család a személyiségünk magja, az elsődleges szocializáció színtere. Ha szerencsések vagyunk, akkor biztonságot jelent számunkra a családunk, és ehhez jó időről időre visszatérni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂