El ne hidd, hogy a szerelemnek fájnia kell!

„A szerelem néha fáj, az ember azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret.” „Természetes, hogy szenvedek, hiszen annyira szeretem. Még mindig jobb ez a fájdalom, mint a magány.” Sok káros tévhit van, amely a nők életét nehezíti.

A fájdalmas szerelem illúziója – mint alternatíva az egyedülléttel szemben – nem csupán egy ezek közül, de a toxikus társfüggőség és a bántalmazó kapcsolat melegágya is egyben. Ahhoz, hogy megértsük, miért káros és miért illúzió a szerelmet a fájdalomhoz kapcsolni, először azt kell közelebbről megvizsgálnunk, mi van mögötte.

Az egyedüllét démonizálása 

A „jobb egy rossz kapcsolatban, mint társ nélkül” és az „aki egyedül van, azzal biztosan nem stimmel valami” azért tévút, mert a valóságban az életminőség nem a kapcsolati státusztól függ. Nem a kapcsolat léte, hanem a minősége tesz boldoggá, és a párkapcsolaton kívül is számos egyéb szeretetteljes kapcsolódás okozhat számodra örömöt. Aki retteg az egyedülléttől, az alighanem önmagával nincs rendben.

Ezáltal kérdéses, párkapcsolatban tud(na)-e egészségesen funkcionálni, netán inkább megállás nélkül féltékenykedne, követelőzne. Aki pedig magányt él át, annak érdemes megvizsgálnia, milyen szeretetteljes kapcsolódások vannak jelen az életében vagy épp hiányoznak abból. A legtöbbször ezen a ponton kiderül, hogy hoppá, a korábbi toxikus kapcsolat a barátságokat és családi kötödéseket teljesen leépítette, felmorzsolta.

FORRÁS: UNSPLASH

Transzgenerációs minták, amelyeken nehéz túllépni

Ha az ember azt a mintát hozza magával a családból, hogy az egyik szülő, nagyszülő jobban szereti a másikat, ezért állandóan elhanyagoltságban és mellőzöttségben szenved, akkor bizony ez válik a komfortzónájává. Lehet, hogy racionális elmével átlátja a szenvedést, a hiányállapotot.

De nincs kézzelfogható, átélhető tapasztalata a másik útról, a viszonzott, egyenlő szerelemről, párkapcsolatról, házasságról, így aztán a norma számára a már ismert minta lesz. Aki otthon azt látja, hogy anya sír egyedül, amíg apa külön utakon jár, majd könnyes összeborulásban bélkülnek ki, az ezt a képet meghitt, szeretetteljes, megnyugtató szeretetaktusként azonosítja. És óriási tudatossággal, nem ritkán külső segítséggel képes csak kilépni belőle.

A kínlódó hősök idealizálása

A legszebb dalok és versek a viszonzatlan szerelemről és a fájdalmas szakításról szólnak. A regényekben és a filmekben azok a hősök kapják a legtöbb együttérzést és rajongást, akik szenvednek szerelmükben: ez egyfajta érzelmi gazdagságot és állhatatosságot sugall. A délutáni sorozatokban – igen, tudjuk, senki sem néz ilyet soha – a legizgalmasabb szál mindig két bolyongó szerelmes félreértése, majd egymásra találása. Vagy a folyton civódó, kínlódó, össze nem illő emberek súrlódásai.

Nincs mit tagadni: a szerelmi szenvedés esztétikája gyönyörű, bonyodalomként pedig látványos, könnyű vele azonosulni. De lehet-e vajon óhajtandó minta az, ami az egyéni traumafeldolgozás részeként bukik fel a költőből, íróból, zenészből, vagy épp mások szórakoztatására születik a forgatókönyvíró, producer tolla nyomán? Aligha.

A patriarchális nyomás a nő helyét illetően

Utálom ezt leírni, de muszáj egy tágabb kontextusban is megvizsgálnunk a jelenséget. A nők számára csak az elmúlt 100 évben alakult ki az önálló egzisztencia lehetősége. Azelőtt fel sem merült, hogy az iskolázatlan nő elhagyja férje otthonát, és kereset és oltalom nélkül nevelje a (fogamzásgátlás híján) népes gyereksereget.

Ez ugyan szerencsére az első és a második ipari forradalom, az urbanizáció, a bátor szüfrazsettek, a két világháború és a szexuális forradalom következtében megváltozott. De ettől még több ezer év és több száz generáció berögződései nem múlnak el nyomtalanul. Ahogyan dédszüleink, ükszüleink, ősszüleink idejében a nőnek otthon, a férje mellett volt a helye, úgy most is erős a nyomás, hogy a nő maradjon akkor is, ha mérgező az otthoni légkör.

Nevetünk rajta, de az „az én uram áldott ember, csak szülnöm kell, akkor nem ver” mentalitás máig él és tömegeket mérgez világszerte. Ha mindezt átgondoljuk, máris érthető, miért hordozzuk magunkban a fájó “szerelem” idealisztikus képét, a mérgező kapcsolatok preferenciáját a felszabadító, feltöltő  egyedülléttel szemben.

Csakhogy ez egy számos tévhiten alapuló tévút. Ha az, amiben vagy, folyamatosan fáj és sajog, akkor nem szerelemről, hanem toxikus társfüggőségről, rosszabb esetben mérgező kapcsolatról beszélünk. Ideje kezelni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok