„Ember, a futás lényege a szabadság.”
A futás az intimitás művészete, mert óhatatlanul elkezdesz kapcsolódni önmagaddal. Vagyis akkor lesz bensőséges, ha hagyod, hogy a monoton mozgás, a légzésed ritmusa, a feltörő gondolatok felkavarodjanak, majd kimosódjanak belőled.
Nem lesz minden futás „flow” érzés. Főleg, ha elvárod, hogy valamilyen legyen. Valamit adjon neked. A futástól nem lehet elvenni akarni. A futás az a mozgásforma, ami csak önmagáért érdemes csinálni.
Ugyanakkor értem a népszerűségét. Idő hatékony, manapság trendi, zabálja a kalóriákat és nem mellesleg sok nem futóból csodálatot vált ki egy maraton lefutása. Megértem, hogy mindez vonz. Mégis azt mondom 11 év futásban szerzett tapasztalattal: csak, akkor csináld, ha beleszerettél. Máshogy elveszik az esszenciája.
Ha megtanulod beleengedni magad, akkor a futás az egyik legnagyobb segítőd lehet. Anyám halála után kezdtem el intenzíven futni. Előtte futogattam, hogy karcsúbb legyek, meg mert jó érzés volt a tudat, hogy képes vagyok megállás nélkül lefutni egy Margitsziget kört.
Aztán egyik napról a másikra elvesztettem az édesanyámat. Gyógyír kellett a marcangoló fájdalomra, az üresség, a légüres térben való lebegés leföldelésére. Egy kietlen mellékúton futottam valahol Szeged határában, amikor könnyek között elhatároztam: maratonista leszek. Életemben először azon a napon futottam tíz kilométert. Elérhetetlennek hatott, akkor a 42,195 kilométer. Ijesztően soknak. Emlékszem, hogy másnak mennyire fájtak az combizmaim a tíz kilométertől.
Hittem is, meg nem is, hogy képes leszek rá. Évek kellettek még innen, de nem szűntem meg vágyni a távot. Az utat, ami elvezetett az első maratoni teljesítésemhez. 2019-decemberében rajtoltam el első ízben a maratoni távon. Az anyám emlékének szenteltem. Felidéztem magamban, hogy mennyit köszönhetek neki. Már nem voltam bennem üvöltő fájdalom. Öt év alatt letompult annyira az elvesztésének a hiánya, hogy erőt adjon a legnehezebb percekben is.
Mert a maraton fáj. És az a legszebb benne, hogy nem tudod mikor kezd el fájni. Csak spekulációid lehetnek a felkészülésed következtében. Már, ha képes vagy reálisan szemlélni magadat. Az elmúlt hétvégén a BSI – Balaton szupermaratonján ismét anyámnak futottam. Szülinapos volt. Gondoltam, hogy a kedvenc helyén köszöntöm. Imádta a Balaton. Csak az anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy igazán elmélyítse a kapcsolatát a magyar tengerrel. Szenvedélyesen szerette a tavat.
A rajtban többször elhangzott, hogy élvezzük ki a célba vezető utat. Nem könnyű feladat, mert ahhoz a jelenben kell létezni. Nem vihetnek el a „mi lesz velem 30 kilinél” gondolatok. Viszont, ha sikerül megőrizned a tudatodat a futás lebegésében – függetlenül a távtól és az időtől – akkor valódi belső utazást kaphatsz.
Nem lehet kierőszakolni. Vagy jön a kellemesen mosolygós állapotban suhanás vagy nem. Nekem most jött. Néha megérintett a félelem szele, hogy bármikor tovaszökhet. És ez a cél előtt két kilivel egy esésbe torkollott. Azóta is ápolgatom a térdem.
Ez azonban mit sem vesz el az örömfutásból, ahol belső békét, nyugalmat, szárnyalást élhettem meg órákon keresztül. Nem volt fal, nem volt önostorozás a nevezésemet illetően. Csak tettem egyik lábamat a másik elé, amíg be nem értem Balatonfüreden álló családias rajtba.
Miközben megéltem a számomra oly édes szabadság édes ízét. Mert, ahogy a futóbölcs Micah True mondja a Futni születtünk könyvben: „Ember, a futás lényege a szabadság.”
