Filterek nélkül már nem éreztem magam elég jónak

Őszintén be kell vallanom, én szeretem a közösségi médiát. Aktív vagyok az Instán, a Facebookon, intenzíven twitterezek és sokat tiktokozok.

A másokkal való kommunikáció, a vicces, érdekes, izgalmas kontentek és általában a világgal kapcsolatos hihetetlen kíváncsiság valóban felpörgeti a mindennapjaimat. (Eddig legalábbis így történt.)

A minap az egyik Facebook-csoportból üzenetet küldött egy negyven körüli fickó. A bemutatkozóm láttán írta azt, hogy ezektől az ultraszexi, csábító fotóktól nehezen tud koncentrálni a munkájára. Elkezdtünk beszélgetni és így derült ki, hogy mindketten imádunk utazgatni, túrázni, fotózni, ebből merítkezünk. A nagy lelkesedés közepette küldtem neki  egy ébredés utáni, retusálatlan szelfit, de amit ezután kaptam, arra nem számítottam. Az illető magából teljesen kikelve, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidalmazott, hogy átvertem őt a photopshopolt képeimmel, és úgy nézek ki, mintha 50 éves lennék.

Mellbe vágott a váratlan kirohanás, egyúttal arra késztetett, hogy magamba nézzek. (Persze csak miután felocsúdtam a sokkból.) Mikor veszett el a régi önbizalmam?

Miért nem merem felvállalni a hétköznapi kinézetemet? Miért vált fontosabbá a megkomponált, hamis kellékekkel felturbózott külső, mint a belső kisugárzás? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak bennem, de főként az a kérdés, hogy miért nem állok meg ennyinél? Számomra ugyanis minden mozzanat – utazás, beülés, kirándulás, mozizás – egyszóval tényleg minden, amit átélek, a tökéletes felvétel megalkotásáról szól.

Sok-sok terápiás ülés kellett ahhoz, hogy felismerjem: az énképemmel szembeni elégedetlenségem áll a viselkedésem mögött. Ez az oka annak is, amiért egy idő után a fotók retusálását inkább kötelezettségnek, mintsem könnyed szórakozásnak éltem meg, elveszve a képszerkesztő appok tengerében.

Forrás: Unsplash

A már fentebb említett férfi szavai olyan mélyre hatoltak, hogy a valóssággal való szembesülés fájdalmasra sikerült. De a fájdalom arra is jó, hogy megtanítson máshogy értékelni, értelmezni a dolgokat.

Ennek köszönhetően már nem rejtegetem az igazi személyiségemet. Merek őszinte lenni és felvállalni a hibáimat. Ami egyúttal azt jelenti, hogy már nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy minden egyes momentumot megörökítek, aztán pedig szétfilterezek. Nem kívánok több időt pazarolni arra, hogy megtaláljam a tökéletes szűrőt az Instagram-kompatibilis szelfijeimhez. Egy olyan szépségideál népszerűsítésére, ami senki számára nem elérhető.

Az illetővel való interakció után rájöttem, hogy az online felületeken töltött idő rossz hatással volt a lelki állapotomra. Az interneten látva a gyönyörűbbnél gyönyörűbb nőket, nem éreztem magam elég magabiztosnak ahhoz, hogy retus nélküli fotókat posztoljak. A félelem mögött durva önbizalomhiány áll, ami a szüleim felém támasztott elvárásaival függ össze. Ezért retusáltam csillogóvá és simává a bőrömet, vastagabbra a számat (pedig soha nem volt gondom a kinézetével), vékonyabbra a combjaimat – és még sorolhatnám.

Annyira elragadott a tökéletesség utáni mohó vágy, hogy már az sem érdekelt, hogy a végeredmény egyáltalán nem hasonlít a valódi karakteremre. Ez a kis történet volt a kijózanító pofon, hogy megtanuljam a leckét: a beauty filterektől szebb, fiatalosabb és vonzóbb leszek, ám ezekkel valójában azt sugallom a külvilág felé, hogy nem vagyok elég jó és semmiféle értékem nincs.

Nyitókép: Unsplash