Sosem használnám a gyerekem a házasságom megmentésére

Nem vagyok szülő, és könnyen lehet, hogy sosem leszek anya. Valójában van rá sansz, hogy ha igazán akartam volna – lévén, hogy idén 35 éves leszek – akkor már lenne utódom.

Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ha valamit, akkor a gyerekvállalást kimondhatatlanul felelősségteljes lépésnek tartom. Hiszen, ha valamiben, akkor ebben nem az van, hogy ha mégsem olyan, mint képzeltem, akkor megköszönöm és átadom a következő jelentkezőnek.

Ezt meg lehet tenni egy pasival, egy álom melóval, de akár egy új desztinációval is. 2018-ban elköltöztem Mexikóba, mert akkor a lehető legjobb ötletnek tűnt. A valóság ezt nem támasztotta alá. (Mondjuk, az azt követő döntésem se lett a legjobb, lakóhelyet illetően, de ezt hagyjuk is.) Szóval hoztam egy döntést, ami külső tényezők függvényében nem vált be. Ez nehézérzésekkel és némi pénz- meg időveszteséggel járt. Ez ugye nem mondható el, ha egy ártatlan kicsi lélek megszületéséről diskurálunk. Ezt pedig elvileg mindenki nagyon jól tudja.

Aztán mégis hányszor van, hogy első vágyból, meggondolatlanságból, kapcsolat megmentésből születnek gyermekek? Amúgy a pszichológiában neve is van a jelenségnek – ők a funkciógyerekek. Ízlelgessük egy picit ezt a kifejezést. Vajon milyen is lehet felnőni, ha azért fogantál, hogy egyben tartsd azt a kapcsolatot? Merthogy mondjuk az anyád rettegett, hogy mi van, ha nem kell majd eléggé, ha nincs közös gyerek?

Igazából nem tudom pontosan, hogy az anyámat mi motiválta a létezésem megteremtésében

Szeretem magamat szerelemgyereknek titulálni. Leginkább azért, mert az olyan jól hangzik. Nem is beszélve arról, hogy ki ne szeretne a „szerelmünk gyümölcse” fényében tetszelegni. Azonban, ha a működésemet megnézem, akkor sokkal inkább valószínű, hogy jutott nekem a funkció szerepből is. Mivel az anyám elképesztően félt attól, hogy apámnak nem kellene hosszú távon, ha nem lenne közös csemete. Vagyis szükség volt rám. És ez nem azt jelenti, hogy az anyám rossz, gonosz, számító nő volt, hanem hogy tudatlanul is okozhatott mély sebeket.

Kép forrása: Midjourney

Merthogy a szülőség kibaszottul (kell ide ez a szó) kemény terep! Tényleg az a része a felnőtt létezésnek, ahol minden apró részlet számít. És nyilván nem lehet és nem is kell tökéletes felmenőnek lenni. DE lehet törekedni és edukálni magad abba az irányba, hogy a saját verziód legjobbja legyél. Tisztában vagyok vele, hogy gyermektelen nőként rohadtul nincs szavam. Értem, de nem érdekel. Addig, amíg nap mint nap látom, hogy magukat jó szülőként definiáló felnőttnek látszó nagy gyerekek megsértődnek a kamaszukra? Hogy mi van?

Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy amíg a szülésről meg a születésről millió könyvet elolvasnak a kedves babavárás előtt állók – így talán a kétéves földhöz vágódását érteni vélik – addig nem tudnak mit kezdeni egy kamaszos beszólással. Hol van itt a logika, kérem szépen? Unásig hangoztatott frázis, hogy minden életszakasznak megvan a maga sajátossága. Talán érdemes lenne ezt mélyebben megvizslatni.

Ahogy azt is, hogy a gyerek másol. Nem érdekli, hogy mit mondasz. Az számít, hogy mit teszel, hogyan gondolkozol és mennyire önazonosan vagy jelen a saját életedben. Lehazudhatod neki a csillagokat is az égről. Követelhetsz, kérhetsz számon, agyonkényeztetheted, megtehetsz vele bármit. (Ez az, ami igazán pengeélre teszi az egészet. )

A gyereked tényleg valamilyen jellegű mindenhatóként tekint rád. És ez teher is. Nyilvánvalóan elképesztő nyomás, hogy rajtad múlik a testi-lelki fejlődése. A jövője szó szerint a te hatásköröd. Olyan megküzdési mechanizmusokat fog választani – elsődlegesen –, amiket tőled látott. Pontosabban tőletek. Merthogy mind a két szülő egyformán fajsúlyos a kérdésben.

Nyitókép: Midjourney