Ha akarsz engem, legyen bátorságod küzdeni értünk!

– Légy végre bátor és szeress, vagy tűnj el az életemből! – Csak úgy törnek fel belőlem a szavak, mint a láva a tomboló vulkánból, ami nem nézi, mit pusztíthat el. – Lásd, kivel van dolgod, kapsz egy hetet, hogy végiggondold! – vágom az arcába életem szerelmének, majd ajtót nyitok neki. 

Végig a szemébe nézek, hogy tudja, nem viccelek. Van olyan erős, mint én, sőt, még erősebb is, de nem ellenkezik, csak bólint és kilép az ajtómon. Ahogy elfordítom a kulcsot, lehullik az álarcom és zokogva rogyok a hideg padlóra.

Miért ilyen rohadt nehéz ez kettőnk között? Miért nem lehet olyan, mint a legelején? Akkor még ez az egész annyira ártatlannak, őszintének, tisztának és egyszerűnek tűnt. Vagy már akkor is bonyolult és kusza volt, csak az érzéseim miatt voltam vak?

Fiatalon ismertem meg Bencét a nagynéném esküvőjén. Nem voltunk rokonok, de azzá váltunk. Reni nénim újra férjhez ment. Sose gondoltuk, hogy a szörnyű házasságát követően lesz még bátorsága bizalmat szavazni egy másik férfinak. Főleg olyannak, aki maga is túl volt egy váláson. Lágyan csengő hangja még mindig itt visszhangzik bennem: „Kincsem, néha bátornak kell lenni a boldogságunkért, mert azt nagyon ritkán adják ám ingyen!” Megérte, hogy bízott a férfiban, mert csodálatos az életük Bence apjával.

Beni zárkózottnak tűnt, míg beszélgetni nem kezdtünk. Akkor viszont nagyon hamar kiderült, hogy ugyanazok a dolgok érdekelnek minket és hasonlóképpen látjuk a világot. Mintha nem is létezett volna a köztünk lévő 6 év. Ő közel volt az egyetem befejezéséhez, én még csak játszottam a gondolattal, hova s merre érettségi után. Mire véget ért a lagzi, tudtam, hogy mit akarok. Azzal foglalkozni, amivel ő – és vele lenni. 

Minden olyan meseszerűen alakult.

Sok időt töltöttünk együtt, rengeteget beszélgettünk. Sosem éreztette velem, hogy még szinte gyerek vagyok, ő pedig már kész férfi. Nem ígért semmit, mégis annyira fájt, amikor az ország másik felébe szólította a munkája. Ennél csak az volt a rosszabb, amikor újságolták, hogy megnősül.

Nem akartam találkozni a mennyasszonyával, de muszáj volt. Az a nő első pillanatban kiolvasta a tekintetemből az érzéseimet. Láttam, hogy kapaszkodik belé, mint valami kígyó, úgy fonta körbe a karját az ujjaival. Tisztán láttam az arcából, hogy mit üzen:

„Ő az enyém, kislány, az én trófeám!” 

Túl gyáva voltam, hogy bármit is tegyek, és Bence boldognak tűnt. Kár, hogy csak kihasználták és eldobták. Igazán nem ezt érdemelte. Hazaköltözött, folytatta az életét, de már korántsem volt az, akit megismertem. Mégis vonzott a komolysága, a keserédes szarkazmusa és a ráncai a homlokán. Hiába voltak kapcsolataim, a szívem hozzá húzott.

Közel kerültünk egymáshoz – nem csak szakmailag. Én sem voltam már kislány. Megfogadtam a nagynéném tanácsát és bátran vállaltam az érzéseimet. Egy vacsora után együtt töltöttük az éjszakát. Sosem voltam boldogabb, míg a hajnal és Bence bűntudata fel nem rázott a rózsaszín álomból…

Sosem telt olyan lassan egy hét, mint most.

Kevergetem a cappuccinót, amíg várok rá a megbeszélt helyen. Pontos, mint mindig. Szóvá teszem, de csak bólint egy halovány mosoly kíséretében. Jól leplezem, de majd kiugrik a szívem a helyéről, míg a válaszára várok. Megannyi gondolat és érzés kavarog bennem, egyszerre szárnyalnék az örömtől, hogy itt van, és rettegek a zuhanástól, hogy mit is fog mondani. 

– Sok mindent meg kell beszélnünk, ha folytatni akarjuk – jelenti ki, miközben összefonódnak az ujjaink. Ha tudná, mióta vágytam arra, hogy így érintsen meg! Kacérkodhatnék vele, de azt későbbre tartogatom. Megsimogatom a borostás arcát, mire elmosolyodik úgy, mint régen. Igen, van mit megbeszélnünk, de bőven van rá időnk. Előttünk áll az élet!

Juhász Béla novellája 

Nyitókép: Unsplash