Ha fáj a szerelem, akkor is jobb, mint egyedül!

Fáradt vagyok. Belefáradtam a mindennapos harcokba, a versenyfutásba az idővel. Belefáradtam abba, hogy mindig ugyanazokat a köröket rójam, belefáradtam az életbe. A testem pihen, de a lelkem kavarog. 

A szemeim égnek a kimerültségtől, és az átsírt, átvirrasztott éjszaka is nyomott hagyott rajtuk. Próbálom kikapcsolni az agyam, de érzem, hogy a lelkem sebei nyomot hagynak rajtam testileg is. Mintha ólomsúlyok húznák az ágyban fekve lefelé a végtagjaimat, alig bírok mozdulni. Érzem, hogy lassan elnyom a kimerültség, és hagyom, hogy az álomvilág magával ragadjon.

Még látom a sziluetted a bejárati ajtóm előtt. Látom, hogy mosolyogsz, emlékszem a hívásaidra. Itt cseng a fülemben a hangod, és a csibészes nevetésed soha nem fogom tudni kitörölni a fejemből. Látom, ahogy a várfalak mentén nevetve, engem ijesztegetve szaladsz le, és én sikítok félelmemben. De időm sincs aggódni, mert már mellettem vagy, hogy nevetve ölelj át.

Látom az ezernyi boldog pillanatot. Látlak tökéletes formában, és látom, amikor a gondok ráncokat vetnek az arcodon. Még emlékszem, hogy nem mertem aludni, ha téged rémálmok gyötörtek. Csak ültem feletted és vigyáztam az álmod, hogy azonnal kirángathassalak a rémségekből, ha a nyugodt pihenésed újra megzavarják. Szóra nyitnám a számat, de nem tudnám megfogalmazni másképp azt, amit már ezerféleképpen mondtam el neked. Hogy mennyire szeretlek, hogy az egész világomat te jelented, mióta ismerlek.

Mindennél erősebben akarom hinni, hogy az álmaink valósággá válnak akkor is, ha körülöttünk egyre csak nőnek a borúfelhők. A végsőkig ki akarok tartani melletted, és szeretném, ha ezen a hosszú, meredek, veszélyes úton te is mellettem állnál végig. Nem hagynál elesni, de ha mégis megbotlanék a szakadék szélén, kézen fognál. És én tudnám, hogy melletted soha semmi baj nem érhet, mert minden gond semmiségnek tűnik, míg velem vagy.

Forrás: pexels.com

Szeretném hinni, hogy a tündérmesék nem csak a gyerekkönyvekben léteznek. Szeretném hinni, hogy néha helyet ad a sors az életünkben a közös kis csodáknak. A jelentéktelennek tűnő dolgoknak, amikből táplálkozhatok majd, ha valami miatt újra el kell válnom tőled. De most csak hinni akarok a viszontlátásban – hinni abban, hogy a közös, boldog jövőnket lesz alkalmunk megvalósítani.

Hinni akarom, hogy azért érzem ilyen elevenen most is az öleléseidet, mert hamarosan újra magamhoz szoríthatlak. Hogy azért látom ébren és álmomban is magam előtt az arcod, mert hamarosan újra együtt nevetünk majd azon, hogy ismét legyőztük az életet. Hogy nem fogott ki rajtunk senki és semmi. Sem ember, sem maga a sors, ami úgy határozott, hogy hosszú időre kiszakít az ölelésemből.

Olyan jó nem keresni másnál a vigasztalást, csak várni a vihar végét. Olyan jó, hogy megadtam az esélyét annak, hogy más jobban szeressen nálad, de senki nem volt rá képes. Jó nemcsak hinni, hanem biztosan tudni, hogy te vagy a másik felem. Küzdeni, kitartani, sírni, nevetni, reszketni, tűrni érted.

Olyan fájóan szép ez a harc, amit kaptunk magunkért, egymásért. Fájdalmasan gyönyörű az az érzés, amit a szívembe ültettél: hogy képtelen vagyok kitépni magamból téged, még ha szenvedek is. Olyan jó távolról szeretni. Még akkor is, ha így megfosztanak minket attól, hogy amikor végképp kimerülünk, egymás karjaiban keressünk vigasztalást.

Jó minden nap megvívni a harcainkat, és látni, hogy nem megy egymás nélkül.

Még ha megoldást egyelőre nem kínált fel az élet a jelenlegi válságunkra, akkor is. Mert tudom, látom és érzem, hogy benned is ugyanaz zajlik, mint bennem. És ez hozzám köt. Ez nem enged nyugodni. Nem hagy nyugodtan lélegezni, sem megszokásból élni.

Ott motoszkál mindig, hogy keressük a megoldást. Hogy ha magunk miatt sokszor már nem megy, a másikért akkor is küzdjünk. Vagy csak várjunk csendben, de ne adjuk fel! Hogy a végén a kiállott szenvedések után a saját, megvalósult tündérmesénkben találhassuk magunkat…

Nyitókép: unsplash.com