Tényleg az a nő kell a férfiaknak, akit nehezen kaphatnak meg?

Hadd kezdjem egy rövid történettel, amihez valószínűleg sokan tudtok majd kapcsolódni. Pár hete összematcheltem egy negyvenes közgazdásszal, aki kifejezetten a zsánerem.

Tempósan haladtunk előre, és minden remekül alakult… Kivéve azt a kis ’apróságot’, hogy egyikünk sem törölte magát a randiappról. Bevallom, rosszulesett, hogy sokszor láttam elérhetőnek az állapotát, de ahelyett, hogy ezt őszintén elmondtam volna, ostoba játszmázásba kezdtem. Nem válaszoltam azonnal az üzeneteire és a hívásaira. Kétértelmű utalásokat tettem, hogy elbizonytalanítsam a magabiztos helyzetében, és próbáltam minél hidegebben, távolságtartóbban viselkedni. Egyszóval Jégkirálynővé váltam, mert mindig azt sulykolták belém, hogy a férfiak jobban vágynak az elérhetetlenre.

Nem volt jó ötlet…

Nos, ahogy azt már valószínűleg sejtitek, visszafelé sült el a gyerekes trükközésem. Az illető ugyanis azzal zárta le az ismerkedésünket, hogy nem akar olyan nővel foglalkozni, akit nincs szabadideje és nem lehet megközelíteni. A pofáraesés rengeteg kérdést vetett fel bennem, ezért arra gondoltam, hogy megkérdezem a férfi ismerőseimet, mi az ő álláspontjuk. Tényleg ennyire élvezik a macska-egér játékot, a bizonytalanságban tartást? Ennyire vágynak a vadászattal járó izgalmakra, vagy jobban értékelik az egészséges, nyílt, konszenzusos kapcsolódást? Elgondolkodtató válaszokat kaptam tőlük.

kép forrása: Midjourney

Ádámot (38) fiatalabb korában hajtotta a vadászösztön, azt mondja, amint megszerzett valakit, törölte is a listájáról. Azóta viszont kinőtte az arcoskodó macsó szerepét. „Rengeteg olyan dolog van az életemben, ami idő- és energiaigényes, ezért nincs szükségem olyan nőre, aki folyton kéreti magát, mint valami királykisasszony. Ma már inkább azokat értékelem, akik magas érzelmi intelligenciával rendelkeznek, kellően öntudatosak és egyértelműen érdeklődnek az én világom iránt.”

Misi (41) szerint ebben a témában alapvető tévedés van a fejekben. Az igaz, hogy a férfiak szeretnek ismerkedni, flörtölni és kíváncsiak arra, hogy mire nyitott a meghódítandó nő. Ez a folyamatos szórakoztató és élvezetes, de csakis abban az esetben, ha a vonzalom mindkét részről nyilvánvaló.

Kristóf (29) egészen más aspektusból közelítette meg a kérdést. „Apám mesélte, hogy fiatal egyetemistaként több mint egy éven át próbálkozott mindenféle dologgal, hogy elcsalja anyámat egy randira, mire végül sikerrel járt. Ma már ez kb. zaklatásnak számítana, és én egyetlen nőért sem kockáztatnék.”

Végül aztán Zsolt (50) gondolatai döntötték el a fenti dilemmát. „Egyszer be akartam cserkészni valakit, aki elég kemény nő hírében állt. 11 hónapig önmagam árnyékaként ténferegtem, megtörve, meghasonulva. Az illető minden előremozdulás után új stratégiákat dolgozott ki, hogy elbizonytalanítson és fájdalmat okozzon. Végül rájöttem, vagy így fog kinézni az életem hátralévő része, és hagyom, hogy széttapossák a lelkemet, vagy véget vetek a mindent felemésztő őrületnek. Ez utóbbit választottam, de a sebek sosem gyógyultak be…”

Úgy vélem, nincs általános érvényű igazság, annyi viszont biztos, hogy az elérhetetlennek mutatkozás egyik oka lehet a csalódástól való félelem. Ha valaki attól tart, hogy elutasítják, belső késztetés vezérelheti, hogy megvédje magát és magas falakat húzzon. Ez a viselkedésforma abból is adódhat, hogy az illető bizonytalan, nem tudja, hogy mit akar, és kóros önbizalomhiány is állhat a háttérben. Az ilyen esetekben a nehezen megszerezhetőség nem előre kitervelt stratégia, hanem túlélési ösztön.

Zárszóként még annyit: teljesen mindegy, hogy mennyire vagyunk „nehezen” vagy „könnyen megközelíthetőek”. Egyikünk sem préda, a másik fél nem ragadozó, az ismerkedés pedig nem holmi vadászterület, hanem két szenvedélyes és rendkívül motivált ember együttműködése.

Nyitókép: Midjourney