Járai Kíra: Látlelet a mosdóban sírástól a teljes kiégésig!

Járai Kíra szinkronrendező, mentálhiginiénés szakember, aki véleményen szerint az országos ismertségét a bátorságának köszönheti. Éppen ezért nem szeretném a sort azzal folytatni, hogy mi által kapott rivaldafényt az élete, avagy hogy kinek a felesége. Ugyanis, ha a bulvárból ismered, akkor unásig tudod a sztorit. Ha pedig nem, akkor most élj a lehetősséggel, hogy megismerj egy negyvenes éveiben járó karakán nőt, aki mer őszinte lenni.

Lássuk be, hogy azért ez a mai Magyarországon már önmagában teljesítmény. És nem, nem azért, mert neki „könnyű”, hanem mert máshogy nem megy neki. Az idevezető út pedig korántsem volt kihívásoktól mentes.

Kírával hosszasan beszélgettünk a segítői hivatásáról és az azt megelőző szakaszról. Habár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de magam is jártam a virtuális rendelőjében, és meglepően sok mindenre ébresztett rá a vele való beszélgetés, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nézzük hát a beszélgetést.

Mi sarkallt a mentálhigiénés szakma felé?

„A legelején úgy gondoltam, hogy baromi jó kiegészítése a rendezői munkának, mert úgyis folyamatosan emberekkel foglalkozom. Kicsit olyan ez a hivatás mintha a segítőjük vagy a pszichológusuk lennél. Naponta akár 20-30 különböző emberrel dolgozol együtt. Mindenki teljesen más személyiség, különböző életszakaszban, idegállapotban. Rendezőként az a feladatot, hogy egyenként és csapatként is együtt tudj velük működni. És ez nekem fizikálisan és mentálisan is kegyetlenül nehéz volt. Volt olyan, hogy bezárkóztam a mosdóba, hogy egy kicsit egyedül legyek. Azt éreztem, hogy nem bírom elviselni, egyszerűen nem tudom megugrani.

Szinkrondramaturgból lettem szinkronrendező. Az első év kínkeserves volt, de közben meg egyfajta terápiakánt működött, mert már a folyamatban annyira elfáradtam, hogy le kellett vetkőznöm a megfelelési kényszeremet – tulajdonképpen a túlélésem érdekében. Majd elkezdtem nagyon élvezni, de közben pörgött minden ezerrel. Egyik munkából mentem a másikba. Pont, ahogy Máté is. (Járai Máté színművész, Járai Kíra férje.)

Nem vettem észre, hogy az idegrendszerem végérvényesen elfáradt. És Máté idegösszeomlását követően nálam is beütött egy egészen hasonló állapot. Nagyon szerettem volna Máténak segíteni, de nem tudtam. Egyszerre volt jelen a hajtás a munkában, a tehetetlen és ezáltal őrjítő érzés, hogy nem tudok segíteni az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Már nem kellett sok és jelentkeztek az első tünetek.”

Mit éltél meg?

„Szédülést, iszonyú erejű szédülést, általános rossz közérzet. Ezt tetézte a teljes motiválatlanság. Később kiderült, hogy ez a generalizált szorongás, ha nevén akarom nevezni. Úgy tudom leírni azt időszakot, mintha egy akváriumba kerültem volna. Bármit csináltam, bárkivel beszéltem egy üvegfalon keresztül történt. Mintha satuban lett volna a fejem. Úgy éreztem, hogy egy másik világban létezem. Konkrétan semmi, de tényleg semmi – sem a lottó ötös kilátásba helyezése, sem az, ha visszafiatalodom harminc évet – nem tudott reményt vagy egyáltalán egy cseppnyi vidámságot elhinteni bennem.”

Mi vezetett ki?

„Egy idő után elkezdtem érezni, hogy mi az, ami egészen picit, de stabilan segít. Ezt nem egy felfelé ívelő egyenesként kell elképzelni. Voltak igen pokoli visszaesések, de ezen a ponton már tudtam töltődni a természetben. És ugyan sokaknak meglepő lehet, de a szex is mindig jót tett.”

Jóízűen a felnevetünk mind a ketten.

Hogy álltál a mozgással, sporttal?

„Az idegi kimerültségnek van egy olyan szintje, amikor egyszerűen képtelen vagy mozogni, mert fizikailag nem megy. A kranioszakrális terápia segített, ami szerintem nagyon jó, de nagyon fontos a jól megválasztott szakember. És végül is ez vezetett a mentálhiginiénés tanulmányaim megkezdéséhez.”

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi volt a legnehezebb?

„Nagy horderejű változás volt az életemben, hogy nem tudtam egyedül lenni. Egyszerűen nem bírtam el. Nagyon nehéz volt magammal szemben megemésztenem, hogy én, akinek kifejezetten igénye van az egyedüllétre – nem tudtam nem társaságban lenni. Alapjáraton sokat vagyunk külön Mátéval. Teljesen bevett szokás volt az életünkben, de ezt egy időre fel kellett függeszteni. Valójában az is teher volt, ha a lakásban kellett lennem. Menekültem abból, ami addig biztonságot adott. Mentálisan, ha lehet, akkor ez még nehezebbé tette, de a barátaim nagyon jól „vizsgáztak”, mert mindig volt kinél aludnom, kivel lennem.”

Nálad mi a helyzet függőségek tekintetében?

„Nekem a legnagyobb függőségem a fehér liszt. Ha valamiről, akkor arról nem tudok lemondani. Hat hónapnál tovább sose tudok meglenni nélküle. Egy finom foszlóskaláccsal abszolút megvehető vagyok. És ez igazából nagyon sokáig egyáltalán nem okozott problémát, mert nem látszott rajtam. Konkrétan bármit megehette, mert nem kellett figyelnem a vonalaimra.”

Rivalda fényben élni nem könnyű. Hogy vagy a külsőddel a kor és az önelfogadás viszonylatában?

„Soha nem akartam máshogyan kinézni, mint ahogy kinézek. Persze akartam izmosabb feneket vagy laposabb hasat, de ugye ezek a formálható kategóriába tartoznak. Olvasok longevity-ről (hosszú-és egészséges élet, a szerk.) szóló könyveket. Az edzésre abszolút rákattantam, mert az elengedhetetlen a mentális jóllétemhez is. Ugyanakkor túltolt „fogadd el magad úgy, ahogy vagy” jellegű toxikus pozitivitást károsnak tartom. Mert igenis festem a hajam, mert nem akarom az ősz hajszálaimat nézegetni. Pont, ahogy a mértékletes szépészeti segédletek ellen sem vagyok, mert teljes rendben van, ha valaki a korához képest jól vagy éppen kifejezetten fiatalabbnak akar kinézni – magának, és nem másnak.”